(Sacha Batthány, Helikon 2016.)

Hogy elődeim éppen ebbe,
„e lángoktól ölelt kis ország”-ba költöztek;
hogy őseim, talán már a kazár időkben is
a magyar törzsekhez csapódtak;
hogy én is „… az őssejtig vagyok minden ős”;
hogy „… mégis, magyarnak számkivetve”…

Megyek az utcán, előttem a járdán szemétkupac, mi a francnak hajoljak le, percenként megtehetném, annyi van. Maradjon csak ott, ahol van.
Fölszállok a villamosra, két gyerek ül egymás mellett, nyomogatják az okosukat, láthatóan elvannak, jól érzik magukat. Mellettük áll egy várandós anyuka, alig bír kapaszkodni, a kanyarokban szinte eldől már, de mégis talpon marad. Minek szóljak, a múltkor is, kaptam a pofámba, hogy mit akarok, hagyjam őket békén.
Egy öreg, bottal a kezében átbotorkálna a túloldalra, nagy a forgalom, a közelben nincs gyalogátkelő, se egy lámpa, csak a bizonytalansága van, téblábol, nem tudja, mit csináljon. Maradjon csak a járdán, nem kell átmennie, rohanok tovább.
Mellettem valaki elejti a szatyrát. Minden szétgurul belőle: a tej kiömlik, a zsemlék szanaszét pottyannak, az egyik tojás sárgásan elfolyik. Mindegy már, elfordulok.
Beszélgetünk. A házi-sütit majszoljuk. Egy kis bor is lecsúszik. Aztán hirtelen, az eddig oly békés nyugalomból előugrik a „téma”, valamelyikünk szóba hoz egy időszerű kérdést, ami egyébként mindenkit izgat, de amit mindenki kerül, mert állásfoglalást kíván. Választ. Szembesítést és szembesülést. Magunkkal, a másikkal. Viszonyunkat a hatalomhoz, a mainstreamhez. A kés megáll a levegőben, pedig ’magunkban’ vagyunk. Azt hisszük, hogy magunkban vagyunk. Teljesen magunkban. Be is zárkózunk rögtön.
Aztán megszólal a rádió, a tv, a háttérben megy az internet is, a fészbuk pityeg egyet: hozzászóltak. Innen is, onnan is ömlik – mint előbb a szatyorból a tej, csak most – a szenny, a mocsok, , a hallgathatatlan, a megnézhetetlen, az olvashatatlan, a megemészthetetlen ganéj, a hányadék, a gyűlölet, az uszítás, az indulat-cunami. Hát folyjék csak, ömöljék tovább.
Hogy van ez – hőkölők vissza, miért vagyok ilyen? Miért vagyunk ilyenek? Soha nem nézünk szembe az igazán lényeges dolgainkkal, a kevésbé lényegesekkel aztán végképp nem. Kerüljük a konfliktust, a nézeteltérést, a dolgok megértését. Sőt: aki szembe néz, aki szembe mer szállni azokkal, azt megvetjük, kiközösítjük. Kiutáljuk, akár Kanadáig is. Miért vagyunk ilyenek? Mitől vagyunk ilyenek? És miért nem változunk? Miben reménykedünk, hogy úgyis megoldódik, magától? Hagyjuk, mormolom magamban, olvassunk egy jót.
Mert mi közünk nekünk mind ehhez, vagy mégis …

2016. 09. 13.