Hajnali négyre beállítottam a telómon az ébresztőt („korábban ilyet soha nem kellett csinálnom” – gondolom magamban, „hiába: a hetvenöt az mégis csak hetvenöt”), persze éjjel alig aludtam valamit, aztán hajnalban a „fölborult kocsiból ráncigált ki valaki, és kiabált is velem …”, akkor szerencsére fölébredtem, „menned kell”, szólongatott ez a valaki, hát persze, hogy az asszony; tusolás-borotválkozás, az elmaradhatatlan kávé, előtte a gyógyszerek, egy sajtos-Croisson, aztán be a kocsiba: irány az iskola, ahová az egyik szavazóbizottságba beválasztottak; persze még minden lezárva-lepecsételve-bomba-ellenőrizve; amott a bejárat mellett a padon ül már valaki, „csak jöjjön nyugodtan, még senki…”; lehuppanok mellé, már nem is esik, minden párafelhőben „úszik”, alig bírok lélegezni, mindenem csurom víz, „na, ez a nap ilyen lesz” és lassan megérkeznek a többiek is.

Aztán az egész nap (tulajdonképpen) minden ment a maga útján: jöttek-mentek-szavaztak a választók; sehol „egy” reklamálás-kiabálás-tiltakozás; szendvicsek-sütik-rántotthúsok, aztán újra ugyanebben a sorrendben – persze kávé orrán-száján – egész nap, semmi különös – szerencsére; aztán bebotorkál egy idős néni bottal, azt is alig bírja tartani, megáll az asztálnál, a botját az asztalnak támasztja, a „sovány-fekete” retiküljét lerakja az asztalra, a másik keze alig mozdul, próbálja elhúzni a zipzárt, de az ujjai nem engedelmeskednek, fölpattan az asztal mögül az egyik szavazó-biztos lány: „segítek a néninek, tessék várni”, megy a papírmunka sebtiben, már a néni kezében van a hosszú lista, a sok szavazócédula, de a botját nem találja, csak tipeg, „ketten segítsenek a néninek” – szól az elnökasszony, fölállok, mellélépek, meg a másik lány is a bottal, a hóna alá nyúlunk, „otthon hagytam a szemüvegemet, nem látok semmit, melyik a Fidesz, én csak rájuk ikszelek, a többi nem ér semmit, mert háborúskodni akarnak csak…”, rendben leszavaz, az ikszek a helyükre kerülnek, a szavazó-lapok is már az urnában, a néni már messze, amikor megszólal a lány mellettem: „nemcsak ilyenek vannak náluk sem…”

Aztán másnap hajnali kettőkor hazamentünk…

Pomáz 2024. 06. 10. hétfő

„Elmerengve nézi

Ez a kútágas a távol délibábot,

Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét

Már eleget látott.”

(Petőfi Sándor

A Kiskunság)

 

 

Kinek írom vajon ezt a bejegyzést?!

 

Öregnek?

Fiatalnak?

Egy polgárnak?

Szegénynek vagy gazdagnak?

Vidékinek vagy fővárosinak?

Netán egy pomázi szavazónak?

Egy iskola-igazgató asszonyságnak?

 

Megint szavazás lesz!

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

A franc se érti ezt.

Tele van minden plakátozva.

A „HÁBORÚ”-ról.

Hogy csak a Fidesz nem akarja azt.

A baloldal akarja.

A sok hülyéje.

Mert ők a háborús lobbi tagjai.

„Sorosisták”.

Meg „genderisták”.

A magyar focit se szeretik.

És énekelni se a „Nélküled”-et.

De most majd jól „pofán-csapjuk” őket!

Megint, úgy, ahogyan már tizenkét éve is tesszük.

Tanulják már végre meg, ez a MI RENDÜNK!

Nekik coki!

„Férgek ők” – ahogy a Bayer Zsolti is mondogatja!

