Címke: nem érted

„Te ezt még nem érted…”


Itt mindig van valami,
amit nem értesz, pedig
itt mindig van valami,
amit értened kell…

Gyerekként, amikor csak tehettem és engedték, leültem a felnőttek közé és figyeltem a beszélgetésüket, alig értettem valamit: de a feszültséget, az izgalmat, a vitát nagyon élveztem; az állítások és a riposztok igazságát próbáltam kihámozni, de csak az arcokat, a fintorokat, a hangok erősségét vagy gyengeségét tudtam értelmezni. Persze mindig apámnak drukkoltam, és mindig úgy is éreztem: neki van igaza, Ő tudja jól, neki a legjobbak az érvei – de persze az egész mégiscsak olyan ’latin’ volt. „Te ezt még nem érted” – jött mindig a válasz a kérdéseimre. Pedig úgy akartam mindent tudni, érteni: a jó szerint akartam cselekedni!
Gyerekként állandóan kérdezősködtem. Mert nálunk mindenről, amiről csak akartunk, lehetett faggatózni. Kérdezhettem bármit: a születésről, a félelmetes-megmásíthatatlan halálról, a politikáról, a munkáról, a lányokról, valamilyen választ mindig kaptam. Csak, ha már túl sok volt a „miért”, akkor csattant: „Te ezt még nem érted”.
Aztán nagyobb lettem. Az érettségin, bár tétel volt, de a felszabadulás utáni történelemből nem lehetett kérdést húzni, a II. Világháborúban Magyarország szerepét csak homályosan lehetett megismerni. A Hideg napok története inkább kételyt, elutasítást, megrökönyödést, mint megértést, felszabadulást hozott. Az is a levegőben maradt kérdés volt, hogy az Egy szerelem három éjszakája musical zsidó történet volt-e, vagy valami egészen más? És 56’, mi volt, mi lett, és miért. És továbbra is, egyre erősebben a fülembe dübörgött: „Te ezt még nem érted”.
Változott a világ, de a „Te ezt még nem érted” semmit sem változott, az maradt. Akkoriban a sorok mögöttit kellett olvasnunk; a képek, a filmkockák mögöttit kellett észrevennünk; a nem-megjelenést, a fintort, a legyintést kellett értelmeznünk. Mertük is, meg nem is; nevettük is, meg nem is.
Aztán még később, amikor már azt hittem, hogy értem; elkezdtem nem érteni. De ez, érdekes módon, nem volt akkora baj. Ez nem is volt akkora gond. Hiszen ezt (azt) tényleg nem értettem, viszont a megértés ’csak’ tőlem függött, azaz nem a „Te ezt még nem érted” semmitmondó hazugságától! Nem az ’el kell hallgatni, le kell tagadni’ álnokságától.
Meg aztán: el kezdtem én is ’átélni’, ’átélve-megérteni’ a dolgokat, a kapcsolatokat; ha kellett, félrenézni és megérezni a félrenézéseket; ha úgy adódott, elkerülni a választ és megérteni, hogy van, aki elkerüli választ. De ez már nem az a „Te ezt még nem érted” semmit-mondása volt. Az, legalább is azt hittem akkor, (véglegesen) elmúlt.
De most „újra itt van” a „ne mondd, hogy ezek ugyanazok” világa; a „Te ezt még nem érted” hülyítése: a sulykolás, a félelemkeltés, az inkább a befelé fordulást válaszd magatartás elvárása, a jobban teszed, ha a ’kollaboráló’ kompromisszumokkal élsz együtt megalkuvása.
És vannak, akik „ezt már nagyon is értik”! Ha ugyanis beállnál a sorba; ha megint kiegyeznél, hogy van, amiről nem kell beszélni; ha mindig figyelnél a Vezér hívó szavára, és vele együtt lépnél; ha látnád és megértenéd, ki az ellenség, kit kell ütni és hogyan; ha jókor szólalnál meg, akkor, de csak akkor menne a szekér! Mert láss csodát: van sor, és a sorban értik is: nézd a lázárokat, a rogánokat, a schmitteket, a mészárosokat, a kövéreket, a németh szilárdokat, soroljam tovább, mert ők értik! Ők vannak benn a sorban! Nekik a kávé mellé szivar is jut!
És neked? Neked kávé se?
Hát Te, miért nem érted? Vagy inkább: Ők, miért nem értik?!
„… föl kéne szabadulni már!”

2016. 09. 14.