2018. június hónap bejegyzései

„GYŐZTÜNK” …

„Most reggel négy óra negyven-egynéhány perc van… Fáradtak vagyunk, de elégedettek is, mert a Visegrádi Négyek nagy győzelmet arattak…”
Győztünk” – mondták a lengyel és a tunéziai szövetségi kapitányok az utolsó meccsük után, majd hazautaztak, mert kiestek a labdarúgó világbajnokságról.
Győztünk” – mondták egyszerre a felcsúti gázszerelő és a saját lábán álló lányának a férje, amikor hivatalossá vált, hogy megint ők nyerték a kiírt közbeszerzési eljárást.
Győztünk” – mondták a csókosok, amikor beültek a Nagy Nemzeti Trafik-bizniszbe; átvették a Várban a méregdrága ingatlanok bérleményének a kulcsát; elnyerték a föld-mutyin a szántót;
Győztünk” – mondta a birkózó-csarnokot építő rezsibiztos honvédelmi államtitkár és boldogan csörgette a soha nem látott mértékű, 513 milliárd forintos honvédelmi költségvetési forrásokat, s lelki szemei előtt már masíroztak is a katonák, tolták maguk mellett kerékpárjukat.
Győztünk” – mondta „a bolond, amolyan csúcsminiszter” és tovább zengte énekét a tízparancsolat gyógyító hatásáról.
Győztünk” – károgták a varjak, ahogyan egyre beljebb és beljebb szálltak a városokba.
Csak mi, egyszerű talpasok: nagycsaládosok, otthon-ápolók, munkanélküliek, cigányok, nyugdíjasok, tanárok, egészségügyben dolgozó ápolók, mentősök, nem-csókosok, itthon-ragadt orvosok; kisebbségbe szorult másként gondolkodók; hozzánk menekülők meg a magyar menekülők; és persze még sokan mások maradtunk csöndben, mert MI VESZTETTÜNK!
2018. 06. 29. péntek

MA MÉG…

• Ma még – ahogyan minden nap – a fák ott álltak az iskola előtt, éppen úgy, ahogyan már évtizedek óta mindig: méltóságteljesen, fensőségesen; büszkén. Az emberek szerették a fákat, mert a nagy melegben árnyékot adtak, szerettek lelógó ágai alatt sétálni, szinte mindenkinek valami emléke kötődött hozzájuk. Szinte családtagnak számítottak már. A fák nem olvasták a Polgármesteri Hivatal utca-rendezési elképzeléseit, így nem tudták, hogy hamarosan kivágják őket. Így, ahogy az emberek se, ők se kérdezhették meg, hogy miért?
• Ma még – ahogyan minden napon – ott láttam az állomáson: a padon ült nyugodtan, szótlanul, arca meg sem rezdült; mintha kigombolt télikabátban, alatta a gyapjú pulóver, fején az elmaradhatatlan horgolt sapkájában pihenne. Most is a téli bakancsa volt a lábán, mellette egyik oldalán a horpadt nejlonszatyor pihent, a másikon egy már üres borosüveg állt peckesen. Ő borostásan pihent ott, nézett csak maga elé, s nem olvasva újságot, nem félt attól, hogy az „életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése” miatt holnap már kényszermunkára küldi majd a rendőr.
• Ma még – ahogyan minden nap – a másként-gondolkodó leült a gépe elé, bekapcsolta azt és hozzáfogott az íráshoz. Persze előtte elolvasta a híreket – innen is, onnan is, még a Távirati Iroda hivatalos közleményeit is –, aztán hátra-billentette a foteljét, rágyújtott a pipájára és megnézte a jegyzeteit. A képernyőn már idegesen villogott a kurzor és arra várt, hogy száguldhasson a képernyőn. A másként-gondolkodó tudta, mert már kikövetkeztette a hírekből, hogy hamarosan megváltozik majd a helyzet: ugyan továbbra is írhat, amit csak akar; amiről csak akar, de legföljebb csak másodpercekre maradhat majd írása fönn a hálón. Mert már készülőben van a törvény (és már készen is van a szoftver, ami végrehajtja) arról, hogy ki, mit s hogyan terjeszthet; ki-mit-hogyan-mire hivatkozva cenzúrázhat, törölhet közösségi térben.
• Ma még – ahogyan minden nap – a munkanélküli cigány-ember is elment munkát keresni, pontosabban szólva: közmunkásként éhbérért robotolni. Ma is, ahogyan korábban is minden nap a szemetet söpörte; az útmenti árkot tisztította, mélyítette; az állomáson a kutyaszart kellett összeszednie; s csak nagyritkán volt jobb dolga, olyankor a polgármester úr háza környékét kellett rendbe tennie, amiért még egy feles is járt. Amit kapott a munkájáért, az csak néhány napra volt elég: nem is értette, az asszony, hogy csinálja, hogy mégis élnek. Újságot Ő se olvasott, tévét se nézett, a kocsma hírei meg hiányosak voltak. Így nem tudott arról sem, hogy már alakul olyan párt, amelyik a fehér magyarokért, a fehér Magyarországért küzd.
• Ma még – ahogyan korábban is már néhány napon azt csinálta – a keresztény érzelmű, ifjú Fidelitas tag lány és fiú lelkesen és komoly arccal megbélyegző matricákat ragasztott egy civil szervezet bejárati ajtajára. A jelenlévő kormányzati sajtó munkatársai lelkesen filmezték őket, orruk alá dugták a mikrofonjukat és éléken helyeseltek, amikor ők az uzsorás milliárdos lefizetettjei tevékenységével magyarázták a migránsok beáramlását. Ők most éppen a híreket és ellenségeket kreáltak.
• Ma még adhatott volna interjút a Kamara elnöke, de ma nem adott. Pedig nyilván arról beszélt volna megint, hogy „fehér bőrű, keresztény gyökerű munkavállalók” kellenének az országunkba”, nem pedig mindenféle jöttment. Ő is éppen hírt és ellenséget kreált.
• Ma még a Főbíró asszony kinyilvánította, hogy nem bízik bírótársaiban, ezért nem fogadja el attól a Bíróságtól ügye másodfokú tárgyalását, amelynek hivatalból azt tárgyalnia kell. Ő is éppen hírt és ellenséget kreált.
Ma még így zajlik az élet Magyarországon.
Ma még nem változott semmi…

