Címke: orbán

KÉRDÉSEK

KÉRDÉSEK

  1. Milyen miniszterelnök az, aki veszélyhelyzeti korlátlan fölhatalmazással „szamizdatot” ír?
  2. Milyen ország az, ahol a miniszterelnöknek elhiszik: „szamizdatban” kell megírnia a véleményét?
  3. Milyen „újságírók” azok, akik a kormányzati portálokat nem a valóság problémáival írják tele, hanem a miniszterelnöki „szamizdat” értelmezésével?
  4. Milyen ország az, ahol még „szamizdatban” sem lehet megismerni a koronavírus okozta valódi adatokat?
  5. Milyen kormányzati tisztviselők az olyanok, akik a hatalmon lévők választási győzelméért egyetértenek az ország jövőjének a beáldozásával?
  6. Milyen „művész” az, aki művész-filmnek hazudja a propaganda filmjét?
  7. Milyen ország az, amelyikben fontosabb a foci, mint az oktatás, az egészségügy, a lakhatás?
  8. Milyen választók az olyanok…?

Csak kérdések.

Válaszok majd jövőre lesznek.

Lesznek?!

  1. 12. 20. hétfő

SZILÁNKOK

SZILÁNKOK

  1. A halál lezár. Véglegessé, befejezetté tesz. Legalább is a meghalt ember számára. A többiek, az élők még értelmezhetik, beszélhetnek róla, elvitatkozhatnak a történteken. A halott(ak)ra emlékezni, nyugvóhelyét látogatva emlékezni alapvető emberi jog. Vannak időszakok, amikor ennek korlátot szab a hatalom: gondoljunk a 301-es parcellára, ami a rendszerváltás előtt nem volt látogatható. Most ugyanaz a helyzet: csak most a Munkásmozgalmi Panteon nem látogatható. Mert állítólag életveszélyes. A temető vagyonőrei ezt mondták. Parancsot kaptak: oda bizony senki be nem mehet. Ez a temető igazgatójának a parancsa. Nyílván ő találta ki. Ahogy annak idején is: a 301-es parcella esetében is.
  2. Pontosabban: megint kaptam. Levelet. Orbán Viktortól. Ahogyan minden(?) nyugdíjas társam is kapott. Mert nem tiltottuk meg, hogy a Magyar Államkincstár odaadja neki az adataimat. Ha akarom, elindíthatok egy eljárást, hogy tisztázz az adatkezelő a helyzetet. Nos, ezt én most kezdeményezem: írok az adatkezelőnek. Adataimat rendeltetésszerűen használja, a továbbiakban „választási-kampány” célra; semmitmondó levelezésre még a magyar miniszterelnöknek se adja át. Érdekes: fideszes aktivisták már messzire elkerülik a házunkat. Ezek szerint Kubatov listája működik, engedélyem nélkül is. A levél egyébként semmi új információt nem tartalmaz. Hacsak azt nem, hogy a miniszterelnök dolgozik. De ezt (sajnos) látjuk, tudjuk.
  3. Hofi még mindig. A hatalom nem tudja lenyelni. Mert ma is aktuális. Ma is igaz. Ma is ülnek a poénjai. Most – még a feleségének – sem adta ki a közmédia(?) a Hofi-előadások felvételeit. A humorista születésének 85. évfordulóján tartott ünnepségre sem. Mert ma is annyira népszerű. Hát azért nem. Ja: tizenegy éve Hofi nem szerepelt a közmédiában. Se Orbánnal, se Orbán nélkül.

Szilánkok. Egyre több…

  1. 11. 03. szerda

MI LETT VOLNA, HA (2.)

MI LETT VOLNA, HA… (2.)

(történelmietlenül)

 

Tegnap azt kérdeztem történelmietlenül: „Mi lett volna, ha”, persze azonnal kaptam tőletek hideget-meleget.

„Miért az történt, ami lett” – tehettem volna föl píszí módon is a kérdésemet, de mégse így tettem.

 

MI LETT VOLNA „HOLNAP” („HOLNAP”UTÁN ÉS AZUTÁN IS), HA – teszem föl most a kérdést (megint történelmietlenül), mert úgyse úgy lesz…

Mi lett volna „holnap”, ha a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elfogadja Márki-Zay ajánlatát?

Mi lett volna „holnap”, ha megint duplázódik a a koronavírusban meghalt magyar betegek száma?