„Ma arra kell vállalkoznunk, hogy véghez vigyük azt, ami Tisza Istvánnak nem sikerült. Megakadályozzuk Magyarország részvételét egy újabb európai háborúban!” – ezt ugyan nem értem, ki volt az a Tisza István, de, ha a Viktor mondja, akkor igaza van!

 

Megint szavazás lesz.

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

Százhetvenhat éve Petőfit se választottátok mag.

„Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott…

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát…” – Petőfi korábban „Arany Lacihoz”

Aztán elzavarták.

„Mert volt ott minden, ami egy jó kis korteskedésbe beleillik, itatás, lejáratás, fenyegetés, tettlegességre való felbuzdítás. A választás előtt a választásra felügyelő kunszentmiklósi bíró, Virágh Dénes megtiltotta Petőfinek, hogy az őt ért vádakra választási beszédében kitérjen…”.

Százhetvenhat éve!

Ma még „finomabb” módi van: Goebbelsi propaganda!

Orrán-száján.

Az egyik, a (vigyorgó) folytonosan-mosolygó, az, aki mindig kígyót-békát okád, amikor kinyitja a száját most parancsra visszalépett.

A másik: tagadja, hogy fideszes.

De a vigyori most kéri a szavazóit: szavazzanak a tagadóra!

Mert az megállítja majd a háborút, Gyurcsányt, a zsidó-Sorost.

A csádi polgárháborút is!

Nem hallottál róla?

Itt, Pomázon se?

Erről nem beszél(t) az iskola-igazgató asszonyság?

A fideszes adat-halász?!

 

Megint szavazás lesz.

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

Kire fogsz szavazni?

A „szívedre” hallgatsz majd, vagy az eszedre?

A hatalommániás hazudozóra?

A Messiásra?

Megint befogod az orrod??!

 

Vajon kinek írtam ezt a bejegyzést?!

2024. 06. 07. péntek

BIZTOSAN…

Mert május másodikára összehívta. Az államfő. Mert most ez volt a dolga. Aztán majd elköszön. És megy pihenni. A belső-liftes házába. Mert ez (is) jár neki. De most még nem itt tartunk. Most még összehívta. Az új parlamentet. Mindenkit: kormánypártiakat. Ellenzékieket. Mindenki egyeztet. A kormánypártnál egyszerű: megmondják.

Az ellenzéknél?

Biztosan égnek a vonalak. Biztosan éjjel-nappal egyeztetnek. Biztosan röpködnek a jobbnál jobb ötletek, gondolatok. Biztosan alig győzik azokat megemészteni, előkészíteni. Biztosan készül a NAGY TERV, hozzá a megvalósíthatósági tanulmány, a csapatot is verbuválják már. Biztosan kijelölték a kommunikációs felelőst is. Megvan a „szín-style” is, a betűméret…

Biztosan.

Hiszen megválasztatott. Már ki is hirdettetett. Át is vétetett. Most már csak be kell ülni. Mindenkinek a helyére. Szépen. Csak semmi pánik. Aztán majd meglátjuk.

Biztosan.

Szavaztunk. Sokan szavaztunk. Ki ezért, ki azért. A lényeg, részt vettünk a procedúrán: megmérettünk és könnyűnek találtattunk. Nem történhetett másként. Tudtuk előtte is, mégis elmentünk szavazni. Mert úgy döntöttünk. Mert „hittünk”. Már nem először. Mert döntési helyzetnek gondoltuk.

Most megint döntési helyzetnek gondoljuk. Talán tényleg az van. De most nem mi vagyunk döntési-kényszer helyzetben, hanem a megválasztott képviselőink. Átvegyék? Ne vegyék át? Bojkottálják? Ne mondják el az eskü szövegét? Másképpen tiltakozzanak? Mit csináljanak?

Biztosan egyeztetnek erről.

Biztosan.

Most nem velünk. Magukkal. Magukban. Hogyan fognak dönteni? Miért úgy fognak dönteni? Mik lesznek az érveik? Megint ugyanazok lesznek? Egységesek lesznek? Lesznek, akik majd kibeszélnek a kórusból?

Biztosan lesznek.

Minden az első lépéssel kezdődik. Tulajdonképpen már (talán) el is dől.

Mennyire ismerős minden! Mintha négy, nyolc évvel ezelőtt lenne. Akkor is „csak” elkezdtünk beszélni róla: mit és hogyan lenne jó, célszerű csinálni a jövőben. De a „kibeszélésig” nem jutottunk el. Most sem fogunk?

Pedig biztosan égnek valahol a vonalak. Biztosan egyeztetnek egymással. Már készül is a NAGY TERV. Biztosan megvan a „szín-style” is.

Biztosan…

2022. 04. 21. csütörtök ötvennyolcadik nap

ÉRIK…

Az öregnek lejárt a jogosítványa. De ez nem zavarta őt: a veszélyhelyzetnek van előnyös következménye is, a lejárt nem válik azonnal érvénytelenné. De azért a helyzet mégsem hagyta nyugodni: elment a körzetibe, elindította a procedúrát: kitöltötte a papírokat, hagyta, hogy megmérjék a vérnyomását, aztán elment a laborba, és várta az eredményeket. Azok két nap múlva megjöttek, nem volt bennük köszönet: a labor valami eltérést mutatott a szokványostól, másnap ismétlés, az se lett jó, a doki hívta, harmadnap menjen be egy beutalóért és irány a Haemostasis Szakrendelő. A kapuban őr, hova-hova, először regisztráljon, aztán mehet, a maszkot viselje. Hosszú sor a regisztrációnál, viszont sok ablak, gyorsan haladtak, végre az öreg is ott áll az ablak előtt, TAJ-számot, beutalót, igazolványt, második emeletre menjen, mit áll itt még mindig. Az öreg föl, ott is hosszú sor, kijön egy nővér, mire vár, ne itt álljon, menjen az elsőre, ott a főorvos úr, megint a „mit áll még mindig itt”. Az öreg le az elsőre, ott még több ember várakozik, nyílik az ajtó, nővér ki, maga ne ide álljon, hanem oda, különben is mit keres itt, nincs is időpontja, fölösleges a várakozás, de hol kapok időpontot, azt én nem tudom, na viszlát. Az öreg lemegy a regisztrálóba, megint ugyanahhoz az ablakhoz kerül, én sem adhatok időpontot, próbálja telefonon, ad két számot az öregnek és elköszön.

Az öreg elhagyja a szakrendelőt és hazamegy. Otthon hozzáfog a telefonáláshoz, hívja az egyik, majd a másik számot, eljut a kezelőhöz, aki mindig kapcsolja a kért melléket, kicsöng, majd megszakad a vonal. Mindig megszakad a vonal. Aztán az öreg megint hívja a számot, és … megint minden ugyanúgy. Már kora-délután van, az öreg abbahagyja a telefonálást, az interneten megkeresi a szakrendelőt, megtalálja a hematológiai részleget, az „illetékes” szakembert, mellette egy telefonszám, már tárcsázza is, kicseng, fölveszik, látom a kartonját, kedden jöjjön, 11-re, de jöhet később is, kettőig úgysem végez.

