2019. július hónap bejegyzései

A REGGELIZŐ

Ahogyan az lenni szokott ilyenkor az ülésszak megkezdése előtt: minden asztal foglalt, tele van a parlamenti büfé, mindenki lapátolja be a falatokat, hörpinti az italát: reggel a pálinka a menő.

Az az asztal, ami mindig szabadon van hagyva, amelyikről mindenki tudja, hogy oda nem ülhet senki más, csak Ő meg a sleppje, ma tisztább, a székek puhábbak, a bársony még jobban lesöpörve, ma Ő is itt reggelizik.

Ezért ma reggel – a szokásoktól eltérően – nagy a csönd: se villacsörgés, pohárcsöngés, egy pisszenés, egy „fenékig” se hallik. Még a legyek is abbahagyják zümmögésüket.

Mindjárt jön, már itt is van – súgja, inkább leheli az egyik kormánypárti honatya, s a mellette ülő honanya szemére párás köd ereszkedik, félrenyel, már majdnem öklendezik, fulladozik, de a világért sem krákogna, köhintene egyet, inkább föláll a helyéről és kibotorkál a teremből és a folyosóra érve könnyezve, hirtelen okád egyet a sarokba.

Közben Ő – körül sem nézve – leül az ASZTALHOZ, leteszi a virslijét, zsemlyéjét, a tányér mellé helyezi a magával hozott papírját és hozzáfog a reggelijéhez. Mellette már ott ül a kinevezett vezér-szolgája, vele szemben a cseléd-szolga, aki elmélyülten nézegeti az okos-telóját, van-e valami olyan hír, esemény, amiről a tájékoztatás nem tűr halasztást.

Ő némán reggelizik. Izzadt haja őszül ugyan, de az új dizájn kiemeli és szerethetővé teszi az őszülő halántékot, férfiassá a nagy orrát. Lelógó tokáját a kigombolt ing, sörhasát az asztal jóakaróan eltakarja, barázdált arca gondterhelt, mégis határozottságot, eltökéltséget sugároz. Szeme közben rója a papírt, agya jár.

Hallottad ma reggel a Kossuthon? – kérdi közben a harmadik asztalnál a nemlétező kisebbik kormánypárt államtitkára, akit a háta mögött – még párttársai is – csak úgy emlegetnek, mint a „gátlástalan hazudozó ingyen-krumplit osztogató”, persze, csak nem képzeled, hogy kihagyom, minden szónak jelentősége volt, feleli öreg szomszédja, a mindig papírból fölolvasó frakcióvezető. Hitelezni fog a Lőrinc a szudániaknak, meglátod, ezt megint jól kitaláltuk – folyik tovább két harapás között a csevej, a kínai vonal is nagyon erős, a Gyuri jól kézben tartja a folyamatokat, replikáz az öreg, majd int és elmegy.

Ő még mindig nem fog hozzá, tovább olvassa, értelmezi a szöveget a papíron, a tányérján a virsli és a mustár türelmesen várnak elkerülhetetlen sorsukra. Ez itt nem lesz jó, ide kell egy focis hasonlat – dönti el, belejavít a szövegbe és aztán nem törődve késsel-villával jobbkezébe kapja a virslit, nagyot harap belőle, az a némaságban hatalmasat reccsenve meghasad, egy zsírcsöpp spriccel a fehér ingre, hirtelen még az eddigieknél is nagyobb, hallhatatlan lesz a csönd.

  1. 07. 12. péntek

A SVÉD HOKIS …

’64 januárját írtuk: még nem avatták föl az Erzsébet hidat, nem kezdődtek meg a tokiói olimpiai játékok, ahol 10 aranyérmet nyertünk, még a TV-Maci is csak a tervezőasztalon és a vágószobában készülődött a gyerekek elkápráztatására, a Tenkes kapitánya filmnek már több része is dobozban várta a bemutatót, VI. Pál pápa már kinevezte Karol Wojtylát Krakkó érsekévé, Hruscsov elvtárs még a helyén volt.