2018. 06. 28. csütörtök

A Thökös-fiú

A Thökös-fiú
(Fennmaradt töredék)
2018

Mostan emlékezem az jelen időkről,
Az jelen időkben jó Thökös Győzőről…’
rögyö

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva a felcsúti tájon:
Thökös Győző képe úgy villog itt nékem,
Majd ötvenhat éves ember jelenében.
Rémes, amint látom termetét terjedni,
Hallom hergelő beszédjét dörgeni,
Őrjítő s dühöngő hangjait szavának,
Ki másnak, mint az Úr, az Isten haragjának.

Ő az ám: az „ember”, ha kell akkor a gáton,
Nem terem ma párja sehol más országon;
Most itt van köztetek, ím eljött közétek,
Csak azt látjátok, amit s ahogy hívétek
Sokan nem értitek szavai gondolatját,
Dakota vicceit, gúnyos hahotáját,
Csodálva nézitek rettenetes hasát,
„,És, nézd má’, hogy pöködi pörkölt szotyiját”.

ELSŐ ÉNEK

,Nyomó rúdját félkezével kapta vala,
Brüsszel felé azzal matatva vala.’
rögyö

1
Ég a napmelegtől a parlament padja,
Izzadt képviselők vihorásznak rajta;
Nincs egy komolyan figyelő sem körükben,
Nincs ki most lenne pénzes helyükben.
Büfé hűvösébe’ tíz-tizenkét küldött,
Szlopál, vedel, ideiglenes kiküldött;
Széles e hazában sírás-rívás, gond van,
Mégis vigyorogva iddogálnak ottan.

2
Kövér, vékony, izzadt, nagy figyelmet mímel
Sunyin poharába mélyed, s Whiskyt kémel:
Dolgozó hangyáknak gondolná valaki?
Hiszen az országnak vérit most szíjják ki.
Bezzeg a dolgozók szomjasan delelnek,
Éhezők, nyomorgók árnyékot se lelnek:
Vajh felül-e Lackó béresek nyakára,
Ki szót emeljen ez ocsmány galádságra?

3
Egy van: egy thökös legény e díszes házban,
Mindig kiált, hangja érdes, szeme lázban:
Szörnyű, nehéz teher reng araszos vállán,
Pedig már ősz serték pörsennek az állán.
Lázálma gyötri, „hű” nemzetére bámul,
Mintha más „mezőkre” vágyna e határrul;
Hinné az ember: egy élő tilalomfa,
Ki „ütne ,általútnál’” egy csekély halomba?