Mi lett volna „holnap”, ha a MÁV, a VOLÁN, a BKV bevezetné a kötelező oltást?

Mi lett volna „holnap”, ha – a napi.hu szerint – nem vonja vissza a Védelmi Beszerzés Ügynökség Zrt. és az Országos Rendőrfőkapitányság a négyezer golyóálló mellényre kiírt közbeszerzést?

Mi lett volna „holnap”, ha a Karmelita Kolostor lakója visszaadja a komplexumot a Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendjének?

Mi lett volna „holnap”, ha az infláció tovább gyorsul és a nyugdíjak kompenzációja további hitelek fölvételét követeli?

Mi lett volna „holnap”, ha Gulyás Gergely fertőzöttsége miatt a kormány karanténba vonul?

Mi lett volna „holnap”, ha Hernádi Zsoltot kiadja a magyar kormány?

Mi lett volna „holnap”, ha Orbán, Semjén, Kövér, Rogán és a többiek tényleg keresztény módon kezdenek el élni, cselekedni?

Mi lett volna „holnap”, ha Orbán bejelenti: a veszélyhelyzet miatt elmaradnak a jövő évi választások?

Mi lett volna „holnap”, ha a közszolgálati médiák közszolgálatian kezdenek működni?

Mi lett volna „holnap”, ha nyer a Fradi?

Mi lett volna „holnap”, ha Kálomista Gábor bocsánatot kér, hogy elkúrta?

Mi lett volna „holnap”, ha a kormány odaadná a fővárosnak azt a pénzt, amit a szerződés szerint kell?

Mi lett volna „holnap”, ha Simonka György lemond a képviselőségéről?

Mi lett volna „holnap”, ha Varga Judit telefonján is megjelenik a Pegazus szoftver?

Mi lett volna „holnap”, ha újra megjelenik a Népszabadság, újra szólhat a Klubrádió és az Index is az igaz lesz?

Mi lett volna „holnap”, ha nem a „ma lesz a holnap tegnapja”?

 

És mindez miért így (fog) történni vajon…?

  1. 11. 03. szerda

MI LETT VOLNA, HA…

MI LETT VOLNA, HA…
(történelmietlenül)

Mi lett volna, ha Pozsgay (stikában, a Történelmi Emlékbizottságot megelőzve), ’89. január 28-án nem nevezi népfölkelésnek 1956-ot?
Mi lett volna, ha ’89-ben nem Németh Miklóst választják miniszterelnöknek?
Mi lett volna, ha ’89. június 16-ára, amikor Orbán Viktor követelte az orosz csapatok kivonulását, már nem lett volna „rég” eldöntött tény a kivonulás?
Mi lett volna, ha ’89. szeptember 10-én a magyar kormány nem nyitja meg az NDK-s menekültek előtt a határt?
Mi lett volna, ha 1990. március 12. és június 30. között nem vonulnak ki Magyarországról a „szovjet” csapatok?
Mi lett volna, ha 1990. április 8-án nem az MDF nyeri az első szabad választásokat?
Mi lett volna, ha nem Göncz Árpád lesz a köztársasági elnök?
Mi lett volna, ha ’93. december 12-én nem hal meg Antall József?
Mi lett volna, ha ’94-ben az MSZP győzelmével végződött választások után az SZDSZ nem hajlandó szövetséget kötni az MSZP-vel?
Mi lett volna, ha az MSZP-SZDSZ kormány él a 72%-os többségével és átalakítja az alkotmányos rendet?
Mi lett volna, ha ’95. március 12-én nem jelentik be a Bokros-csomagot?
Mi lett volna, ha Torgyán József ’98-ban nem lépteti vissza jelöltjeit a FIDESZ javára?
Mi lett volna, ha Orbán Viktor a „megegyezés” programját valósította volna meg a „tépjétek össze a régi „telefon-noteszeket”?
Mi lett volna, ha 2002. április 21-én nem az MSZP nyeri a választásokat?
Mi lett volna, ha akkor Orbán Viktor végleg visszavonul a politikából és elmegy fociedzőnek?
Mi lett volna, ha az MSZP nem Szili Katalint jelöli köztársasági elnöknek?
Mi lett volna, ha nem Gyurcsány Ferenc nyer 2006-ban?
Mi lett volna, ha Gyurcsány Ferenc nem mondja el, nem zárt körben mondja el és nem szivárog ki az „öszödi beszéd”?
Mi lett volna, ha a beszéd nyilvánosságra kerülése után rögtön lemond Gyurcsány Ferenc?
Mi lett volna, ha 2010. óta Orbán Viktor nem törekedett volna kizárólagos hatalom-gyakorlásra?
Mi lett volna, ha Simicska Lajos kinyitja a száját?
Mi lett volna, ha Schmitt Pál nem plagizált volna, Áder János megtanult volna rendesen angolul és kinn maradt volna Brüsszelben?
Mi lett volna, ha a magyar válogatott továbbjut a legjobb nyolc közé az EB-n?
Mi lett volna, ha a Momentum nem indít népszavazási kezdeményezést a Budapesti Olimpia rendezéséről?
Mi lett volna, ha Kásler Miklósnak nincs piszok a körme alatt, Müller Cecília értene is hozzá, nemcsak a nyunyókához?
Mi lett volna, ha Orbán Ráhel nem dobja el a pelenkát?
Mi lett volna, ha Polt Péter csak egyszer, tényleg legalább egyszer úgy viselkedett volna, ahogy kell?
Mi lett volna, ha a Covid-19. ellen nem jelentek volna meg fegyveres katonák az utcákon, tereken, kórházakban?
Mi lett volna, ha Orbán Viktor nem mondja: „én soha nem hazudtam”, és így is tett volna?