A Fehérvári úton laktunk, mellettünk Babukáék, apám a Magyar Televízióban dolgozott már: a sportosztályt vezette, anyám a Testnevelési Főiskola előadója volt. Én nyolcadikba jártam, öcsém negyedikbe a Baranyai utca 18-as általános iskolában, és éppen elkezdtem kosarazni a XI. kerületi sportiskola csapatában, ahol Szabó János, Dzsoni bácsi, a MAFC felnőtt csapatának az edzője volt az oktatónk.

Kezdett kinyílni és csodaszéppé válni a világ, még nem értettem, de már nagyon szerettem: barátságok alakultak, kezdtek „érdekessé”, földerítendővé” válni a lányok, és persze az indián regények is.

Tél volt, hideg tél.

A szokatlanul enyhe ’63-as novembert hideg december és nagyon hideg ’64-es január követte. Voltak olyan napok, amikor a higanymutató lecsúszott a -17 és -23 fok közé is. Akkoriban fedett jégpályák még nem voltak Magyarországon, még Budapesten sem.

Korcsolyázni a szabadban lehetett: nálunk például a Mező Imre utcában a BEAC pályával szemben volt több teniszpálya, azt olyan hideg időben föllocsolták, majd néhány forintért a BEAC öltözőit megnyitották és már lehetett is korizni. Iskola után – persze olyankor, amikor délelőttösök voltunk, nem délutánosok – öttől már kint is voltunk a pályán. Bakancsban mentünk a pályára, be az öltözőbe, elővettük a „kulcsot” és már csavartuk is föl a bakancs-talpra a csavaros-korcsolyát, aztán totyogás föl a lépcsőkön, át az utcán, be a túloldali kapun és már lehetett is csúszni. Persze többször leesett a talpunkról a kori, olyankor kitébláboltunk a kerítés melletti padhoz és újra fölcsavaroztuk. Egy idő után a bakancs már alkalmatlanná vált „korcsolya-viselésre”, de mi akkor is megoldottuk valahogy.

Este kilencig miénk volt a világ!

Mi gyerekek akkoriban ugyanolyanok voltunk, mint a maiak: szerettünk (volna) kiemelkedni a bandából, különlegeseknek látszani, egyediek lenni. Kis hazugságok, trükkök nem számítottak.

Apám egyik munkatársa éppen abban az időben hokizott az egyik csapatban és az egyik „profi-kanadai” hokikoriját levetette, mert valószínűleg újat vett magának és mert éppen jó volt az én lábamra, apám megvette tőle. A hokikori-cipő sárga bőrből volt elkészítve, éppen olyan színe volt, mint a svéd válogatott mezének a színe. A svéd válogatottnak akkoriban Sven Tumba Johannsson volt a legnevesebb játékosa: világbajnok, olimpiai ezüstérmes, aki még a svéd labdarúgó válogatottban is szerepelt. A TV közvetítések miatt, nálunk is nagyon ismert és kedvelt játékos volt.

Másnap a hokikorival megjelentem a pályán, a legjobb haveromnak, a Farkasinszky Emilnek mondtam, hogy apámon keresztül kaptam a Tumbától a cipőt, majd kimentem a föllocsolt teniszpályára.

Aznap mindenki engem nézett, pontosabban a Tumba cipőjét …

  1. 07. 11.csütörtök

Nyílt levél az ATV tulajdonosához, hírszerkesztőihez…

Tulajdonos úr, szerkesztők!

Olvasom a headline híreteket internet oldalatokon: „EU: javul az általános szegénységi helyzet Magyarországon”, majd a bővebb kifejtést is, miszerint „Magyarországon az általános szegénységi helyzet 2013 óta folyamatosan javul, a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya csökken – közölte az Európai Unió Tanácsa kedden.”

Aztán hosszan a tájékoztatást, amit (szó szerint) átvettetek az MTI-től. Hivatkozás, egy internet oldalra mutatás nincs, csak annyi: MTI.

Segítek, itt az eredeti szöveg, hogy értsétek is magyarul: „A TANÁCS AJÁNLÁSA (…) Magyarország 2019. évi nemzeti reformprogramjáról, amelyben véleményezi Magyarország 2019. évi konvergenciaprogramját”.