4
Thökös Győző csak áll ott, a nap tüzében,
Míg a többi vedel büfé hűvösében;
Bár lopva lesnek felé, kezük remegve,
Poharukat, s lassan kedvüket veszejtve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint, amit hamarosan Thökös Győző vethet,
Száját nyalja, sziszeg, nyújtogatja nyelvét,
Mint a kígyó, ki egeret, patkányt nem vét.

5
Nem is, Ő nem is a vedelőket nézi,
Hagyja őket, ámbár kaján vigyora kérdi:
Túl a patkón, pálinka fütyül vagy a szél?
Nedves szemetekben látom sárga fény kél.
S amint enyves kezét kihúzza zsebéből,
Sóhajtás szakad föl Győző nagy melléből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha valahol a fellegekben volna.

6
“Kis magyar legénynek, sártipró „vitéznek”,
Annak születtem: jaj-bús, keserves, évek.
Hogyan, merre menjek innen: nagyvilágba?
Hírcsokrot szedni „fuleco” hátizsákba?
Menjek-é Soroshoz, segítsen külföldre,
„Bérmunkás” jogásznak lenni mindörökre?
Hej! az istennek se, maradnék, mehetnék,
Inkább vér-magyarok prófétája lennék!

7
Ilyen vala egykor Győző gondolatja,
Mely háborgó lelkét akkor nyomasztotta;
De nem főtt magában, hanem cselekedék,
Bánatosság helyett azonnal ténykedék.
Gyorsan átlátta: mi s mért a feladatja:
„Király leszek itten, akárki meglátja!
Ember, család, vallás, eszme nem érdekes:
Csak a cél, a „szent” cél, az, ami lényeges.”

8
Ez járt sebesen Thökös Győző fejében,
Bársonyszékbe szorulva, úgy is kevélyen,
Ennek már húsz éve, „azt a teringettét:
Gazdag lettem, s hírhedt”, nyújtogatja nyelvét;
Lányok, anyák, nénék, s jó magyar legények
Lesik minden szavát, gazdagok, szegények.
„Csak lusta népek, eszközök, nem személyek”,
„látja” őket Győző: „ezek csak kretének”.

9
“Hé, paraszt! kivezetsz te minket Brüsszelből,”
Zúg egy ellenzéki, „számító üzletből?
Betegtől, szegénytől csak a jaj-szó hallik
Nincs hang s döbbenet, mely szívedbe nyilallik?”
“Hm, paraszt én!” Győző füstölög magában,
“Hát ki volna úr más széles e határban?
Soros György talán, az uzsorás bátyó,
A semmirekellő, pénzt-számoló gányó?”

10
“Én paraszt? én?” – Amit még e szóhoz gondolt:
A kérdezőre szörnyű átokszórás volt.
Izeg-mozog székében, szemét forgatja,
Mint nehéz durungot, tollát megragadja:
Hosszan, fenyegetőn félkezében tartja,
Jobban érzi magát, hiszen van már kardja:
S mintha nem is az Ország Házában volna,
Hangosan fölröhög, gúnyosan, csúfolva.

11
Villámlik, menny dörög, haragszik hej az ég?!
Áh, csak a Házelnök morog, hogy itt a vég!
„Míg ÉN vagyok az ÚR e Házban, nem hagyom,
Üljön le, pofa be, kuss a baloldalon!”
Kik nem örülnek, a kormány döntésinek
Kössék föl magokat, hisz élnek még, de minek?!”
Se szégyen, se gyalázat, nem morog senki,
Győző röhögcsél, vele tart majd’ mindenki!

12
Hah, ki merne ellenére megszólalni,
Magára, családra, barátra bajt vonni,
Az biza’ pénzt, paripát, piát feledhet,
Jó, ha szabadon, kullogva elszelelhet.
Hej, nincs ott, egy se, oly’ bátor, komoly ember,
Ki ne értené, tudná, de szólni nem mer:
Nem hülyék ők, bolondok, még ha urak is,
Mert ÉLNI tudni kell: még ha az olyan is.