Kedden az öreg bemegy a szakrendelőbe, az őr nem tudja, kell-e regisztrálni vagy sem, hát megy a regisztrálóba, ott fogadják viszonylag gyorsan, magának nem ma kellett jönnie, majd májusban, május 25-re van időpontja, az is kedd, na, azért próbálja meg, menjen föl, tizenegytől jön a doktor úr, viszlát. Az öreg fölmegy a másodikra, már legalább tízen ülnek a székeken, türelmesen, mosolyogva várakoznak, mindegyikük nyugdíjas-korban van, a „doktorúr még nincs” itt, majd jön; már fél egy is elmúlt, az öreg kimegy pisilni, aztán visszajön és tovább téblábol. Figyeli a duruzsoló öregeket, akik egyre jobban élvezik a szitut, egészen belemelegednek a beszélgetésbe: húsvétkor meglátogattak Ukrajnából az ismerősök, azt mondják nem úgy van, hogy az oroszok, az ukránok is megérik a pénzüket, de hát nemhiába színész az a Zelenszkij; az öreg dühösen odébb megy és arra gondol, persze, az ukránok vannak Moszkva alatt. Aztán a választásokra gondol, talán nem véletlenül, lemondóan legyint és előveszi a telefonját, előhívja a Facebook fiókját, aztán a Messenger üzeneteit vizslatja, kezdi nagyon nem jól érezni magát. Mindjárt kezdődik az új parlamenti ciklus, bevonulnak a képviselők, beülnek, elfogadják, amit elfogadnak, belesimulnak a belesimulni valóba, és minden megy a maga útján tovább. De nekem ehhez mi közöm – kérdi magától az öreg, miközben a doktor még mindig nem érkezett meg („biztos ügyel”), nekem csak egyre rosszabb, kilátástalanabb, nincs értelme az egésznek. Miért, te hogyan csinálnád – kérdi magától, biztosan nem így, valami olyannal kezdeném, ami megmutatja, mostantól másképp csináljuk, ha kell, akkor az utcán is, békésen ellenállva, mégis határozottan …, de inkább nem válaszol, mert még mérgesebb lenne tőle; már hívta ismerősét, aki sikeresen bekerült, hogy szívesen segítene, ha kíváncsi a véleményére, mert ez így nem mehet tovább…

De az orvos még mindig nem jött, „biztosan ügyel”, az öreg nem támasztja tovább a falat, otthagyja a zsibongást, „a qur@a Kasler”, morogja elmenőben, nem jövök vissza májusban sem, minek, úgy sem változik semmi…

2022. 04. 20. szerda ötvenhetedik nap

Napok óta nem fog a szék: nincs kedvem, türelmem leülni a gépemhez, nem akarok hozzáfogni az íráshoz sem. Több oka is lehet a „lusta tehetetlenségemnek”, legbelül tudom is az igazat (nemcsak a valódit), mégsem enyhül a kín. A gombóc se le, se ki, csak nyomja, feszíti a gyomromat.

Ez nem mehet így tovább! Már mér’ ne – szólok magamra azonnal, „hisz’ mindég” megy minden tovább a maga útján, nincs egy kib@@ott kő sem, ami kitéríthetné a zötyögő szekeret a kivájt keréknyomból, hisz’, ha mentek már arra, akkor az csak vezet valahová, még ha nem is tudjuk hova. „Aki tökéletesen tisztán akar látni, mielőtt eltökölné magát valamire, az sohasem tökéli el magát. Aki nem vállalja a megbánást, nem vállalja az életet” – írta valahol Amiel, s mennyire igaza van ma is.

Közben a Facebookon fölugranak az elmúlt években írt bejegyzéseim: az „emlékek”. Mennyi azonos hangulatú, témájú (kilátástalan) bejegyzés, mennyi hasonló szöveg, semmi nem változik: „Nincs az a kár, ami NEKI ne használna. (Ismeretlen mai magyar közmondás)”; „Kórházzá alakítottak át egy stadiont! Ja: a britek…” – jönnek szembe 2020-ból. „Bemenni vagy nem bemenni: ez itt a kérdés. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri…”?!” – nini: már 2018-ban is. Most is ugyanaz a kibeszéletlen, semmitmondó válasz.

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Pedig az évek csak szállnak és szállnak, az egyik pillanat megy a másik után: még csak most beszélgetett Orbánnal Antall; most már Hável nyilatkozik isten mentsen tőle; már Horn Gyula sem él; ni-csak az első orosz-ukrán háború milyen messze van tőlünk, most meg már itt a közelben szólnak az ágyúk, tombol a második agresszió, a nagy tragédia. És megint hogyan reagálunk? „Az egyéni érdek csak az állati természet folytatódása bennünk; az emberség csak az önzetlenséggel kezdődik az emberben” – megint Amiel ugrik be. De hát nem ilyenek vagyunk, nem ilyenekké lettünk: nem tanulunk semmiből, hiába ismételjük újra és újra a leckét.

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Nem beszéljük meg, nem beszéljük ki magunkból. Cipeljük csak a követ: nem akarjuk, hogy bárki meglássa, mennyire szenvedünk. De nem rakjuk le, mintha az érdem, dicsőség lenne. Vagy megoldaná a problémát. Lehet: nem is a problémát akarjuk megoldani? Lehet, hogy nekünk a „kőcipelés” a nünükénk? Nem kéne végre valami „mást” csinálni?

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Kimondunk egy szót, talán tényleg az elsőt – aztán az ott marad, szinte kimondatlanul az éterben. Nem folytatódik. A „párt-elit” meg se hallja; beszélő nem látja értelmét a folytatásnak; a hallgató nem igényli a befejezést. Föl se lobbant, már kialudt. Magyarázat mindig volt, van és lesz is. „De ha mégis?” – kérdi Ady: igaz ő „kicsi társam”-ra gondol, hogy megtartsa csodának („avagy bűnnek”, „igérő Multnak”) „igaz” kezével…

Végre egyszer nekünk is „de ha mégis” kéne!

2022. 04. 15. péntek ötvenkettedik nap

MÁR VIRÁGZIK…

 

Legalább megcsináltatom a jogsimat, úgyis már rég lejárt – gondoltam, bár magam sem hittem, hogy akkor most majd befejeződik a „veszélyhelyzet” és megint minden megy majd a normál kerékvágásban (a rendőr elkérheti a jogsimat és ha lejárt…), mert a veszélyhelyzet az valahogy mindig marad, nyúlik, mint a rétestészta, „magától meghosszabbítódik”. Aztán fölhívtam a háziorvosomat, becaplattam hozzá, fölvettem a maszkomat, az asszisztensnő rám rakta az EKG kütyüt, megzümmögtette, aztán megmérte a vérnyomásomat, ez kicsit magas, morogta, akkor nyílt az ajtó, behívott a doktornő, írok föl még egy gyógyszert a magas vérnyomása ellen, menjen a laborba, aztán vissza, amikor meglesz az eredmény és akkor megkapja majd, két évre érvényes lesz. Persze a vérvétel nem sikerült, „megalvadt a vére”(?), mondta a laboros-nővér, „de másodszorra már remélem minden rendben lesz”, csak olyan lett a karom, mintha drogos lennék.

Ez legyen a legnagyobb baj – súgtam magamnak, „csak feküdj nyugodtan…”, már virágzik.

Eltelt majdnem egy hét.

A háború közel ötven napja zajlik, az orosz támadók kíméletlenül bombáznak civil célpontokat, ölnek civil embereket: asszonyokat, menekülő „öregeket”, gyerekeket. Már benn vannak a szobá(m)ban is, bár (még) fizikailag nincsenek itt. Mi meg közben még mindig csak a „rezsiharc”-ról; „csak bele ne sodródjunk”-ról; „fölhívtam Putyint a béke miatt”-ról; szmokingban, kis-ujjunkat eltartva, Whiskyt szopogatva humanitárius csomagokról, menekülők segítéséről hadoválunk.

Eltelt majdnem egy hét.

Mennyi mindent olvastam, hallottam arról, mi is történt. De mégse tudom. Azt sem: miért történt, ami történt. Főleg azt nem: mi lesz most, mi lesz ezután, mi fog változni? És mitől?

Eltelt majdnem egy hét.