Nem nagy informatikai készség kellett az eredeti hír megtalálásához, időben is csak néhány perces kattintgatás.

Miért nem kattintgattatok?

Mert akkor kiderült volna, hogy AZ EREDETI MTI HÍR ÚGY HAZUGSÁG, AHOGY VAN, éppen az ellenkezőjét írja a pénzügyminiszterek tanácsa? Hogy Magyarország semmibe veszi a korábbi ajánlásokat, nem teljesíti vállalásait?

Miért nem kattintgattatok?

Mert akkor (talán) lelkiismereti problémával kellett volna szembenéznetek?

Persze tudom: a pénz az oka. Az állami hirdetéseknek „ára” van!

Rendben.

(Még) Egy nézőt elvesztettetek…

  1. 07. 09. kedd

A PAD …

Van egy pad a Budai Parkszínpad bejárata előtt. Pontosabban nem is egy pad van ott, de én most csak egy padról, „arról” a padról akarok mesélni. Az a pad már régóta ott áll, már ott állt akkor is, amikor még én nem tudtam róla. Így hát nekem még csak 52 éves, mert akkor ültem rá először, akkor éreztem úgy, milyen jó is, hogy itt áll, van ez a pad. Utána is megpihentem néhányszor rajta: volt barna is, zöld is, aztán megint barna: nekem mindig az a PAD marad!

A Feneketlen tó mellett mentünk mindig haza a József Attila gimnáziumból”, a “Jóskából”: fél egy vagy fél kettő után kirobogtunk a suliból, át a 61-es villamos sínein, le a kis lejtőn, néha a lépcsőn, aztán a körülkerített tó partján végig, majd föl a két emelkedőn és már a Kosztolányi Dezső téren is voltunk. Közben kéz a kézben simogatva, kavicsot rugdosva, táska-lóba, nagy dumálások, világ-megváltás.

Minden nap így, iskola után: nyáron, télen; napsütésben és hóban.

Aztán néha délután is visszajöttünk Marival egy kis csöndes „együttlétre”: álmodozásra, képzelgésre. Talán 1967-ben, amikor harmadikosok lettünk és Gyürei Vera néni tanította már nekünk a magyart, megint ott ábrándoztunk a padunkon. Késő délután volt, kora-este lehetett, sötétedett már, talán a lámpák is meggyulladtak akkor. Én még abban a félévben nem feleltem Vera néninél, úgyhogy kezemben volt a barna határidő-naplóm (nem a magyar füzetem) meg a golyóstollam, a táskából elővettem az irodalom-könyvemet és hozzáfogtam a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” vers elemzéséhez. Mari csöndben ült mellettem, én néha ránéztem, s már ez is ihletet adott az íráshoz (a fák közben merengve rázták a „fejöket”). Nem szerettem írni, akkor sem volt elég türelmem hozzá, ha megvolt az „eredmény”, amit kigondoltam, már nem is érdekelt az írás. Akkor azonban, talán a lágy félhomály, az enyhe szellő, vagy Mari közelsége miatt könnyedén ment az írás. Elkészültem, de nem voltam elégedett vele, mégis becsuktam a határidő-naplót, elraktam a könyvet is és kézen-fogva elindultunk. (Másnap persze fölszólított Vera néni, olvassam föl az elemzést, én kértem tőle, inkább szóban mondanám, szabadon, de Ő fölolvastatta, majd az osztállyal megbeszéltük. A jegyre nem emlékszem, de büszke voltam, mert a megbeszélés már érdemességet jelentett.)

Tegnap volt egy kis időm, végig sétáltam ugyanazt az utat, amit 52 évvel ezelőtt mindig, és persze arra kanyarodtam, oda a Padhoz. Ott állt a többi között ugyanúgy, most éppen barnán, szürke fém-lábakon, töredezett beton-alapokon. A fák most is merengve rázták a „fejöket”, enyhe szellő fújdogált, talán „… kis mennydörgés szívem dobogása”, talán egy villám is átfutott fejemen, hát közelebb léptem: „MIGRÁNS MOHAMED ETNIKAI HULLADÉK – KIIRTANDÓ” – olvastam a pad támláján.