13
Thökös Győző csöndben, fölmutatja tollát,
Szót kap rögtön, lassan igazítja magát;
Gombolja zakóját, zsebbe dugja kezét;
Morcosan komolyra igazítja képét;
Oldalra pillant, a rénszarvas vadászra,
Mintha hívná: “Hittárs! Velem jősz csatára!
Ily vadásznak, mint te, ott van ám a helye.
Az’ hálásan hajbókol, vöröslik feje.
14
„Emberek! Háború! Harcba hí’ a HAZA!
Migráns, Soros, Brüsszel ellenünk vonula!
Belülről is bomlaszt, lázít az ellenség,
Hozzátok fordulok isteni ’népfenség’!”
Mindent, mindent akarok, csakis értetek,
Mindent: Koronát, Jogart, Almát, értitek?!”
Mint a sértett vadkan, dúl veszett dühében,
S összeroppan a toll vas kezében.

2018. 06. 25. hétfő
ui: Elnézést kérek Arany Jánostól, Ilosvai Selymes Pétertől a paródiáért

HURCOLKODÁSOK…

I.
Hol volt, hol nem volt, még csak nem is az Óperenciás tengeren túl, talán valahol, itt a kies kis Magyarországon, egy apró, istenháta mögötti faluban történhetett az elmúlt, a rövid XX. század végén, még az is lehet: már az innenső század elején. Pontosan mégsem lehetett tudni, hogy hol, mert annyi, de annyi ilyen kis falu létezett akkoriban Magyarországon, hogy csak na.
Azokban a falvakban – akkoriban – csak egy köves út volt, abból nyíltak merőlegesen a hepehupás földutcácskák jobbra is, meg balra is. Amikor eső esett, bizony mondom néktek alig lehetett az utcácskákban járni-kelni. Napfényes időkben pedig a por meg a homok szálltak mindenfelé, bizony nem is nagyon járkáltak az emberek az utcán. Munka sem igen volt arra felé: hétfő hajnalba’ buszra szálltak az „emberek”, aztán hírüket sem hallották az asszonyok, péntek délután ötkor érkezett a busz, épp’ a kocsma előtt volt a megállója és már tele is lett az italbolt. Így hát bezzeg az, a főút mentén épült „krimó” mindig zajos volt a hétvégeken: ott bizony veszekedős-mozgalmasan zajlott az élet, hangos volt azidőben napkeltétől még napnyugta után is.
Nos, hogy a szavaimat össze ne keverjem: élt abban a kis faluban két kisleány, akik nagyon, de nagyon szerették egymást. Unokatestvérek voltak, alig néhány év volt közöttük, de ez mit se számított: sülve-főve együtt játszottak, énekeltek, ugrándoztak, hajkurászták a tyúkokat, libákat; négylevelű lóherét kerestek az árokpartján; és imádták, amikor együtt alhattak, egymás kezét fogva. Játszadoztak Morzsival, a megállapíthatatlan keverék „házőrző” jóbaráttal, füttyögettek az énekesmadarakkal. Ha messziről jött rokon-ember tévedt be hozzájuk, mindig ott lábatlankodtak körülötte, lesték szavait, furcsa mondatait, csodálták autóját.
És persze álmodoztak, mert az álom nem kérte meg az árát. Álmaikban nagylányok lettek már, boldogan éltek az „emberükkel”; három-három gyermekük is született képzeletükben, akiknek csodaszép meséket mondtak, kedves dalokat énekeltek; gazdagokká váltak, már házuk is, földjük is lett és oda utazhattak „urukkal” és gyerekeikkel, ahová csak akartak.
Gyorsan növekedtek, hamar elszálltak azok a – számukra biztosan – gondtalan évek. A nagyobbik lány jól tanult, „fölsőbb” osztályba lépett, már a középiskolát is elvégezte – nem messze – egy kisvárosban. Nehéz évek voltak azok számára, mert – még ha nem is olyan messze, de – mégiscsak távol kellett lennie a szülői háztól és kis barátnőjétől, de jól vizsgázott és most válaszút elé került, merre tovább: tanulni és a „talán”-t választani, vagy követni az évszázadok óta ismert és bejárt utat: inkább maradni?
Mit csináljak, mit válasszak, merre menjek – kérdezgette unokahúg barátnőjét, de Ő is csak hallgatott, szemével kérlelte inkább maradásra a bizonytalankodót, csak néha-néha és akkor is inkább maga-felé fordulva halkan súgva kérdezgette: hát nem jó Néked inkább itthon, itt mindent, mindenkit ismersz, nincs mitől félned, anyád-apád is itt van, meg különben is a járt utat miért cserélnéd föl a járatlannal?
És ez így ment hosszú nappalokon és éjszakákon át, míg keservesen dönteni tudott.
Talán nem is Ő döntött, talán nem is Ő mondta ki a végső szót, de végül is ez ma már mindegy is: kis batyujába csomagolta cókmókját, könyveit, unokahúga fényképét és „fölhurcolkodott” az egyetemi fővárosba új életet kezdeni.
Az igazi mese akkor kezdődött.
A hurcolkodása után.
De az már egy másik történet lenne.
Legyen annyi elég, hogy Ő ma jómódban, dolgosan, boldogan él „emberével”, három gyermekével lábai előtt a világgal…

