(1957-ből)
Nézem a képet.
Egy repülő.
A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.
Akár én is rajta lehetnék.
Ott, valamelyik ablak mögött.
Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.
Közben Lvovban és Kijevben is leszálltunk.
Mert akkoriban még nem tudott egy ilyen gép egyhuzamban 1569 kilométert repülni.
Hétfő lehetett vagy szerda?
Akkoriban csak kétszer repült a gép Moszkvába egy héten.
Lehet, csak egyszer.
Arra már nem emlékszem.
Nem az első repülő-utam volt: 1953-ban, három és félévesen már repültem egyszer, Bukarestbe.
Akkor is a VIT-re.
Apám ugyanis a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) egyik igazgatója volt.
Franciául, oroszul, németül is beszélt.
Emlékszem, egyszer franciából oroszra fordított egy előadást, mert a tolmács nem volt sehol – élőben.
A Benczúr utcában volt a DIVSZ központja.
Mennyit rohangásztam a kertjében!
Nézem a képet.
Talán éppen rajta vagyok.
Előtte, a Ferihegyen apámék egy kis fehér gyógyszert (Daedalont) akartak beadni nekem.
Az émelygés ellen.
Nem nyeltem le – kiköptem.
Aztán Lvovban, amikor leszálltunk a zsemlébe raktak egy másikat.
Azt is megtaláltam a nyelvemmel – ugyanarra a sorsra jutott, mint az első.
Aztán gond nélkül megérkeztünk.
Moszkvába.
A VIT-re.
„Béke és barátság!” – volt a jelszó.
Kezdetben egy nagy szállodában laktunk.
Apámat alig láttuk.
Dolgozott éjjel-nappal.
Anyámmal és öcsémmel egyszer fölszálltunk a metróra, mentünk egy megállót, ott
sétálgattunk.
Aztán elfáradtunk.
Újra fölszálltunk a metróra, mentünk „visszafele” egy megállót, ismeretlen helyre érkeztünk.
Több metró is volt Moszkvában…
Nézem a képet.
Beugranak más képek is.
Mert egy hónapig laktunk kint.
A szállóból egy lakótelepi lakásba költözünk.
A Moszkva folyó partjára.
Oda épült.
A parton tanultam meg biciklizni.
Arra is emlékszem: éjszaka nem is volt sötét, csak olyan szürke.
A megnyitóra viszont nem emlékszem.
A záróra sem.
Nem voltam ott.
De a VIT focidöntőjén igen, 1:0-ra kikaptunk az oroszoktól, mit nem írok: a „szovjetek”-től.
Százezer ember lehetett a Lenin stadionban.
Nem bírtam túlkiabálni őket…
Nézem a képet.
Azt a repülőt.
Az ablakok előtt a kézzel elhúzható függönyöket.
Érzem, ahogy dobálja a gépet a turbolencia.
Érdekes: arra nem emlékszem, féltem-e.
Csak a sok rohangálásra a gépen.
Arra is, hogy behívott a Kapitány bácsi a pilóta-fülkébe.
„Mennyi műszer, kijelző, kar és kütyü volt ott benn”!
Aztán hazaértünk.
Babukáék kijöttek elénk.
A „Ferihegyi Repülőtérre”!
Apám később elmesélte, vagy félórát nem szállhattak ki a gépből, akkor rákérdezett, mi a gond, „egy ember hiányzik a gépről” – felelték, mire apám, „Ja, ő már ott van, kinn, a teraszon Babukánál, a Gyuri az, a fiam”…
Nézem a képet.
Egy repülő.
A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.
Akár én is rajta lehetnék.
Ott, valamelyik ablak mögött.
Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.
„Béke és barátság!” – volt a jelszó.
Pedig Szijjártó Péter még meg sem született…
- 04. 14. vasárnap
(Kép: pinterest)