Annyi minden összetört, annyi minden elveszett az elmúlt években, a letűnt 50 évben, de a Padot, az emlékeket, a bús őszi széllel beszélgető fákat nem engedem …

  1. 07. 09. kedd

ROGÁN ANTAL ALAPJÁN …

 

  • Orbán!
  • Ursula vagyok, szép napot.
  • Az nem érdekes: nemsoká’ szavazunk!
  • Csak a szívére hallgasson, Orbán úr!
  • Az sem érdekes: „bizottsági elnökként hajlandó-e kellő tiszteletet tanúsítani Magyarország és a közép-európai nemzetek iránt”?
  • Ez csak természetes, de miért kérdezi?
  • Ne törődjön vele, most nem maga kérdez: mi egy büszke nép vagyunk, nem tűrjük azokat a tiszteletleneket, akik nem felelnek meg NEKEM, azaz a magyaroknak! Azokkal harcosan és keményen szembe szállunk!
  • Ezt már tudom, Angela is mondta korábban: maga kőfejű … bocsánat, most mondja a tolmács, hogy nem ezt kell mondanom, magának kőkemény feje van!
  • Ne vicceljen Ursula, ez most nem a viccelés ideje, mert bár értem ÉN a viccet, de nem szeretem!
  • De mondja Orbán úr: ki nem tiszteli a magyarokat?
  • Akire ÉN azt mondom: Weber, Timmermans, Gyurcsány, most meg már a Karácsony is!
  • Ne mondja, tényleg ilyeneket mondtak volna, biztosan sokat beszélget velük négyszemközt?!
  • Nem szoktam, megválogatom a társaságomat: Salvini, Erdogan, Putyin, Strache az ÉN puszi-pajtásaim, Gyurcsánnyal legutóbb valamelyik tévé stúdiójában találkoztam egy vitán, de nem voltunk egy súlycsoportban, úgyhogy azóta lefújtam a vitákat!
  • Értem, de miért hívott?
  • Hogy a Rogán Tóni elmondhassa a Kossuth rádió Vasárnapi Újság műsorában, hogy maga megígérte NEKEM, amit megígért, mert ÉN vagyok Európa DNS-e, király-csinálója meg tudom is ÉN mije…
  1. 07. 07.vasárnap

A COCA_COLA …

A COCA-COLA …

1967-et írunk, a budapesti József Attila gimnázium harmadik osztályába járok. Ez az első nagy szerelem és „az olimpiai bajnok leszek mindenképpen” korszakom, amikor – ahogyan arról már korábban meséltem – a fogadalmam szerint egy korty szeszesitalt sem iszom. Még az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése előtt vagyunk, de a konszolidáción túl, már „Aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája hatott, a gaz imperialista még mindig gaz imperialista volt, de már lehetett olvasni, filmet nézni tőle, lassan-lassan az ’56-os írók, költők, színészek is szóhoz jutottak.

Talán mert fiatal voltam és szerelmes is, mindent szebbnek, reménykeltőbbnek, jobbnak látszott: talán az is volt!

De gyerünk vissza a Coca-Colás storyhoz.

Szerelmem édesanyja a Magyar Likőripari Vállalat vezérigazgatója mellett dolgozott akkoriban és egyik nap két Coca-Colás üveggel jött haza Bölcső utcai hatodik emeleti lakásukba, ahol éppen én is ott voltam édes-kettesben lányával. Kirámolta telerakott szatyrát a spájzba, hűtőbe, kezet mosott és bekopogott az alig kilenc négyzetméteres „lányszobába”, majd „gyertek be a nappaliba” felkiáltással invitált be a tizenhat négyzetméteres szobájukba. Mi „rendbe szedtük” magunkat és bementünk hozzá. A lakótelepi panel-lakás nagyszobájában a fal mellett két heverő állt, az egyik sarokban egy fekete-fehér tv, középen két fotel és egy dohányzó asztal horgolt terítővel beborítva. Ibi néni, szerelmem édesanyja a heverőjén ült.