II.
Osztottak-szoroztak, tanácsot, kölcsönt is kértek másoktól, a családban az összeült a kupaktanácstól, végül nagy levegőt vettek, aztán belevágtak. Megnyitották a számlát, megtartották az első taggyűlésüket, jóváhagyták az alapítói okiratot, befizették a törzstőkét bejegyeztették a kft-ét és ezzel megalakították az első saját cégjüket.
Megcsinálták.
Önállósodtak.
Végre csak saját maguktól függtek, minden csak rajtuk múlt.
Csodaszép idők voltak akkoriban! Már túl voltak az Y2K problémán is, jóval benne-jártak már a XXI. században. Kormányok, miniszterelnökök jöttek-mentek, de ezzel senkisem törődött, mindenki ügyeskedett, szerveződött, vállalkozni akart, mintha új ország alakult volna: a vállalkozói kedvű emberek országáé. Forint ugyan nem volt elég a hitel-piacon, de a bankok kínálták a svájci meg a jen alapú hiteleket és a vállalkozások rá is cuppantak, ragadtak rá, mint légy a cukrozott papírra. Persze látástól-vakulásig dolgoztak: tárgyaltak, mindenféle trükköket vetettek be, kedvezményeket adtak, kaptak; és hát nem volt olyan cég, aki ne tartozott volna a beszállítóinak, ne szenvedett volna a körbe-tartozástól. Mégis mindenki optimista és jókedvű volt: „miénk lesz a világ, határ a csillagos ég” – gondolták.
Így voltak ezzel Ők is: hitelre megvették a gépet, közel tíz millába került, de a piacon ők rendelkeztek egyedül ilyen géppel, úgyhogy dögivel jöttek a megrendelések, a munkák, alig győzték, sokszor éjszakáztak akkoriban. A cash-flow mérlegük nem nézett ki jól, kevés volt a forgójuk, de azt sikerült folyószámlahitellel kipótolniuk. De aztán jött az ÁFA-visszatérítési mizéria (a költségvetési hiány miatt az állam rendkívüli adóellenőrzéseket rendelt el, s addig nem fizette vissza az ÁFA előleget, amíg az ellenőrzés le nem zárult), azzal egyáltalán nem számoltak: már csak úgy dolgozhattak, csak azokat a megrendelőket vállalhatták, akik leelőlegezték a munkát.
Valahogy túlélték azt az időszakot is.
Nyomták tovább keményen, majdnem ráment a házasságuk is, aztán mégis csinálták tovább: maguk, meg a gyerekek miatt. Már többet, mint húsz milliót törlesztettek, de csak nem csökkent a visszafizetendő, mert bejött a válság Amerikából indulva, valami ingatlan-buborék, vagy mi a franc, mégis itt csapott le Magyarországon, rajtuk ütött végérvényes sebet. Ráadásul hirtelen eltűntek a megrendelők, nem tőlük rendeltek, amikor kérdezték, miért, csak annyi volt a válasz: ti nem vagytok benne a „csókos” buliban, már más szelek fújnak, új kormány van.
Megint összeült a családi kupaktanács, jöttek a jótanácsok: keressetek ti is „csókosokat”, vagy azoknak bedolgozókat, de semmi nem segített. Hirtelen jött az ötlet, aztán néhány hónapos magad-emésztő veszekedések, viták az előnyökről, hátrányokról-kockázatokról, hogy mi lesz a gyerekekkel.
Aztán döntöttek.
Külföld.
És fél évvel a gondolat kipattanása után összepakoltak két sporttáskába, kimentek a reptérre és elrepültek.
A gyerekek egy évvel később mentek utánuk.

