Félúton…
Valami csörög, vagy zúg, vagy nem is tudom: csöngetnek? Kinyitom a szemem, még kurva sötét van: a digitális barométeres óra világító számlapja 2 óra 30-at mutat. De tovább csörög valami, na, végre kitisztulok: a telefon az, a városi. A francban, az lenn van, a földszinten, a nappaliban. Ahogy tudok, „kipattanok” – de jó lesz az kikecmergésnek is – az ágyból, bele a papucsba, a kutya nincs a lábam alatt, lerohanok. Mire leérek, persze elhallgat. Az asszony is fölriad. Már kapja is magára a ruhát. Biztos a Nagypapus az, ilyenkor nem lehet más – és már rohan is hozzá, át a szomszédba. Eltűnt a kutya – kezdi, pedig az előbb még itt volt, hiába hívogatom. De hát ott van a másik szobában, nyugodtan alszik – mondja az asszony, feküdj csak vissza. Már hívtam a szomszédokat is, hátha oda futott át – folytatja, induljunk megkeresni. Most hívtad őket – jön a kérdés az asszonytól, persze, most tűnt el – szól halkan a válasz. Akkor bedugja a fejét a kutya, odabújik a Nagypapushoz egy simiért, egy kis cirógatásért, majd amikor megkapja, visszaballag a másik szobába és leroggyan a párnájára, összegömbölyödik és durmol tovább. Akkor induljunk – mondja megint a Nagypapus, mintha mi sem történt volna, meg kell keresnünk, hideg van odakinn és biztos éhes is.
Reggel indulunk a reggeli sétára. Éppen csukom a kaput, amikor pizsamában szaladva-lépegetve és mosolyogva utolér: figyelj csak, van nálam elég pénz – szólít meg, majd adok nektek, nem kell aggódnotok. De hát nincs szükségünk a pénzre, az régen volt – válaszolom neki, menjen be Nagypapus a házba, mert még megfázik, cudar hideg van. Visszamegy a házba, mi meg megyünk a szokásos sétára. Mikor visszaérünk, bemegyünk hozzá. Ott van összecsomagolva, útra készen – persze úgy, ahogyan Ő képzeli, azzal a pakkal, néhány zoknival meg egy nadrággal a sporttáskában –, szemében ott a huncut mosoly: na, akkor indulunk – kérdezi, hova megyünk? Nagypapus, hova menjünk – fordítom vissza a kérdést. Hát, azt nem tudom – válaszol, azt ti tudjátok, én csak megyek veletek, mert az jó szokott lenni.
Délben átjön, az asszonyt keresi, nagyon fontos lenne beszélnie vele. Mondom nincs itthon, nemsokára megjön, addig várjon. Nem lehet, addig nem ér rá – folytatja, sürgős. Aztán, mi olyan sürgős – kérdem fölnézve a számítógép mögül, hát kihűl a kávéja, meg a leves is kész van, asztalhoz kéne ülnie. Már nem kávézik napközben – felelem, meg a levest is Ő főzte a Nagypapusnak, reggel vitte át, nem emlékszik – kérdem kicsit ingerültebben a kelleténél. Ja, Ő volt, azt hittem a szomszéd hozta – zárta le a beszélgetést és visszament a lakásába.
Ah, az a másik világ! Az a kívülről és belülről zavaró mindenség, az a sok és megérthetetlen inger, benyomás; az a sereg váratlanul és megoldhatatlanul fölbukkanó probléma; a megválaszolhatatlanul torlódó kérdések, a megoldhatatlan föladatok, és az egymás után, végtelen láncolatban egymásba gabalyodó félelmetes következmények: az a ”segítség nélküli”, az a csak „önmagunkra- számíthatunk” világ. A Nagypapusok, Nagymamusok univerzuma.
De hiszen ez egy ismerős világ, ez nem egy másik világ: ebben élünk mindannyian, itt és most! Keressük, ami eltűnt; adnánk, amink nincs is; mennénk, pedig nem is hívtak; segítenénk, pedig nekünk kellene a segítség…