A dohányzó asztalon meg ott állt a két üveg Coca-Colás üveg.

Tudni kell, hogy akkoriban már a lakosság életszínvonalának a növelése, a lakossági fogyasztás bővítése a „középtávú népgazdasági terv” célja volt, időnként már megjelentek a boltok polcain a „gaz imperialisták” által gyártott, termelt fogyasztási cikkek is.

De akkoriban Coca-Colát még nem lehetett kapni, legfeljebb amerikai filmekben látni, és magyar ember csak a legdrágább szállodákban, exkluzív vendéglátóhelyeken juthatott ehhez az italhoz. Akkoriban a csatos-Bambi volt a menő szénsavas üdítő ital nálunk, amit többféle ízesítéssel is megvehettünk.

Mi fogjuk gyártani a Coca-Colát, kóstoljátok meg – ajánlotta nekünk az italt. De hát én nem iszom szeszes italt, egy kortyot sem – válaszoltam Ibi néninek, ebben nincs alkohol, nyugodtan megihatod – jött a replika.

Megittam …

2019. 07. 06.szombat

PAPA ÉS A KŐBÁNYAI …

Apósom, a „PAPA” már nem él.

Hosszú, nehéz élete volt, a XX. század nagy tragédiái „átgázoltak” rajta is, fájó, maradandó sebeket okoztak neki is. Mégis: mindig mosolygott, mindig derűs volt, úgy fogadta és tűrte a csapásokat innen is, onnan is. Nem nagyon beszélt a Donról, a közel öt évig tartott fogságáról, ha kérdeztük is, csak elnézően mosolygott, talán csak egyszer mesélt az éhezéséről, arról, hogy egyszer halat „lopott”, de a hal farka kilógott az inge alól, majdnem agyonverték miatta. de „másodszorra” már ügyesebb volt, el is ásta a halat „nehezebb” időkre.

Aztán hazatért a kis faluba, jöttek az ötvenes évek, az újabb és újabb megpróbáltatások, de túlélte azokat is, „sőt” megnősült, két lánya született, aztán Pestre költözött a család – de nem is erről akarok most mesélni.

PAPA a sört szerette. No nem ájulásig, bár biztosan volt olyan is. Mikor a ’80-as, ’90-es években hazamentünk a rokonságot meglátogatni (akkorra már én is a család része lettem), az „emberek” a köszönés után kimentek a buszmegálló melletti kocsmába „megbeszélésre”, PAPA mindig sört ivott, csak sört és akkor ott múlatták az időt, talán még hajnalig is. Mindig volt téma bőven, nem bírták abbahagyni – persze a sörözést sem.

Aztán kiköltöztek egy Budapesthez közeli kis-városba, ahol kertes házukban mi is otthon éreztük magunkat. Jöttek a születésnapok, egyre „gyorsabban” és egyre nagyobbak: a 70-edik, aztán gyorsan a 80-dik is. Egyik alkalommal gondoltuk, meglepjük PAPÁT és tíz üveg különleges (belga, német, osztrák, angol) söröket vettünk ajándékba, olyanokat, amiket még nem ivott korábban. Ott gyöngyöztek előtte a North Brewing, a Northern Monk Seismic, az Alvinne Cuvée Fredddy, a Tool Sur Neww England Shandy és a többi. PAPA mosolygott csak, láthatóan örült az ajándéknak.

Néhány hét múlva, mikorra kiürültek az üvegek és ott álltak a konyhában „katonás sorban”, kérdeztem a PAPÁTÓL, melyik volt a legfinomabb.

Ő mosolyogva válaszolta: hát a Kőbányai …

  1. 07. 03.szerda

BELGA BARNA SÖR …

Késő délután érkeztünk meg végre a belga-holland határon fekvő belga kisvárosba. Hosszú volt az út kocsival Pestről és irgalmatlan meleg volt. Ugyan megálltunk egyszer éjszakázni egy sztráda melletti motelben, mégis „holt-fáradtak” voltunk. De ismerni kell a feleségemet, aki, ha már külföldre megyünk, akkor derítsünk föl, nézzünk meg mindent, „nehogymá’ tunyuljunk”, csak úgy!