III.
Kora reggel van.
Még hangtalanul mozdulatlan a kisváros.
A főút mellett, az egyik ház előtt rozsdás konténer vár elszállításra. Csurig megpakolva élettelen, tárgyakkal, kopott fotelekkel, ágybetétekkel, képekkel. Az elhasznált bőröndök, leszerelt polcok, faliszekrények, agyonkoptatott szőnyegek egymást nyomva, némán várakoznak sorsuk lezárására.
Pedig mennyi mindenről tudnának mesélni, hogy nem is olyan régen még szeretett, kedvenc tárgyak voltak, egy élet elengedhetetlen részesei. Arról, amikor éhesen zajos volt a gyerekkor; küszködő, szenvedő volt az iskolába-járás; karfájukon átvetett lábakkal ültek a szerelmesek; a lapján fekvő tányér leves mindig elfogyott és a kenyérbéllel fényesre törölve került elmosogatásra. Aztán arról is szólna az a mese, hogy megszületett az új kislakó, a „kisboldogságom” és újra kezdődött a zsivaj, a kacagás és talán minden megint reménytelibbé vált hirtelen. A „csöndekről” is szólna a mese, a „némaságokról”, az „elhallgatásokról”, a mindig újrakezdésekről. Meg még annyi mindenről.
A konténer szenvtelen hidegségéről.
Meg arról is, hogy most halt meg a néni, már nem élte meg az utolsó hurcolkodást.
2018. 06. 22. péntek

BRAZÍLIA-SVÁJC 1-1…

„Nemcsak a foci van a világon”; „Én szeretem a focit”; „Ha egy férfi három focimeccset zsinórban végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani…”; és még folytathatnánk, de minek:
MOST MEGY A LABDARÚGÓ VB!
Orrán-száján a tévében: már, ha közben nem szakítják meg a blődli hírek meg a reklámok.
Most – két héten át – napi 3-4 meccs egyhuzamban.
Na jó: egy kis sör is mellé.
Közben medvék jönnek, medvék mentek; az MSZP elnököt választott; Trump (állítólag) fölhívta és megdicsérte ŐT; a birkózócsarnok-építő, nagyot-mondó rezsibiztos belenyilatkozza az éterbe: „Magyarország célja …, hogy a térség legerősebb hadseregével rendelkezzünk erkölcsi, szellemi, fizikai felkészültséget tekintve egyaránt”; Semjén Zsolt(i) meg attól tart, hogy „elvesztené a normalitását, ha lemondana a vadászatokról”. Arról inkább most nem írok, hogy „Vajna Timi és Andy Vajna belevágtak a babaprojektbe”, mert még törli majd valamilyen robot – szennyes pornónak nézve – ezt a bejegyzést.
De ezek most mind nem érdekesek.
Csak a meccsek.
Meg, hogy milyen hülyék a riportereink. Mert ez is része a Nagy Magyar Nemzeti Játéknak: akarom mondani: meccs-nézésnek. (Az átkosban a szilveszteri kabaré volt ilyen központi beszédtéma: nem volt elég nívós, humoros, kevés volt a HOFI, de milyen cuki volt a Jenő!) Pedig ezek a riporterek olyan humorosak, fölkészültek, a szókincsük meg briliáns! Azt mondja, hogy „az egyik legkiemelkedőbb favorit”; meg az is elhangzik, hogy “majdnem jó lett volna”; arról nem is beszélve, hogy Mexikó melyik földrészen található.
Mert, nekünk, magyar foci-szurkolóknak, most is csak ez jutott, hallgatni a „volt aranylábú”(?) gyerekek „okos” magyarázatait. Mert persze a magyar csapat megint nem kvalifikálta magát a VB-re.
Akkor is fantasztikus! Már most is, pedig még el sem kezdődött igazán. Igazi ünnepély!
De néha-néha – talán a sör teszi, vagy a föl-fölhangzó, híreknek nevezett egypercesek (ha ezeket Örkény hallotta volna) – megszólal a kisördög és nem hagy békibe’.
Itt volt például tegnap este a Brazília-Svájc meccs. Már a fölvezetőben is elhangzott: milyen nyelven beszélnek a svájciak egymással, hogyan értik meg egymás szavát? Hiszen az országban letelepedett külföldiek és időszaki vendégmunkások a lakosság mintegy 20%-át teszik ki; Svájcnak négy hivatalos nyelve van: a német, a francia, az olasz és a romans; meg az a sok vallás is, ha ezt Leekens hallaná, hová vinné őket a meccs előtt templomba? Irigyeljük a svájciakat, hogy gazdagok, háborúzniuk sem kellett már mióta, meg a csokijuk.
Mi kerítést építünk.
Meg stadionokat.
Igaz: nem is jutunk ki a VB-re, se…
2018. 06. 18. hétfő

