A „kisember” megnyomta a gombot: a kapu automatikusan kinyílt. Komótosan kiléptek az utcára. Világosodott. Már a lámpák sem világítottak. A hideg megcsípte az orrukat, de a szél szerencsére nem fújt. Kézen fogva, kerülgetve a jégköveket, elindultak az iskolába. A kislány keze belesimult a „kisember” tenyerébe, szinte beleolvadt ujjai védő ölelésébe. Minden reggel így mentek együtt az iskolába. Először fölfelé indultak, majd balra nagy ívben elkanyarodtak a Fő utcára, ott 10 perces lassú séta után értek a lámpához, átmentek a gyalogos átkelőn és már ott is voltak. A kislány – a reggeli álmosság ellenére – ezeket a pillanatokat szerette a legjobban. Ezt, a kézmelengető, boldog sétáló együttlétet.

Aznap éjjel a „kisember” egy percet sem aludt. Ez már máskor is volt így, de akkor reggelre mindig megnyugodott és egy kicsit tudott aludni. Most azonban nem. Egész éjjel nézte csak a plafont, forgolódott, többször kiment a vécére. Az izzadság savanyúan párolgott az ágyneműből is. Nem tudott megnyugtató dolgokra gondolni, a görcs csavarta a gyomrát. Fölkapcsolta az éjjeli lámpát, elkezdett olvasni. De ez is idegesítette. Benyomta a TV-t, majd kikapcsolta. Kiment vizet inni, aztán letusolt. Mégsem jött az enyhülés. Újra izzadni kezdett, mint az állat. Mindene viszketett, de a vakaródzás se segített. Az agyában kavarogtak a beszámíthatatlan gondolatok. „…tetszik tudni, a magunkfajta kisembereknek mostanában nem megy valami fényesen, néha úgy van, mintha minden a szemünk közé nevetne, az egész élet, tetszik tudni, és olyan törpévé válik az ember…” – ugrik be az idézet. Aztán meg ez: „…ő kívül van, hogy ő nem tartozik ide többé, hogy jogosan kergetik: lecsúszott, elmerült, elintézett ember, Rend és tisztaság: csak volt egyszer….” .

Elkezdett számolni. Sehogy se jött ki. Újra kezdte. Akkor se. Nincs menekvés. Esély se, remény se maradt. Így volt ez az unokatestvérénél is. Pedig ők csak ketten voltak. Ők elmentek. Elkezdeni valami mást. A csótányos lakásból indulást. Az el nem képzelt, el nem hitt, a sohase tapasztalt mélyről elkezdést. A hátha, a mégis, a felsejlő remény valóra váltását. Most is hallja Ferihegy zsongását, a fölszálló repülő süvítését. Meg a sírást. Látja a riadt tekinteteket, a kitágult pupillákat, a kéztördelést, a bizonytalanság toporgását. Neki ez se maradt.

Átment a másik szobába kislányhoz. Megsimogatta a fejét. Hallgatta védtelen, kiszolgáltatott szuszogását. Nézte mosolyát, az álmon áttörő öröm boldogságát.

Így még jobban csikart a hasa, már a mellkasában is szúrást érzett…

Megérkeztek a gyalogos átkelőhöz. A lámpához. Éppen villogott a zöld, majd sárgára váltott. Megálltak. A kislány fölemelte a fejét, ránézett. A „kisember” határozottan megszorította a gyerek kezét, nehogy óvatlanul kicsússzon. Piros lett. A „kisember” nem nézett se balra, se jobbra. Már nem gondolt semmire, csak határozottan, eltökélten lelépett a járdáról.