Thomas Mann 1932-től 1938-ig terjedő évek kis dokumentumgyűjteményét állította össze az „Európa, vigyázz!” című kis könyvecskéjében, ami Magyarországon először 1945-ben, az Anonymus kiadónál jelent meg. Az alábbi idézeteket olvasva nem lehet eltekinteni a mai Magyarországra vonatkoztatható áthallásoktól…

„Kétségtelen, a szükség gondolkodni tanít – csak az a kérdés, hogyan. Láttuk, mi történik, ha nyomorúságba süllyedt, lecsúszott, ínségtől feldúlt és ressentiment-nal teli középosztálybeli és alsóbb középosztálybeli tömegek gondolkodni és misztikát űzni kezdenek. (…)

Mint ahogy azonban a szellem-ellenes szellem mindig szellem kénytelen maradni, ugyanúgy alacsony rendű sarja, az okoskodó tömeg-ember sem boldogulhat szellem és gondolkodás nélkül. Hiszen beszél, bölcselkedik és ír, de megnyilatkozásai nem egyebek, mint a szellem elfuserálása, filléres intellektualizmus. A levegő tele van kontárian izgatott tömeggondolkodással. Romlott irodalom kigőzölgése fertőzte meg az országot, s teszi lehetetlenné a légzést. Az ész ellen bölcselkedő tömegember kizárólag a maga számára bitorolja a gondolkodás, beszéd és írás jogát, mindenki másnak befogta a száját, és nem tartva többé ellentmondástól, előjogait úgy használja, hogy az ember se lát, se hall többé, és kedve volna elátkozni a liberális demokráciát, amely mindenkit írni-olvasni tanított. Az embernek az az érzése, hogy ez az aljas visszaélés magát a gondolatot és a szót is örökre megbecstelenítette. Egy siralmasan túlfűtött negyedműveltség gátlástalanul szórja a maga ál-felismeréseit és gonosz elméleteit, mystagog zagyvaságait és évezredes igényű szemérmetlen döntéseit, s egy részben megfélemlített, részben pedig szégyenletesen rokonszenvező tudomány csak gyengén, csak aggodalmasan mer hangoztatni egy-egy halk ellenvéleményt. Nem kell sokáig várnunk, s e bölcseletnek csakhamar mindenütt ölébe hull a hatalom „eszméi” érvényesítésére és arra, hogy vakmerően és erőszakosan történelemmé váljon. Olyan is lesz ez a történelem. (…) az erőszakon kívül a kispolgár csak a hazugságban hisz, s ebben talán még forróbb hittel, mint amabban. Az európai eszmék közül, amelyeket, hála felemelkedésének, végképp levitézlettnek tart: az igazság, a szabadság, az igazságosság közül számára az igazság a leggyűlöltebb, legképtelenebb. A „mítoszt” teszi helyére: műveltségi szótárában ez a szó éppen olyan feltűnő szerepet játszik, mint a „hősies”. Ha pontosan megvizsgáljuk, mit ért rajta, kiderül, hogy valamit, amiben az igazság és csalás közti különbség megszűnik. (…)

Ez tehát röviden az igazság problémája a némileg jóravaló, némileg istenfélő emberi lélek számára. Ezzel szemben a hazugságot ültetni trónra mint egyedül életfakasztó, egyedül történetformáló hatalmat; bölcseletet csinálni ebből, hogy egyáltalán ne ismerjük fel többé a különbséget valóság és hazugság között; kialakítani Európában a gyalázat pragmatizmusát, amely megtagadja magát a szellemet a haszon kedvéért, szemrebbenés nélkül követ el vagy helyesel gonosztetteket, ha azok az ő abszolútum-pótlékait szolgálják, és csöppet sem ijed meg a hamisítás fogalmától, mert a hamisítás ugyanannyit ér a szemében, mint az igazság, ha hasznosnak véli – mindez annak az embertípusnak a számára volt fönntartva, amelyről beszélek. Nem akarok odáig menni, hogy azt mondjam, ő a „modern ember”. De mindenesetre elterjedt típus, tömegtípus, s ha azt állítom, hogy ő határozza meg korunkat, legalábbis az ő tulajdon meggyőződését mondom ki – s e meggyőződés adja neki azt a harsány lendületet, mellyel az erkölcsi gátlásai következtében vele szemben hátrányban levő világot legázolni s annak urává és mesterévé lenni készül.”

(Gondolat Kiadó 1957, 70–-75. oldal)