ÉS AKKOR HANDÓ ASSZONY MEGSZÓLALT

ÉS AKKOR HANDÓ ASSZONY MEGSZÓLALT

„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt, mit megszólalt, belesikoltott a vasárnap reggeli ébredés szemdörzsölésébe: ájtatos fölharsanása fenyegetőbb volt, mint az elhíresült (szlovák, ukrán, magyar) medve bőgése, persze a medve hatalmas állat. Igaz: Tünde asszony viszont nem visel nyomkövetőt (bár, ki tudja), csak fenyegetően „morog”.
„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt: szükségesnek ítélte a felsőszintű közigazgatási bíráskodás visszaállítását, amit 1949-ben szüntettek meg Magyarországon. Márpedig a közigazgatás érzékeny terület, mert az állam ügyeit érinti, ezér’ a közigazgatást érintő peres ügyek elbírálására különösen érzékeny embereket kell kinevezni bírónak, akik akkor is, ott is független bírák lesznek, akárki „meglássa”! Mert ugyanis az a Bíró, aki elfoglalja hivatalát, „döntéseit a jogszabályok és a tényekről való meggyőződése alapján hozza meg”, semmi más alapján! „”Ez a lényege a bírói függetlenségnek, biztos vagyok benne, hogy ezt semmi sem fenyegeti” – imigyen a Főbíró asszony.
„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt, és megdöbbent: hogy van itt kérem néhány hazaáruló bíró is, aki „… magáról és a kötelességeiről, a közösség iránti felelősségről megfeledkezve külföldre szalad, és elárulja a hazánkat.” Persze velük, „azokkal” a kormány is és maga „Szájer-feleség” Tünde asszony is harcban állnak, keresik a megoldást a probléma rendezésére, de a közigazgatási bíráskodásnak ehhez semmi köze.
„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt, nem arról beszélt ugyan, hogy Ő, mint Főbíró miért sértett és sért törvényt, miért menekül mindig a hatalom bástyái mögé; miért nyilvánít eredménytelennek pályázatokat; nevez ki csókosokat; terel ügyeket „megfelelő” Bíróságra. Ezekről nem beszélt tegnap.
Csak nem a „polgári engedetlenség” eszközéhez nyúl folyamatosan?
Nem hiszem: „Szájer-feleség” Tünde asszony csak egy egyszerű, átmeneti, felejthető Főbíró!
Még…

2018. 06. 18. hétfő

TELEFON

TELEFON
• Donald
• Igenis tekintetes Trump úr, ÉN meg a magyarok istene, a VIKTOR vagyok.
• Nem kell a rizsa: ki a szabód?
• Kicsoda?
• Azt mondták, tudsz angolul, mert a Gyuri kitaníttatott, mégsem érted a kérdést: ki a szabód?
• Értem, de miért kérdi Őfőméltósága?
• Csak Én kérdezek: ki a szabód?
• Récsöl tudja, ő a divatdiktátorom, mindjárt megkérdezem tőle.
• Kérdezzed.
• Récsöl, ki a szabónk, … ja, hogy mondod, értem. Igen tekintetes Trump úr, nem mondhatom meg: államtitok 44 évre!
• Hogy lehet az?
• Most hozattam egy törvényt erről (is), tudja: a migránsok meg a brüsszeli divatszabók miatt.
• Oldjad föl, azonnal.
• Ahhoz idő kell: nálunk a gránitszilárdságú zalaptörvényt tudjuk egy-két nap alatt módosítani, de ezt a törvényt az ellenzék biztos nem engedi majd át ilyen rövid idő alatt. Különben is: a déli határainkat védem.
• Ne dumálj: azt hallottam: kétharmadod van, és azzal (is) azt csinálsz, amit akarsz.
• Ez így van, de a szabóm az ÉN szabóm!
• Kár, mert Melania azt mondta, hogy milyen cukin néz ki rajtad minden gatya.
• Megtisztelő.
• De lehet, hogy gúnyolódott csak, ezt nála soha nem tudom. A jövő héten küldöm az új nagykövetet.
• Én is mennék Önhöz, Donald…
• Trump vagyok, ne Donaldozz engem: inkább foglalkozz a focival, bár ahhoz se értesz…
2018. 06. 17. vasárnap

