I.
Rendszeresen találkozunk, beszélgetünk, már-már önképzőkörös előadásokat hallgatunk. Barátiak, szinte már családiasak ezek az összejövetelek. Mindig „ugyanarról” folyik a diskurzus: a helyzetről a lehetséges vagy irreális megoldásokról, a „ki volt a hibás és ki a hibás” felelősségéről, a diktatúráról, a „zsidó-kérdésről”, a szolidaritásról és még folytathatnám a sort.
Mindig ugyanarról. Egy kicsit más apropókból, kicsit más aktualitásokból, de mindig ugyanarról.
És nem jutunk előbbre. Egy jottányit sem. Mindig belesüppedünk a mégoly jelentéktelen, és ezért olyan fontos napi események mocsarába, ahelyett, hogy…
És egyre kevésbé értjük meg a történéseket, a folyamatokat. Mindannyian a „Hol lehet altiszt, azt …” kutatjuk,/ „holott a sírt, hol nyugszik atyja,/kellene megbotoznia.”, ahogyan azt a költő olyan szépen – és ma is érvényesen – mondta.
Viszont egyre feszültebbek leszünk.
Legutóbb is felhangzott a kérdés: mi történik kis-hazánkban? A csöndet senki sem akarta megtörni, mindig az első megszólaló kapja a legtöbbet, hiszen ő állít föl egy „elfogadhatatlan” hipotézist.
Jön a Jobbik, nem jöhet más – kezdtem. Orbánék olyan leplezetlenül lopnak, olyan gátlástalanul rabolják szét az országot, hozzák vissza a feudalizmus alattvalóságát, évszázados mozdulatlanságát, a polgárság kezdeményeinek az eltiprását, az egyszerű emberek, a dolgozók és a nem dolgozók megaláztatását, hogy az már az övéiknek is sok – folytattam. Demokratikus baloldal meg nincs, csak duma van arról, hogy a nép, az „istenadta nép” nem ért semmit, még a saját érdekében is lusta föllázadni. De miért is lázadna föl, miért is támogatná az úgynevezett baloldali pártokat, – kérdeztem, hiszen azok is csak azt ígérik neki, hogy majd egyszer, nagy sokára, talán valamikor, talán az unokáinak jobb lesz. Ezzel szemben a Jobbik megpendíti a részigazság szirénhangjait, a szociális demagógia szólamait, mindenféle idegenellenesség indulatait, az azonnali cselekvés ígéretét, a látszólagos kapitalizmus-ellenességet, és úgy vonzza a szavazatokat, mint cukros papír a legyet – fejeztem be az indulatosabbra sikeredett monológomat.
De hát akkor mi lesz itt – jön, nem is olyan váratlanul, a kérdés; és meddig fog tartani, és mitől fog megváltozni a helyzet. Mert elba@tuk a sok pénzt, amit kaptunk, nem jól használtuk föl, bezzeg a szlovákok, a lengyelek, a lettek hová jutottak, mert nézzétek meg, mi nemhogy nem maradtunk meg a helyünkön, hanem még le is szakadtunk – jön az újabb indulatos ellenvélemény. Mert nagy az államadósság, sokat oszt el az állam és ezért sokat is von el, nem hagyja élni a vállalkozókat: fölöslegesen épít annyi utat, költ annyit a szociális célokra, ezért aztán nem is akkora a növekedés, mint amilyennek kéne lennie – fejezi be a jól menő vállalkozással rendelkező, igaz önkizsákmányoló, de mégiscsak „új-tőkés”, a társaságból. De hát akkora a nyomor az országban, mint száz éve, itt van újra a móriczi világ, a József Attila által megírt 3 millió koldus, a kitántorgók országa lettünk megint, mit akarsz még: dögöljenek éhen, pusztuljanak el az emberek, mint a férgek – fogalmazta meg másvalaki másképpen, mégis ugyanazt a kérdést és lökte följebb a hangerőt. Nem vagyok hajlandó többet fizetni, elegem van, már annyi a levonás, hogy alig győzőm – válaszol a vállalkozó, mit akartok még tőlem, hány bőrt akartok még lenyúzni rólam. Miért: az alkalmazottakról, a gürizőkről, a „keményen dolgozó kisemberekről”, a közmunkás rabszolgákról hány bőrt nyúznak le, mit gondolsz, már a bérük is csak „cincog”, amikor megkapják, ha időben megkapják, mire elég az, mert normálisan nem lehet abból megélni, az biztos. És a gyerekek, azoknak milyen életük van, mit tanulnak, mit szórakoznak, mi lesz belőlük, mert a bérből, a „munkaerő újraelőállítási költségéből” arra nem „fussa”!
Valami eltört. Valami megroppant. Az ajtó becsapódott.
Nem tudom, mikor jövünk újra össze.
Összejövünk-e még egyáltalán.
Pedig nem ez a megoldás.

II.
Jön a telefon. Az egyik egyetem beszélgetést szervez a hallgatóknak az alapjövedelemről. Demokratikus vitát, ami etikai kódex szerint zajlik. Lesznek a védők, akiknek az alapjövedelem előnyeit, igazságát, hatásosságát kell bizonyítaniuk. És lesznek a kritikusok, az ellenzők, akiknek azt kell majd bizonyítaniuk, hogy ez sem lesz megoldás, ez sem visz majd előbbre.
Végre egy jó ötlet! Egy megfontolandó lehetőség. Így kell ezt csinálni.
A „csapatokat” összeállítják. Lesznek diák-védők és diák-kritikusok, fölkért szakértő védők és opponensek is. Meg vitavezető moderátor „bírák”. Ez megint jól hangzik. Túlságosan is bíztatóan.
Aztán tisztul a kép. A szervezés lassan halad: a fölkért szakértők vacillálnak, főleg az opponens kritikusok bizonytalanok. A védők már meg is vannak: egy bölcsész és egy közgazdász a szerzői munkacsoportból. Aztán egy telefon: talán az egyik szakértő helyett egy tanár mégiscsak jobb lenne: igaz Ő nem az alapjövedelem, hanem a garantált minimum szakértője, ami egyáltalán nem ugyanaz, még ha lenne is átjárás a két konstrukció között. Szakmai körökben éppen erről is folyik a vita: alapjövedelem vagy garantált minimum legyen a megoldás. Így akkor ez nem is lenne igazi vita.
Nem is lett…

III.
Az Orbán-kormány is szakmai vitázik. Pontosabban konzultál. Még pontosabban úgy csinál, mintha kíváncsi lenne bárkinek is a véleményére. Ezt úgy hívja, hogy „Nemzeti konzultáció”. Úgy is mondhatjuk: népi hülyítés a köbön, vagy „hogyan tudunk még nagyobbat hazudni”. Úgy csinálnak, mint akik kérdeznek valamit. Közben válaszolnak. Előre. El is küldték már az Unióba.
Ég a pofám…

2015. május 13.