Úgyhogy azonmód sétára fogtuk, sapkába bújtunk és neki indultunk.

Szó se róla, szép helyeket láttunk: megnéztük a fő-teret bekukkantottunk a kis-templomba, körbe jártuk a mellette lévő temetőt, meghallgattunk egy rövid, élő tér-zenét is, turkáltunk az árusok kirakott csecse-becséi közt, nézegettük az olaj-festményeket.

Ha őszinte akarok lenni – és „miért ne legyek” az – már éppen morogni kezdtem volna, hogy az egésznapos vezetés után jól esne egy kis pihenés, ejtőzés, a sörözésről nem is beszélve, amikor Mari megszólalt: ott egy kiskocsma, nem ülünk be?

És beültünk.

Az a szokásunk, hogy ahová eljutunk, ott a helyi specialitásokat kóstoljuk, a helyi ízeket akarjuk megismerni. Úgyhogy, amikor a pincér hozzám lépett, rögtön belga sört kértem kettőnknek. És milyen sör legyen – kérdezett vissza a pincér, majd letett az asztalra egy itallapot, válasszon, ez mind az! Kinyitottam, és 6 oldalon keresztül olvasgattam a belga sör márkákat: Affligem blond, Amstel gold, Artevelde grand cru, Ciney blondeFloreffe, blondeGrimbergen blond, Leffe blonde, Maredsous 6 blond, Rochefortoise blonde, Tongerlo dubbel blond, Chimay Red/Premiere, Achel 8 Bruin, Affligem dubbel, Charles Quint, Ciney brune, Floreffe double, Gouden Carolus, Grimbergen dubbel, Leffe brune, Liefmans goudenband, Rochefort 6, Sint Bernardus Pater, Maredsous 6 donker és Maredsous 8, Mechelschen bruynen, Westmalle dubbel, Westvleteren 6, Witkap pater dubbel.

Nagyot krákogtam: és maga mit kérne barnából? – nyögtem ki végül, Leffét – jött azonnal a válasz, akkor kettőt kérek.

Soha még nem ittam olyan finomat …

2019. 07. 01. kedd

BORVÁLASZTÁS…

Ebédre kaptam meghívást az egyik budapesti szálloda éttermébe.

Meghívóim a tőzsde korábbi elnöke és első miniszterem, Faluvégi Lajos voltak. Nekem mindig szerencsém volt a „minisztereimmel”: Hetényi Istvánnal és később Bokros Lajossal, Medgyessy Péterrel és Draskovics Tiborral is. Mindegyikük jó vezető volt, aki figyelt munkatársaira, adott a véleményükre, és ugyanakkor határozott álláspontot képviselt a kormányüléseken, a politikai döntéseknél. De most nem erről akarok írni, ez egy másik történet (lesz).

Szóval ők ott vártak az elegánsan megterített, Dunára néző asztalnál, jöttömre fölálltak és üdvözöltek, majd ő hozzám fordult: régen láttalak, nem irigyellek, nem lehet most könnyű a Felügyelet élén – adta meg az alaphangot. Semmi különös, egy kicsit igazíttattunk a törvényen, talán így majd könnyebb, áttekinthetőbb lesz mindenkinek, hamarabb elérjük, hogy a „hárommillió pénztártag országa legyünk” – feleltem és akkor leültünk. Milyen italt hozhatok önöknek? – lépett az asztalunkhoz a pincér. A volt miniszter azonnal reagált: bort kérünk, mit ajánl? – és akkor elindult közöttük egy hosszas beszélgetés:

  • Az attól függ, mit esznek majd?
  • Úgy hallottam, maguknál a bélszín a specialitás.
  • Igen, uram.
  • Akkor ahhoz kérünk vöröset!
  • Ajánlhatok valamilyen testes vöröset?
  • Esetleg valami olasz?
  • Természetesen van, milyen évjáratú legyen?

És ez így ment tíz percen keresztül. Akkor megegyeztek.

Faluvégi hozzánk fordult: a bor nem az ivással kezdődik, kiköveteli az előzetes tiszteletet …

  1. 07. 01. hétfő