ELLENZÉKI KÉPVISELŐKHÖZ

Beültetek az ülésterem számotokra kijelölt székébe.
Azt mondtátok azért, hogy így képviseljétek a Benneteket megválasztókat.
Folyik a zalaptörvény megszavazásának a tragikus komédiája.
Néha megszólaltok, mondotok valami felejthetőt.
Sőt: egyetértetek is.
Szavatok kínos röhögcsélésbe fullad.
Még kussolásnak sem fogható föl.
Mindjárt itt van a megszavazás.
Utána mi lesz?
Ja: megint bementek az ülésterembe és beültök a számotokra kijelölt székbe.
A választóitok meg le vannak…
2018. 06. 15. péntek

FEGYELMI

A hír így szól: „Fegyelmi eljárásokat kezdeményeznek ellenzékinek gondolt bírák ellen” – a történet meg „csak” annyi, hogy Handó Tünde kinevezett főbíró (másodállásban Ipados-Szájerfeleség) törvényi kötelezettsége ellenére – titkárnője (asszisztense) közreműködésével, azaz nem személyesen – nem adott át iratokat betekintésre három OBT (Országos Bírói Tanács) tag bírónak. A bírák jegyzőkönyvet vettek föl az elutasításról, a titkárnő (asszisztens) meg egyoldalú nyilatkozatot bocsájtott ki: márpedig őt fenyegették, zsarolták az OBT tag bírók. Az OBH (Országos Bírói Hivatal, amelyet Handó Tünde kinevezett főbíró (másodállásban Ipados-Szájerfeleség) vezet fegyelmi eljárást kezdeményezett a nevezett bírák ellen.
• Főbíró asszony, itt vannak azok a bírák.
• És mit akarnak?
• Az iratokat.
• Nem adom, még fölhasználják.
• Értem. És mit mondjak nekik?
• Semmit.
• Azt is értem. És mi lesz azután?
• Mi lenne, fegyelmit adatok nekik.
• Persze, ezt is értem, azaz, hogy most én mit csináljak?
• Semmit, mondtam már: kimegy, azt mondja nekik, hogy nem adom, oszt jó napot!
• De azok jegyzőkönyvet vesznek majd föl, hogy nem kapták meg az írtaokat és aláíratják velem majd a jegyzőkönyvet is.
• Aláírja.
• Nem lesz ebből bajom?
• Ebből nem, viszont addig ÉN megfogalmazom a beadványt, hogy fenyegettek, meg zsaroltak, meg keresünk még ilyen szavakat, maga szépen ezt is aláírja és akkor lesz majd „ne mulass!”.
• Nem lesz abból bajom?
• Amíg Engem lát itt ülni, meg a FŐNÖKÖT a stadionjában, addig legyen csak egészen nyugodt.
• És azután?
• Hol van az még…
2018. 06. 15. péntek

BESZÉLGETÉS

• Árpád! Mérges vagyok.
• Jaj, Főnök, mi a baj?
• Hívja be a Hollikot meg a Tisóczkit, az ifjú keresztyén titánlányt!
• Itt is vannak!
• Laposodik, enyhül, oda a lelkesedés, semmi harci dobpergés. Valami olyat akarok, ami nagyot szól, az se baj, ha bántóan nagyot.
• De Főnök, most esik az eső.
• Ne szórakozzatok, ez nem vicc!
• Mit csináljunk?
• Amit a történelemben eddig is csináltak, csak van érettségiük?
• Ez most, hogy jön ide? Nem értjük.
• Látvány!
• Értjük, illetve, khm, nem értjük.
• Az ellenség megvan. Meg is kell most már JELÖLNI azokat!
• A migránsokat?
• De hülye vagy, Árpád, nem ismerek rád. A belső ellenséget!
• Aha…
• Látom, most sem érted: ahogyan már azt elődeink is csinálták, de most nem kell se sárgának, se csillag-formájúnak lennie: Hollik és Tisóczki ragasztanak.
• Ja, nagyon jó lesz.
• De ugyanazt jelenti majd, értik?!
• Értjük!
• Remélem mindenki érteni fogja.
2018. 06. 14. csütörtök