És mi lesz holnap, holnapután…
2021. 11. 02. kedd

SAMU AZ ÓRIÁS

SAMU AZ ÓRIÁS
Egyszer volt, hol nem volt, bár igaz se volna, de élt egyszer egy óriás, a Magyar Sámuel.
Az emberek csak Samunak hívták.
Amikor Samu kicsi gyerek volt, egy kis faluban éldegélt szüleivel, testvéreivel, akkoriban nem történt semmi különös vele. Valójában nem is volt ő igaziból óriás, de hitte, hát a népek (a többiek) ráhagyták, higgye, Samu ugyanis – az apai pofon ellenére –, már kisgyerek korában is nagyon erőszakos, akaratos, durva kisfiú volt. De mivel jófejű gyerek is volt, megtanulta, amit az iskolában kellett, hát szülei beíratták a közeli városka gimnáziumába, akkoriban ugyanis még el lehetett jutni a kis falvakból is az „Értől az Oceánig”. Aztán mehetett katonának is és még tovább: a nagy budapesti egyetemre. Tulajdonképpen élte az életét a „szocilizmusban”, ahogy mások is, nem történt vele semmi különös, legföljebb annyi, hogy egyszer csak elindult „London-országba” világot látni, és aközben (a győzelméért mindenre, írom MINDENRE képes) férfiemberré cseperedett.
Teltet-múltak az évek, már odahagyta „London-országot” is és túl lett a tokaji szőlővásárláson is. Aztán láss csodát: megnyerte a választásokat és focizott egy jót a Nándorfehérvári Teremben a Parlamentben, de aztán a focit hirtelen abbahagyta.
Egyre jobban érezte: ő bizony egy óriás, egy legyőzhetetlen Magyar Sámuel, aki szereti, ha elismerik munkáját, aki mindent az anyagi javak gyarapodásával mér, aki minden (egyéb) téren is ítél és dönt. Kedvenc foglalatossága lett a beszéd, kizárólag a szónoklat (vagy interjú a „baráti” riporter-állványokkal), amikor kinn állhat a hatalmas tömeg – lengyel, román, olasz, szlovák és magyar emberek – előtt, a lelkes emberei előtt; akiket mozgathat, akik isszák a szavait, hallgatnak rá (mert később vissza kell szállniuk a buszokba, amik hazaviszik őket); akik valódi óriásnak látják és föl nem ötlik bennük a kételkedés: mert ő Magyar Sámuel, akit – ők így gondolják és hirdetik – meghallgatott az Úr.
„Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol” – írta Popper Péter, és Samu hallgatott rá: tényleg – gondolta, miért ne írathatnám meg az én mesémet is?
És Samu rendületlenül elkezdte „írni” a meséjét, folyamatosan harcolt a Hétfejű (Soros, Gyurcsány, Brüsszel, Norvég Alap, UEFA, libsi, Márki-Zay) Sárkánnyal, de permanens forradalma nem hozott eredményt: a fejek nem hullottak alá, sőt újabb és újabb fejek nőttek a sárkány nyakára. Akkor újabb ellenséget talált, a boszorkányt, a Gyurcsánynét és másokat, de velük sem bírt. Akkor a csoda-tételt próbálta előhúzni, de mert nem volt egy Rodolfó, csak az uniós forrásokat és a közpénzt tudta eltüntetni – igaz, azt ötletesen és nagy sikerrel, mert földije és komája, a nemzet gázszerelője, aki, ahol csak elindult, minden pályázatot megnyert, segítette. Akkor kitalálta, hogy felépíti az „Óperenciás-tengeren túl”, de még Hatvanpusztán a kacsalábon forgó erődítményét.
És a mese így haladt napokon, heteken, éveken, sőt évtizedeken át, de sem a gyerekek, sem a szüleik nem örültek neki, de hát egy óriással mégsem mertek szembe szállni. Ettől Samu még jobban fölbátorodott, még többet vett ki a kasszából, elkezdte fejleszteni a hadseregét is, a TEK, az Országház stb. fegyvereseit, megvásárolta (bár egy mobil-telefont sem tudott internetre késztetni) a pegazus szoftvert is, szövetkezett a türkökkel, a törökökkel, megszerezte Vlagyimir Vlagyimirovics otthoni telefonszámát is; magyarul – ha zötykölődve is – rohant vele a szekér.
Csak arra nem gondolt, amit meg Stanislaw Lem írt a Kiberiádban: „Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény”.
Hát bizony, Samu ezt nem tudta, de egyelőre mi sem…
2021. 10. 25. hétfő

