CSAK EGY KÉP (7.)

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

(1957-ből)

 

Nézem a képet.

Egy repülő.

A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.

Akár én is rajta lehetnék.

Ott, valamelyik ablak mögött.

Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.

Közben Lvovban és Kijevben is leszálltunk.

Mert akkoriban még nem tudott egy ilyen gép egyhuzamban 1569 kilométert repülni.

 

Hétfő lehetett vagy szerda?

Akkoriban csak kétszer repült a gép Moszkvába egy héten.

Lehet, csak egyszer.

Arra már nem emlékszem.

Nem az első repülő-utam volt: 1953-ban, három és félévesen már repültem egyszer, Bukarestbe.

Akkor is a VIT-re.

Apám ugyanis a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) egyik igazgatója volt.

Franciául, oroszul, németül is beszélt.

Emlékszem, egyszer franciából oroszra fordított egy előadást, mert a tolmács nem volt sehol – élőben.

A Benczúr utcában volt a DIVSZ központja.

Mennyit rohangásztam a kertjében!

 

Nézem a képet.

Talán éppen rajta vagyok.

Előtte, a Ferihegyen apámék egy kis fehér gyógyszert (Daedalont) akartak beadni nekem.

Az émelygés ellen.

Nem nyeltem le – kiköptem.

Aztán Lvovban, amikor leszálltunk a zsemlébe raktak egy másikat.

Azt is megtaláltam a nyelvemmel – ugyanarra a sorsra jutott, mint az első.

Aztán gond nélkül megérkeztünk.

Moszkvába.

A VIT-re.

„Béke és barátság!” – volt a jelszó.

Kezdetben egy nagy szállodában laktunk.

Apámat alig láttuk.

Dolgozott éjjel-nappal.

Anyámmal és öcsémmel egyszer fölszálltunk a metróra, mentünk egy megállót, ott

sétálgattunk.

Aztán elfáradtunk.

Újra fölszálltunk a metróra, mentünk „visszafele” egy megállót, ismeretlen helyre érkeztünk.

Több metró is volt Moszkvában…

 

Nézem a képet.

Beugranak más képek is.

Mert egy hónapig laktunk kint.

A szállóból egy lakótelepi lakásba költözünk.

A Moszkva folyó partjára.

Oda épült.

A parton tanultam meg biciklizni.

Arra is emlékszem: éjszaka nem is volt sötét, csak olyan szürke.

A megnyitóra viszont nem emlékszem.

A záróra sem.

Nem voltam ott.

De a VIT focidöntőjén igen, 1:0-ra kikaptunk az oroszoktól, mit nem írok: a „szovjetek”-től.

Százezer ember lehetett a Lenin stadionban.

Nem bírtam túlkiabálni őket…

 

Nézem a képet.

Azt a repülőt.

Az ablakok előtt a kézzel elhúzható függönyöket.

Érzem, ahogy dobálja a gépet a turbolencia.

Érdekes: arra nem emlékszem, féltem-e.

Csak a sok rohangálásra a gépen.

Arra is, hogy behívott a Kapitány bácsi a pilóta-fülkébe.

„Mennyi műszer, kijelző, kar és kütyü volt ott benn”!

Aztán hazaértünk.

Babukáék kijöttek elénk.

A „Ferihegyi Repülőtérre”!

Apám később elmesélte, vagy félórát nem szállhattak ki a gépből, akkor rákérdezett, mi a gond, „egy ember hiányzik a gépről” – felelték, mire apám, „Ja, ő már ott van, kinn, a teraszon Babukánál, a Gyuri az, a fiam”…

 

Nézem a képet.

Egy repülő.

A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.

Akár én is rajta lehetnék.

Ott, valamelyik ablak mögött.

Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.

„Béke és barátság!” – volt a jelszó.

Pedig Szijjártó Péter még meg sem született…

 

  1. 04. 14. vasárnap

(Kép: pinterest)

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük