2021. március hónap bejegyzései

KOVÁCS ZOLTÁN MEGINT MEGSZÓLALT!

Kovács Zoltán, a Soros György által (korábban) támogatott, a CEU-n tanult(?) és végzett, nyelvi bravúrokra képes – bár a burgonyakutatásban még érdemeket nem szerző – kormányközeli szócső ma délelőtt megint Facebook bejegyzésre ragadtatta magát. A sajtó- és véleményszabadság fölkent „polgárjogi harcosa” most nem a brüsszeli vakcinaszerződések elba@ása; nem a világkiállításra „tíz tonna szarvasagancsból” készülő kapu; sem a több-száz milliárd közpénzből „hizlalt” U’21-es labdarúgó válogatott „elképesztő” hazai sikere (értsd: csúfos leégése) miatt kezdett el pötyögni számítógépén, mégis hívei között (lásd Fidesz-hívők) azonnal (nem összekeverendő az Azonnali portállal) osztatlan (később több-tíz megosztásos) sikert aratott.

„A kórházakban gyógyítani kell és nem kamerázni” – írta a Soros György által (korábban) támogatott személy, de rendőri intézkedés (még) nem történt, előállításra nem került sor.  Igaz: újságíró sem „kamerázott”, gyűjtött információt, kapott kérdésére „valódi és igaz” választ a zOperatív Törzstől, bár, ahogy írja Kovács Zoltán (a Soros György által (korábban) támogatott, a CEU-n tanult(?) és végzett, nyelvi bravúrokra képes tollforgató) „Az operatív törzs minden nap tájékoztatja a nyilvánosságot”, persze arról, amiről a zOperatív Törzs tájékoztatást akar adni, tehát arról, hogy mennyire felelőtlen és megbízhatatlan a magyar, mert annyi, de annyi szabályt sért meg folyamatosan, hogy az csak na!

Közben meg a „baloldali portálok ennek ellenére kamuhíreket terjesztenek és lejáratják a magyar egészségügyet”, nem hagyják dolgozni az orvosokat, ápolókat – hát ez tényleg irgum-burgum. Nyavalyás újságírók! Éppen tegnap írta meg Kósa Lajos, hogy 33 éves lett a Fidesz, mindent elért, amit akart: demokrácia, szólásszabadság, szabad sajtó van Magyarországon –minek is van még ellenzék, minek vannak másként gondolkodók, firkászok, minek van Európa?

Hiába: ezekben a Soros György által támogatott emberekben lehet csak megbízni…

  1. 03. 31. szerda

KÓSA LAJOS: „amiért alakultunk, azt kivívtuk”

KÓSA LAJOS: „amiért alakultunk, azt kivívtuk”

Hisz’ REND van nálunk, végre megint REND, nincs lázadás, nincs tüntetés (na jó, a Gödény néha-néha kiment a Hősök terére meg Klára is járta az országot), mert nem is lehet: bár „Langyos a sör/ Ha nekünk így is jó, így is jó, így is jó”, hisz’ volt már ilyen, hozzászokhattunk, hozzáedződhettünk, semmi új nincs a magyar ég alatt, mintha 100 évet tekertünk volna vissza az idő kerekén.
Hát aztán? Nem mindegy, hogy előre vagy vissza tekerünk?
De legalább REND van.
Hisz’ REND a lelke mindennek.
Meg SZABADSÁG is van! Az repül és oda, aki csak akar csak kapja meg azt a repcsit, amit már nem lehet nyomon követni se.
Aztán vajon milyen REND, milyen SZABADSÁG van nálunk?
Azt írja a Fidesz harmincharmadik születésnapjára Kósa Lajos, a debreceni „húszszázalékos” örökös, akinek nemzetközi hírű „strómamája” is van, hogy „Egy biztos, amiért alakultunk, azt kivívtuk, a magyar néppel kéz a kézben. Demokrácia van. Szólásszabadság. Szabad a sajtó, szabad gyülekezni. Magyarország független, szabad, önálló.” És ott mosolyognak (az akkor még „bűntelen, és csecsszopók”) fiatalok a bejegyzése alatt (milyen vicces-kedvűek voltak már akkor is, különösen az a szakállas Orbán gyerek, aki szamárfület is mutatott már akkor!)
Milyen REND is van?
Hát,
– amiben ők mindent „kivívtak” (maguknak), amiért alakultak;
– amiben, aki másként látja, gondolja, az ellenség;
– amiben katonák (is) vigyázzák a REND-et;
– amiben a járvány idején is kórházat zárnak be, hogy a „csókosnak” még egy „kis” mutyi jusson;
– amiben REND-nek hívják a RENDETLENSÉG-et!
Szólásszabadság is van: az elmúlt tíz évben bármit mondhattál, bármennyien tüntethettek véleménynyilvánítási szándékkal, százezrek írhattak alá petíciókat, azokat válaszra sem méltatták, csak „ugassanak és csaholjanak” a kutyák, kit érdekel?!
Szabad a sajtó is: a megszűnt Népszabadságban, a Heti Válaszban, a Klubrádióban, a Telexen.
Demokrácia is van: lásd a Médiatanácsban csak kormánypártiak vannak, ellenzéki javaslatokat egyetlen egyet sem fogadtak be eddig a tíz év alatt.
„amiért alakultunk, azt kivívtuk” – harsogja az ünnepi szónok.
Mi meg belegebedtünk…
2021. 03. 30. kedd

„ÉS A TIÉD?”

„ÉS A TIÉD?”

Mintegy év múlva országgyűlési választások lesznek Magyarországon. Egyre nyilvánvalóbb, hogy döntő szerepe lesz annak: addig hogyan szerepelnek azok a városok, települések, amelyeket a ma regnáló hatalom helyett civilek, függetlenek vagy ellenzéki politikusok vezetnek.

Mára világossá kellett válnia: a mai Fidesz-hatalom nem tolerálja a Fidesztől különböző úton járókat, próbálja ellehetetleníteni azokat az önkormányzatokat, amelyek mégis így tesznek, sőt háborút folytat ellenük és (így közvetve) az ott lakók ellen is. Ki kell mondanunk: vagy behódolás nélküli, független önkormányzatként való működés konfliktusokkal és külön-úttal; vagy – a választói akarattal és döntéssel szemben – teljes behódolás és júdás-pénzért külön-alku.

Persze az is lehet, hogy jövőre nem lesznek választások.

Persze az is lehet, hogy nem vált mindenki számára egyértelművé: nem lehetséges megalkuvás nélküli különalku!

Persze lehetséges „perc-emberkék” árulása is. Sőt: ez a legvalószínűbb. Hogyan is írta Ady: „Otthon bolondját járja a világ,/ Majmos, zavaros, perces, hittelen,/ Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,/ Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák/ … Most perc-emberkék dáridója tart …”.

„Na most akkor…” – kérdezhetném nap mint nap magamtól, „mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen…”?

De nem kérdem, minek: milyen választ adhatnék magamnak, ami megnyugtatna, amit vállalni is tudnék és amiért érdemes lenne küzdeni.

Milyen választ adnál Te magadnak, ha kérdeznéd?

Ha azt hiszed, ez a beírás csak a szokásos az „ördögöt a falra festés”, hát barátom, tévedsz: kisvárosunkban már megkezdődött a „dezertálás”, már három képviselő „függetlenedett” a független civilektől. Azt mondták: „érték alapon” függetlenedtek, hogy mi az az „érték”, arról nem nyilatkoztak, majd később megfogalmazzák. Addig is: dezertáltak, önálló csoportot alakítottak, „tényezővé” tették magukat. Utánuk a vízözön. Maguktól kaptak, maguknak adtak fölhatalmazást. Mi isszuk a levét.