A NAGY DZSEMBORI

Jöttek mindenhonnan.

Volt, aki „hallgatott a szívére” és azér’ jött.

Volt, aki megpróbálta elhozni a lányát, fiát is, de az istenért nem jöttek.

Volt, akit „csak” hívott a szomszédja: hát eljött.

Volt, akit a „POLGÁRMESTER úr figyelmeztetett” közmunkás mivoltára, hát azér’.

Volt, aki Pestet akarta látni, a Dunát, a hidakat, meg a VÉDŐSZENTET, aki mindig olyan szívbe-markoló beszédeket mond Bözsi néninek.

Volt, aki Bayert, Bencsiket, Stefkát hallgat és néz, hát azér’.

Volt, aki azt hitte: ’56-os ünnepségre jön.

Volt, aki az oroszok ellen, és nem értette az egészet.

Volt, aki átkocsikázott Budáról a Rolls-Royce autójával, mert ott a helye.

Volt, aki buszozott hat órát oda és vissza, közben szalonnázott és borozgatott egy jót.

 Volt, akinek fizettek, volt, akinek nem.

Volt, aki élvezte a túrát, olyan is volt, aki elfáradt.

Volt, akinek örök életére szóló élmény volt lengyel, román, olasz és magyar arcokat látni, és volt, akinek nem.

Volt, aki rendőrként parancsra állta végig, volt, aki szervezőként önkéntesként, volt, aki újságíróként dolgozott.

 

Nyolcszázötvenezren mégsem voltak…

  1. 10. 23.szombat

(Fotó: Szabó Mátyás Péter / Népszava)

„MIT ÉR AZ EMBER, HA MAGYAR?”

Csörög a telefonom, megszólal a Skypeom, a Messengerem, kapom a maileket egymás után: ki indulatosabban, ki kicsit sajnálóan, feddően, „mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?

Közben a Magyar Közlönyben megjelenik a KORMÁNY 1393/2021. (VI. 24.) KORM. határozata Magyarország nemzeti katonai stratégiájáról; Kovács Zoltán kormányszóvivő újabb „konzultációról” szónokol, a migránsok behozatala miatt megint a Soros-szervezetekkel riogat; a magyar külügyminiszter dörgedelmes nyilatkozatot ad a fölháborító müncheni esemény (a magyar himnusz alatt szivárványos zászlóval rohant be valaki a pályára); a magyar miniszterelnök kinyilatkoztatja: a magyarok nem térdelnek le, csak akkor…

Ülök a szobámban a gépem előtt, kinn megint harminc fok fölött a hőmérséklet, tegnap Pécsett öklömnyi jég hullott a magasból, viszont Thessza kutyám ki sem mozdul a hűvös szobából, elnyúlva, pofájából kilógó piros nyelvvel szuszog a szőnyegén.

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?” – zakatol egyre hangosabban a kérdés a fülembe.