Itt élek, ebben a kis országban idestova hetvenkét éve. Kisgyerek voltam Rákosi alatt, Kádár alatt tanultam meg írni-olvasni, megérteni Adyt, Radnótit, József Attilát és az algebrát, az integrálszámítást, kokettáltam Marxszal, megértettem: nem lehetek egyedül, szolidaritás nélkül boldog. Aztán beleborzongtam a rendszerváltás mámorító szabadságába és később szembesültem: az sem hozta el mindenkinek a szabadságot. Lassan-lassan rádöbbentem a házfalakon megint megjelenő jelekre, a vissza-visszatérő, gerjesztett gyűlöletre, a fölszított uszításra. Mint a béka a melegedő, vízzel teli lábosban hozzászoktam a forráshoz, miközben főttem…

Eltelt majdnem egy hét.

Thessza sem találja a helyét. Mert ismer engem: ha én sem, akkor ő sem. Nem érti, érzi. Ennyi neki elég: a gazdinak valami baja van, valami nagyon nem stimmel, akkor neki sem stimmel. Bújik a lábamhoz. Segítene és segít is, ahogy tud.

Eltelt majdnem egy hét.

Elolvasom Ágostont, Péterffyt, Mérőt, Tölgyessyt, Révészt, Hontot meg tudom is még kit; elolvasom a sok szavazat-számláló önkéntes beszámolóját; meghallgatom Gyurcsányt, Márki-Zayt, Lendvai Ildit – és nem leszek okosabb. Semmivel nem leszek okosabb. Oránt kihagyom. Jobban kell csinálni, jobban lehet csinálni – mondják és folytatják.

Biztos bennem van a hiba. Ők mindannyian okos emberek. Elemzők, írók, politikusok. Talán én megyek szembe a forgalommal. Talán én vagyok részeg.

De ez nem vezet sehová.

Eltelt majdnem egy hét.

Ez a vereség – szerintem – nem kampány-vereség. Nem szerencsétlen mondatok, elfuserált plakát-kihelyezések, a „háború félreértelmezése”, a „magyar lélek fel nem ismerése”, a budapesti értelmiség felsőbbrendűségi érzése, a vidék hülyesége, a Orbán zsenialitása, az eleve elvetélt összefogás töketlensége stb miatt következett be. Nem. Tizenkét éve folyamatosan és nem is rejtőzködően épül hazánkban egy zsarnoki rendszer, egy diktatúra, a „kiválasztott” személyre szabott hatalmi struktúra, a csak neki engedelmeskedő média, közigazgatás, ügyészség, rendészet és jogi-intézményrendszer. Nem közszolga ő, hanem szolgákat feltételező zsarnok. A saját pályáján reménytelen! Krishnalal Shridharani írja valahol: „a zsarnok csak azt a hatalmat képes gyakorolni, amelynek mi – erő híján – képtelenek vagyunk ellenállni”! Akkor álljunk ellen. Akkor ne vegyünk részt benne. Természetesen erőszakmentesen, békésen, mégis határozottan. És persze: OKOSAN. Használjuk azokat a módszereket, eszközöket, amiket Gene Sharp összegyűjtött.

Most esik. Dörög is. Még nem villámlik…

2022. 04. 09. szombat negyvenhatodik nap

NEM IS TUDOM…

 

Vereség? Kudarc? Katasztrófa? Csak a szokásos? Megint fasiszták a magyar parlamentben? Orbán zseni? „Az a hülye vidék”? MZP? Elmész innen? Vissza se nézel? Folytatod?

 

Csak úgy tódulnak föl bennem, záporoznak rám a kérdések. Biztosan nálad is. Nem hagynak nyugodni. Téged se? Ugyan még kicsiket öklendezem, nyelem a gyomromban rúgkapáló(?) gombócot, de már nem nyúlok a Whiskyért. Többször átéltem ezt a helyzetet. Az utóbbi években csak ezt a helyzetet. Nem igaz: 2018 más volt. Hamis remény. De szép volt.

 

Túlélem ezt is.

 

És mégis!