„Na most akkor…” – kérdezem most már tényleg magamtól, ez már nem játék, „mi legyen”?

Ökölbe szorul a kezem.

És a tiéd?!

  1. 03. 29. hétfő

BIZALOM

A BIZALOM (KÍVÜLRŐL-BELÜLRŐL)

Az „öreg”, amikor ma reggel nehézkesen az egyik oldaláról a másikra fordult majd (aggódóan-vizslató szemekkel) rápillantott mellette szuszogó feleségére és megnyugodva tapasztalta egyenletes lélegzését rögtön tudta: ez ma más, jobb nap lesz!

Frissen, fiatalosan („kívülről” nézve öregesen és csöndesen) „kipattant” az ágyból, belebújt a papucsába és imbolygó járással kibattyogott a vécére, majd miután gyorsan és sikeresen elvégezte a dolgát átcaplatott a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe, mintha apja állna szemben, a szemeit látta visszanézni, ahogy belemélyednek az övébe, talán kérdezni akar vagy mondani valamit, aztán megmosta az arcát, szemeit, arcára kente a zselés borotvahabot, levette a polcról a Fushion borotváját és hozzákezdett a borotválkozáshoz, érezte, hogy időnként bántóan „húz” a penge („majd holnap kicserélem” – gondolta), hamar végzett, ahogy a fogmosással is, a végén jött az After-Shave és még kifejezetten vidámnak érezte magát.

Fölöltözött, bement a konyhába, elkészítette az első kávéját, beleöntötte a tejszínt, felforrósította a mikróban, majd mikor mindezzel kész lett fogta a kávéját és lehuppant a számítógépe elé a foteljébe…

Az „öreg” az álmára gondolt, ami hajnal óta nem hagyja nyugodni, zavaróan ott kattog a fejében, mintha ki akarna onnan törni, de a „kemény” burok nem engedi, fogva tartja, ott benn. Egy gumicsónak úszott a gyors sodrású folyón, benne fiatal lányokkal, fiúkkal, akik kacarászva és sikoltozva élvezték a fákkal sűrűn ölelt folyón a száguldást, mintha egy pillanatra az „öreg” is köztük lett volna, közelről látta nedves arcukat, ajkukat, megfeszülő karjukat, a gumicsónak tetején végig húzódó kötélbe görcsösen kapaszkodó ujjaikat, dudorodó izmukat, a vibráló izgalmat, az önfeledt szabadságot. Aztán hirtelen megváltozott a kép: az „öreg” már nem a csónakban ül, hanem egyre magasabbra emelkedik, már a fák fölött van, látja az eget, a fák ágai összemosódnak, a fák összezsugorodnak, viszont az erdő zöldje csodálatos; látja a kanyargó folyót, ami néhol kiszélesedik, majd újra összeszűkül és akkor észreveszi, hogy nemsokára a csónak egy vízeséshez ér, ahol a víz nagy robajjal a mélybe zuhan óriási fehér párát lövellve a magasba, majd – mint aki elvégezte a dolgát – megnyugszik, kisimul és békés tóvá szelídül. Az „öreg” látja a veszélyt, a bajt, álmában lejjebb ereszkedik, hangosan kiáltani akar, de nem jön ki hang a torkán, vagy csak a csónakban-ülők nem hallják, nem figyelnek rá, pedig még meg lehetne állítani a száguldást, ki lehetne kötni az egyik fához (mert olyan alacsonyan és közel van, hogy már megint látja a göcsörtös fákat), az ott jó is lenne, megint kiáltani akar, lehet, hogy kiált is, de most se törődik vele senki, mert ők, a fiatalok, akikről most a „mese” szól, nem látják hallják; vagy lehet, hogy mégis, az egyikük fölnéz, mutogatni kezd, a többiek nem törődnek vele, nem is figyelnek rá, nem bíznak benne, a figyelmeztetésében, csak élvezik az életet, a pillanatot tovább, hisz nincsen semmi baj, nincsen semmi veszély, mit hadonászik az az „öreg” ott fenn a magasban, s a csónak föltartóztathatatlanul száguld tovább. Az „öreg” abbahagyja a kiabálást… és elgondolkodik a foteljében: persze, belülről és kívülről minden olyan más és másnak is tűnik; aki benne van, az mást él át, mint aki kinn van; az egyik mást tart fontosnak, követendőnek, szépnek és (talán) nem is érdekli a kívülálló véleménye, figyelmeztetése, vélt (vagy valós) irigysége. De benn is lehetnek, akik látják, láthatják a veszélyt, miért nem szólnak, vagy ha szólnak, a többiek miért nem figyelnek rá? Persze benn, belül az illúzióinknak, ábrándjainknak, közvetlen élményeinknek vagyunk a rabjai és ez, ha nincs szerencsénk (általában nincs), vesztünket okozhatja – gondolja az „öreg”, miközben kinéz az ablakon.