Már tíz éve morzsolgatom, értelmezem az egyre romló helyzetünket, keresem az értelmező szavakat, a föloldó feleletet, de nem tudom a választ!

Azt tudom: magyar vagyok én is, kisebbségi magyar!

Akkor is, ha – sok társamhoz hasonlóan – másként gondolkodom; ha a mi „fejünkön másként tapad a haj”; ha nekünk a történelmünk mást sugall; ha mi mást látunk a jelenben; ha mi mást képzelünk a jövőnkről; ha mást gondolunk a menekülőkről, a melegekről; ha nem dicsérjük a „buzizó” szurkolókat; ha néha cigánynak, zsidónak, migránsnak, árokpartjára lökött hajléktalannak is szólítanak és még hosszan folytathatnám a sort…

Most (már) nekem nem osztanak lapokat, még a nézőtérre sem akarnak beengedni, igaz: még nem térítenek el repülőt, hogy leszállítsanak a gépről a barátnőmmel, még nem zárnak gettóba, viszont a történelem megtanította: nem ezzel kezdődik…

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?”

Eszközeim végesek, korlátozottak: tiltakozom, tüntetek, írok a közösségi médiába, civil szervezetekkel találkozom, beszélgetek, érvelek, ha módom van rá. És semmi nem változik. A hatás mérhetetlen. A véleményünk alig hallatszik, hatása láthatatlan: „Itt minden csupa rom… Itt pihensz, itt, hol e falánk/ erkölcsi rendet a sánta palánk/ / rikácsolva/ őrzi, óvja”. Tehetetlen vagyok. Tehetetlenek vagyunk. Szövetségek köttetnek, aztán szétrebbennek, „Itt a lelkek/ egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt/ oly üresen várnak… Egy vaslábasban sárga fű virít”. Hisz a hatalom tudomást sem vesz rólunk, kirekeszt, megbélyegez, besároz és röhög rajtunk.

És Európán is!

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?”

„Mi lesz Európával, mivé lesz a világ?” – kérdezhetném vissza, de nem merem: még az itthoni dolgainkat sem tudom megoldani, hát még a világét, minek „támadjak” igaztalanul?!

Thessza váratlanul fölemeli a fejét, rám néz, élesen és vádlóan vakkant kettőt, nem érti, ahogyan én sem értem, hogy mi történik, hogy miért nem történik végre valami, ami nem kevés, ami nem olyan mindegy, ami több, mint a semmi: „(Márciusi Nap, nagy a te verésed,/ Csodatevőn szép te megérkezésed,/ De akard végre, hogy mi is akarjunk,/ De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk).

  1. 06. 26. szombat

(Kép: Lykke Friis twitter)

PÉNTEKI „ÖNINTERJÚ”

(képzelgéses)
– Túl vagy már a mai disznósajton?
– Te engem ne tegezz!
– De ismerlek már azóta, hogy megszülettél!
– Akkor se! Neked ÉN „uram” vagyok és kész!
– „A népnek joga van elkergetni…” – mintha ezt mondtad volna valamikor!
– Ne tegezz! És különben is, hogy jön ez most ide, amikor disznósajtot eszem!
– Sehogy, de ez egy interjú: azt kérdezek, amit akarok
– Nem ebben maradtunk előzetesen!
– Nem is beszéltünk „előzetesen”.
– Nem mondta a Havasi, hogy mit kérdezhetsz?
– Ki az a Havasi, ja, aki mindig kísér téged és „őriz és véd”, amikor túl közel merészkednek hozzád az újságírók?
– Ne tegezz!
– Hagyd már abba a nyafogást, még kiderül, hogy félsz.
– Én nem félek semmitől, senkitől: magyar vagyok, aki sosem elégedett!
– A hallgatók sem, de ez téged nem érdekel.
– Az már biztos, „engem csak a foci érdekel”!
– Egy „magadfajta” jogász számára ez egy érdekes hobbi, de már régen fociztál, ahogy nézlek.
– Ne tegezz, mert a végén mg tényleg bedühödök: a Karigeri meg nem tud angolul!
– Ami azt illeti, te sem vagy egy Shakespeare, de mindegy: meddig marad a veszélyhelyzet, erről is beszélgettetek az „asszonysággal”?!
– Ne „asszonyságozd” „a ma élők között a legismertebb magyar”-t!
– „Te tetted ezt, király!”, korábban, amikor a Sinopharm meg a Szputnyik lázában égtél!
– Az más, én más vagyok! De most büszke vagyok a magyar nemzet hentes lányára, akit bármikor fölhívhatok, hogy a tanácsát kérjem…
– És hívtad már?
– Ne tegezz! Még nem kellett, mert mi vagyunk a magyar nemzet, és én tudom, amit tudok.
– Te tudod, szóval a veszélyhelyzet meddig marad?
– Amíg jónak látom, egy perccel sem tovább, egy perccel sem.
– Most jónak látod!
– Persze.
– A járvány miatt…
– Minek kérdezel ilyeneket: jónak látom és kész, ha én egyszer jónak látom, akkor…
– Már csak egy kérdés: megnyerjük az EB-t?
– A Ronaldo már nem a régi, ahogy a Csányi is mondta!
– Akkor további jó disznósajtozást…
2021. 05. 15. szombat
(Kép: Pápai Gábor)

