Tegnap este apuval beszélgettünk az egyetemi éveiről. Apu kezdte a beszélgetést, mert látta rajtam, hogy lenn vagyok békában a nótafa-választási vereség miatt. Már eltelt két nap, de a békamód még mindig nem változott.
És akkor apu elkezdte mondani a történetét. „Volt egy tantárgyunk, az ökonometria. Egyetlen jegyzet volt csak, könyvet, ajánlott irodalmat nem is kaptunk. A jegyzet annyira speciális volt, hogy az első lapon egy nagy A betűvel indult a lap, mert ugye a mondatot nagybetűvel kell kezdeni, és aztán a 93-dik oldalon volt a mondat végén a pont. Közte egyetlen mondat és rengeteg, egész lapot beborító képlet. Ez már a negyedik évfolyamon történt, úgyhogy akkor már lezserebben vettük a dolgokat. Mint minden vizsgára, erre is az egyik haverommal készültünk, de csak az egyik oldalon, valahol a 45-47 oldalak közötti képletet tudtuk értelmezni és megjegyezni. Elhatároztuk, hogy bármi lesz is a kérdés, ezzel a képlettel fogunk válaszolni. Együtt mentünk be, rögtön az első öt vizsgázó között. Kihúztuk a tételt, én rögtön láttam, hogy a képlet nem lesz jó válaszra, a barátom viszont, lesz ami lesz az ő kérdésére elkezdett a képlettel válaszolni. A tanár mondta, hogy ez nem jó, de látja, hogy érti az anyagot, ezért egy órát kérdezgette, hogy adhasson neki egy kettest. Végül persze nem tudott, úgyhogy kirúgta. Jöttem én, kérte a vázlatomat, ami egy üres lap volt, kérdezte kérdezzen-e, én mondtam, hogy most inkább ne, úgyhogy én is repültem. Ez volt az első úv-ém. Teljesen letaglózva, kiütve mentem haza, lementem szembe a parkba a Cézár kutyámmal, és három óráig búsongtam, jajongtam, sajnáltam magam stb. Azt hittem, eljött a világvége, nincs tovább. Cézár nem értett semmit se, hogy miért is ülök csak a padon, nem játszom vele és bámulok magam elé. Ez három órát tartott. Aztán fölrohantam a jegyzetért és elkezdtem az egy mondatot olvasni és értelmezni. Este kilencre minden világos lett. Egy hét múlva ötösre vizsgáztam” – fejezte be apu.
Fölhívtam a Robit: „letelt a három óra” – kiabáltam a telefonba…
tanuló