Kortyol egyet a kávéjából, jóleső melegség járja át testét és rögtön a tegnap esti hat-gólos meccs ugrik be neki, ahol a végén nem lett győzelem a lengyelek ellen, nem lett „na-ugye”, de majdnem – gondolja, mindig ugyanúgy indul, tele túlzott reményekkel, hogy majd most sikerül, pedig semmi nem változik már évek óta, csak a duma erősebb, a pénz több, de a teljesítmény, morfondíroz tovább magában, de tegnap este tényleg majdnem sikerült, a csapat 2:0-ra is vezetett, bár addig is rendre elvesztette az egyéni párharcokat, de ez nem volt érdekes, mert az eredmény jó volt, aztán jött egy perc és megint „annyi” lett, hát miért nem bízunk a fiúkban, a vezetőkben, az lenne a minimum – hát ezér’ nem, hát majd legközelebb – ez is egy bizalom, pedig nem is volt „kinn” a meccsen…

Megint kortyol a kávéból, megint kihűlt, soha nem iszom elég gyorsan és közben fülel, föláll a székéből, körül-kémlel: fölkelt-e már az asszony, de csönd van, a „motoszka” sem zavarja a némaságot, hát visszahuppan. Tegnap pörgős napom volt – gondolja az „öreg”, délelőtt a gyereknek segített dekorálni, este meg az a videó-konferencia a város ügyes-bajos dolgairól, még most is, ahogy rágondolt, el kezdett izegni-mozogni, ilyen volt mindig, amikor elégedetlen volt a „szereplésével”, amikor úgy érezte, nem érte el a kívánt hatást, a tehetetlensége váltott át mozgássá. Már távolabb van a döntésektől, a fősodortól, de ez nem azt jelenti: nem gondolkodik rajta, nincs véleménye; de már önmagában, eredmény nélkül nem érdekli az igazság, ha valamiről azt gondolja, úgy lenne a jó, akkor rögtön az is érdekli, hogyan lehet elérni azt. A kisvárosban, ahol él, a helyi önkormányzatban mindenütt a civilek nyertek a Fideszes jelöltekkel szemben, a polgármestert is ők adják, csak a kompenzációs listán jutottak be a mai kormánypárt képviselői. De hát látjuk, milyen ez a világ: se pénz, se kedvező szelek, se kedvező kormányzati döntések, meg itt van ez a vírus is. Többen kiváltak és önállósodtak a bejutott civil képviselők közül. Az „öreg” elkomorult arccal gondolt a tegnapi beszélgetésre, arra, hogy előtte megnézte a „dezertált” képviselőkkel folytatott beszélgetést a helyi tévében, ahol ők értékekre, a helyi lakokosok védelmére, „helyi ügyekben nincs helye a pártpolitikának” szlogenre hivatkoztak; sok ilyen történt már az életemben – gondolta az „öreg”, soha nem lett jó vége, de a beszélgetésen csak óvatosan említette aggályait. Hogy „helyi ügyekben nincs helye a pártpolitikának” – gondolta megint, mi ez a marhaság, mintha nem ezen a földön, ebben az országban élnének, mintha lehetne helyi-politizálni az országos politika nélkül. De hát tudta, a polgármester meg a csapata is így gondolkodik, amennyire lehet kerüli a „nagypolitikát”, hát nem volt élesebb, csak olyan reszelős a hangja: az érvek bizalom nélkül mit sem érnek – gondolta és megitta maradék kávéját.