EGYSZERŰ ÉS NAGYSZERŰ?!

EGYSZERŰ ÉS NAGYSZERŰ?!

 

Aztán minden olyan egyszerűvé és éppen ezért nagyszerűvé is vált.

A VEZÉR péntekente ecsetelte népének az egyre javuló körülményeket; ugyanakkor rögvest leleplezte a külső és belső ellenségeket, akik miatt viszont egyre összeomlóban körülöttünk a világ; rámutatott helyzetünk komolyságára; aztán elmagyarázta a tennivalókat a kecsegtető jövőt illetően.

Ezután jöttek a kinevezett csicskák, akik azt hitték magukról, hogy nagyon fontos és felelősségteljes munkát végeznek (amit a VEZÉR busásan megfizet) és tovább oszlatták az emberekben a kételyeket; érveket szórtak szerteszét, mint üveggyöngyöket; mindenre találtak valahonnan egy példát; amikor az kellett, akkor cáfoltak kíméletlenül.

Hát persze, hogy minden olyan egyszerűvé és ezért nagyszerűvé is vált.

A külügyér és a jogász hirtelen szakértő virológus lett; a tanácsadók is tudták, amit tudniuk kellett, ezért mondták is azt; a fecsegés olyan hangzavarrá vált, hogy az már tudománynak tűnt hirtelen. Röpködtek a számok, kimutatták a felmérések, megválaszolták a konzultációs kérdőívek ellenőrizhetetlen összegzései a VEZÉR országa színes ábrák és grafikonok világává vált.

Így persze minden olyan egyszerűvé és ezért nagyszerűvé is vált.

Minek megzavarni az egyszerű és nagyszerű életet holmi információkkal, valós adatokkal, újságírói kérdésekkel, tényfeltáró riportokkal, hiszen elég, ami van, amit kap a publikum, ami olyan megnyugtató, hisz világelsőségről szól, arról, hogy mindenki (értsd: az egész világ) követi a VEZÉRT, a szavát, mozdulatait lesi, vele akar találkozni, aki csak számít – Keleten…

Hát persze, hogy minden olyan egyszerű és ezért nagyszerű is.

De akkor…

  1. 04. 15. csütörtök

MINDEN, HÁT NEM LÁTJÁK?!

MINDEN, HÁT NEM LÁTJÁK?!

– Miniszterelnök úr! Most, hogy ön már csak négy órát szokott aludni, de azér’ nincs híján a romantikának és olyannak látja a dolgokat, amilyenek az igazság szerint, mit lehet még tenni, hogy csökkenjen a halálozást?

– Csak ÉN tudom: meglátogattam a Türk Tanácsot, hogy Csányi úrnak segítsek, hogy az ottani bankok privatizációja során nyerhessen, még krumplibogarakat is gyűjtöttem az unokáimnak; hazafelé a repülőn sem aludtam, mert elolvastam Albert Camus A pestis című könyvét; aztán itthon 35 milliárd forintot csoportosítottam át templomok felújítására, Kovács Zolival megakadályoztam, hogy illetéktelen, un. újságírók „bemenjünk a kórházakba, hogy kamuvideókat, vagy álhíreket” gyártsanak, bízzák azt nyugodtan kormányzati szakemberekre, aztán este megnéztem az aranylábú gyerekeket, akik brillíroztak Andorra ellen, alig kaptam levegőt az örömtől!

– Ugye azér’ minden rendben, drága miniszterelnök úr?

– Minden, hát nem látják?!

  1. 04. 01. csütörtök

(Kép: Breyer)