 

Még nem mondom mamunak a hamut, még pelenkát sem hordok, oda jutok el, ahova akarok, segítség sem kell hozzá. Megértem, amit írnak, mondanak, talán még érvelni is tudok mellette-ellene, újraolvasom a Faustot, de kosarazni már nem fogok. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni” – írta Hemingway és látom az öreg halászt, aki már nyolcvannégy napja nem fogott halat, aztán mégis, érzem a zsigereimben, hogy küzdök én is, már meg is van, most fárasztom három napig, már alig vonszolja magát, már ki is fogom, itt van a hajóm alatt, de jönnek a cápák… és Santiagó segít…

 

Én sem arra születtem, hogy legyőzzenek. Néha elbizonytalanodom, de most tudom: IGAZAM VAN! Csak ez nem elég, ennél több kell. Ebben a hazában sokkal több! Még az is lehet, hogy az sem lesz elég. Hányan próbálták meg, hányan és hányan fogtak össze és mégse sikerült. Elbuktak? Dehogy: még most is „áldó imádság mellett/ Mondják el szent” neveiket.

 

Szóval: nem erre születtem, hogy legyőzzenek…

 

2022. 04. 06. szerda negyvenkettedik nap

„.. MÁSKÉNT TAPAD A HAJ…”

 

Tudom, az, az 1933-ban írt és csak később, 1936-ban megjelent vers egészen másról szól. Nem „ERRŐL” az izéről. Nem a „hogy a francban lehet ez; miért kaptunk megint ekkora kib@@ott pofont; hogy nem vettük észre; az MZP, a Jakab, a Gyurcsány húzzanak már végre el retkes bús pi@ba” nyavalygásokról. Hanem azokról, akiket akkoriban sem ismertek, s mert nem ismertek lenéztek (azóta sem változott semmit ebben a világ) . Akik másként ejtették a szót, akik öntőformákba löttyintették a „való anyag”-ot, akik helyt álltak az emberiségért „az örök talajon”; akik „Papok, katonák, polgárok után…” lettek a meghallói, csinálói a törvényeknek – legalább a költő víziójában.

 

És most? Mit tudunk mi vajon azokról, akikre most újjal mutogatunk? Akiket megbélyegzünk, elitélünk? Ismerjük őket? Tudjuk, hogy tapad a fejükhöz a haj? Tudjuk, hogy az ő lelkükre hogyan ül ez a (rákövesedő) kor? Tudjuk: mi búg bennük, „mint a mélyhegedű”? Nap, mint nap hogyan alázzák őket, egymást, mi fáj nekik, ha tudják értik is? Egyáltalán: miért gondoltuk azt, hogy „itt vagyunk, gyanakvón s együtt…”?

 

Ismerjük őket?

 

Én nem tudom a választ. Lehet, hogy te sem barátom. Lehet, ők maguk sem ismerik (eléggé) önmagukat. Élniük viszont kell, lakniuk is, tartoznia egy családhoz közösséghez, a szokásokhoz, a begyakorlott és már gépies mozdulatokhoz, ahogyan fölemelik a szájukhoz a sörös-kriglit, megszívják és kiköpik a bagót, bezuhannak az ágyba horkolni, miközben kigurulnak a fémpénzek a zsebükből, viszont a mindennapos gondok tovább szorítják a mellkasukat – élni kell!

 

Iskola? Színház? Filmcsatorna? A büdös, migráncsoktól hemzsegő Bécs? Internet? Szivárvány? Ugyan. Miről hadoválok itt. Az ellenség, az világos beszéd, legyen, aki megvéd. Az érthető: hisz az egész élete erről szólt, ezt látta gyerekkorától kezdve, ennek a jelbeszédét, mimikáját legalább ismeri! Krumpli, ami ehető. Valami, ami legalább egy darabig ég, hogy legalább a gyerek ne fázzon. A polgármester, aki legalább fölfogad mindenes kifutónak. A pap, aki szépen beszél. A tanító, aki andalítóan magyaráz. A miniszterelnök úr, akinek ugyanolyan hasa van, mint neki… Ha mindegyik ugyanabba az irányba mutat?!

 

Sok valóság van. Itt Magyarországon sok. Melyik a „másik”?

 

„A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.”

 

2022. 04. 05. kedd negyvenegyedik nap