Megrázta magát, fölkelt a székéből: akkor is, ez ma más, jobb nap lesz!

2021. 03. 26. péntek

NAPLÓSZERŰEN

(28.)

Csak nem akar jönni a tavasz, ma is olyan „maradj a szobában és emlékezve gondolkozz” idő van, a jobb vállam is ezt jelzi, nem akar a francnak sem rendbe jönni, amikor a karomat föl akarom emelni a fejem fölé… de minek akarom fölemelni. Tegnap azonban meg kellett néznem a vízóránkat, becsúsztattam a létrát az aknába, lemásztam, aztán lehajoltam a szűk helyen (a harmadikra sikerült is), elővettem a telómat, fölpiszkáltam a vízóra fedelét, letörölgettem az üveget a fekete kosztól, aztán másodszorra sikerült lefotóznom, miközben a testem folyamatosan jelezte: ezek a mozdulatok már nem kellenek neki. Aztán fordítva mindent újra: vissza a fedél, kiegyenesedés, lassan fölfelé a létrán (akkor meg a bal térdem reccsent egyet, de figyelmen kívül hagytam), végre megint a szabadban, föl a létra…

Most emlékezve benn pihegek a dolgozó szobámban, enyhe pipafüst kering körülöttem, a dohány kesernyés íze nem zavar, de Thessza kutyánknak nem ez lehet a véleménye: amikor a combomra helyezi okos fejét és barna szemeivel rám néz, mintha neheztelne, pláne, amikor prüsszent egyet-egyet…

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” – olvasom Radnótit és beindul a kerék, már nincs megállás, pörög az agyam. Egyre gyakrabban gondolok az elmúlt hetven évemre: nem úgy nosztalgiázva, ábrándozva, hogy milyen szép is volt, hanem inkább messziről rátekintve, mintha nem is én lennék a főszereplője, mintha egy Oscar-díjas film lenne: vajon ma is úgy csinálnám, vajon ma is azt tenném? Persze mindig fölmentem magam, mert „megmagyarázni”, „értelmezni” azt nagyon tudok, de belül, abban a kis dobozban, ami legmélyéül mindenkiben benne rejtőzik, amiben nem lehet hazudni, nem lehet magyarázkodni, ott a válasz… viszont az nem publikus. De én tudom, s ez nem megnyugtató. Miért nem lehet előbb elkezdeni ezeket a szembesítéseket? Miért nem lehet azonnal lemenni a legbelső dobozokba és korrigálni? Vajon a maiak ugyanezt csinálják? És akkor mi van?!

Eszembe jut apám, az MTV Sportosztályát vezette több, mint 30 évet, egyszer, talán a montreali olimpián, hogy Onyiscsenko, a Szovjetunió sportolója az öttusa versenyek vívás szakágában csalt, mert egy gombot szerelt a markolatába és amikor azt megnyomta, a gép azonnal találatot jelzett, ha nem volt találat, akkor is. Lebukott. A magyar riporter bemondta az élő adásban, apámat rögtön hívták telefonon Pestről: azonnal küldje haza a riportert. Apám csak annyit mondott: rendben, akkor én is megyek. Azt kell tudni, hogy akkor apán volt és az Intervízió sport szekciójának a vezetője, aki az Eurovízió vezetőivel a kapcsolatot tartotta, nagy fölzúdulás lett volna az ügyből, ha hazajön. Néhány perc múlva jött az újabb telefon, jó, akkor maradjatok… Mostani hír: Hrutkát meg egy másik riportert kirúgtak, mert Gulácsi mellett kiálltak…

