Komoly arccal ül az íróasztalánál. Mögötte hatalmas, súlyos függönyök, az ablakredőnyök félig lehúzva, a nappali fény keveredik a sárgás műfénnyel. A levegőt hűvösnek, enyhén borzongatónak érezhetnénk, ha a video képes lenne a hőmérsékletet is közvetíteni. De még nem képes. A szagot se. Minden nyugodt, békés, magabiztos: győztes szobában vagyunk!
Ő dolgozik. Igen megfontoltnak tűnik. Nagy az Ő felelőssége: rajta a falu, a leendő megyei város minden búja-bánata és gondja. Meg az Akadémia is nyomasztja, nyomja a vállát, hogy már majdnem belegörnyed. Nem is beszélve az országos ügyekről: a Népszabadságról, az Echo tévéről, a hatalmas építkezésekről, meg a még hatalmasabb befektetésekről! Meg mindig jön valami újabb üzenet, és akkor abba is bele kell vágnia.
Táskás redők rezegnek a szeme alatt. Fekete haja csillog ugyan, de már néhány ősz szál belezavar a látványba: reggelente Katikának kell átnézni és ollóval lecsippentenie, de ma reggel a nagy rohanásban ez is elmaradt.
Pedig megint itt van egy gonosz, ellenséges, mindenre képes tévé.
De Ő nem hátrál: ellenáll, cinikusan felel, már tudja jól, mi és hogyan kell reagálnia. Az jár azoknak, semmi más. Cinizmus, csak abból értenek. Meg az erőből. Akkor behúzzák a fülüket meg a farkukat is. Úgyhogy fekete pulóverében, kékes-szürke ingjében, tökéletesen megborotválva állja a kérdéseket. Belülről meg rázza a röhögés. Legszívesebben hangosan fölvinnyogna. De ezt nem lehet. Ez most itt egy piár, vagy hogyan a francban mondják. Persze nem mindig volt ez így. Sokáig félt a kamerától, a mikrofontól meg a megszólalástól különösen. De mára már kikupálták, bemagoltatják vele mindig, amit mondani kell. Most is jött hajnalban valaki Pestről és odaadta a szöveget, aztán kikérdezte. Most már rutin.
Közben dolgozik. Mert a munka nem áll meg. Mert a keréknek forognia kell, a gépnek működnie kell. És tulajdonképpen Ő is csak egy láncszem, egy jelentéktelen kapocs, ami kell a működéshez; hogy a kitalált ötletekből csilingelő mani legyen, hogy minden percben sokasodjon a zsozsó. Meg elégedett legyen a főnök.
Ez a legfontosabb. Mert tud ám dühöngeni, amikor úgy mennek a dolgok. Vagyis úgy nem mennek, akkor jobb nem lenni a közelében. Akkor félelmetes légkör van körülötte, szikrázik, szinte lángol minden. Akkor persze mindenki kussba vágja magát, mennek le az a székükben, mint a fogorvosnál.
Szerencsére neki nem kell gondolkodnia. Csak toll kell minig, amivel alá tudja írni, amit éppen akkor és ott kell. Hol ezt, hol azt. Nem is tudja követni, átlátni meg végképpen nem. De minek is. Arra mások vannak. És ha gond van, azok viszik el a balhét.
Most valami kézilabda csapatot kell venni. Nem nagy ügy. Csak egy aláírás. Fölrémlik előtte, hogy még tíz éve is maga hurcolászta a kis szerszámosládikáját, a sok kombinált fogóval, csavarhúzóval, szelepekkel, meg már maga sem emlékszik, mi mindennel. Nem volt neki még egy trógere se. Nyakig szaros volt mindig. Akkoriban alig jutott ötről a hatra, csak a gürcölés, meg a loholás, a nap végén alig bírt lefeküdni, elaludni.
De ennek vége lett. Hirtelen lett vége. Azóta semmi gond. Még a széket is betolják a segge alá. Elég csak gondolnia valamire, már ott is van az asztalán.
Milyen könnyű is volt ezt elfelejteni.
„Egy tollat kérek, Kati!”
2017. 06. 23.