Mindig nehéz, mindig helyzet van, amikor helyzetbe kerülünk, néha észre sem vesszük, néha gyengéknek minősülünk, néha egyszerűen átlépünk a helyzet fölött, pedig nem tehetnénk meg. Segíthet itt mindenféle magyarázkodás, hogy ez a kisebbik rossz, ha más lenne itt, az még rosszabb döntést hozna, szar ez a világ – de ezek nem adnak fölmentést.

Nekem hány ilyen döntésem volt vajon? Én hányszor voltam gyenge? Kétkedtem a döntéseim előtt? Most már írhatok bármit, mondhatok akármit, a „memoárok” mindig csalnak… De barátaim, fiatal követőim: hamar, nagyon hamar eljön az idő, amikor a csontok jeleznek…

Csak nem akar jönni a tavasz, ma is olyan „maradj a szobában és emlékezve gondolkozz” idő van, a jobb vállam is ezt jelzi, nem akar a francnak sem rendbe jönni, amikor a karomat föl akarom emelni a fejem fölé… de minek akarom fölemelni.

  1. 03. 24. szerda

NAPLÓSZERŰEN

(27.)

Vasárnap megkaptuk a háziorvosunktól az oltást a brit-svéd vakcinával: minden flottul, kulturáltan ment, nem volt tumultus, nem kellett sokat várni, már a kezünkben is az igazoló-papír, júniusban „veled ugyanitt”. Estére fejfájás, hidegrázás, hát- és karfájás, levertség. Az éjjel csak lassan múlt, a hidegrázás volt a „legjobb”. De ma reggelre kisütött a nap, igaz, délutánra havazás várható.

Megjöttek a mai számok: ijesztőek! Közben a hivatalos szócsövekből ömlik a hihetetlen győzelmi jelentés: átoltottságban mi vagyunk Európában a legjobbak! Beugrik a „Minden héten háború” című film, benne Al Pacino monológja: „Nem is tudom mit mondjak nektek… és életetek csatáját kell megvívnotok… Itt dől el minden… Ha sikerül megmaradunk… … Ha nem végünk. Apránként lépésről -lépésre meghalunk! Ez itt a pokol uraim… higgyétek el… vagyis itt várhatunk, míg a szart is kiverik belőlünk…vagy… küzdhetünk, hogy kijussunk a fényre…és ott is maradjunk…egy adott ideig… Én a pályán nem segíthetek, ahhoz öreg vagyok, ti viszont fiatalok vagytok és ahogy így elnézlek benneteket eszembe jut, hogy én minden létező hibát elkövettem, amit ember elkövethet! … Sikerült elszórnom az összes pénzemet, hiszitek vagy se. Elüldöztem mindenkit, aki valaha szeretett. És a minap arra döbbentem rá, hogy nem bírok a tükörbe nézni! Az ember, ahogy öregszik úgy veszít el dolgokat…ez…ez… az élet rendje…de erre csak akkor jövünk rá, amikor megtapasztaljuk. Ezért mondom, hogy az élet is lépésekből áll, akár a football … Tehát vagy túléljük, ezt a harcot egy csapatként vagy odaveszünk egyénenként! Ennyi a történet! Ez a football! Na? Melyiket akarjátok?”

Hát erről van szó: tüzelni, lelkesíteni kell, aztán majd meglátjuk, elég lesz-e? Hogy sok a halott; hogy még mindig gyorsulva terjed a kór; hogy már önkénteseket kell toborozni; hogy sok-mindent le kéne zárni, ahogyan azt az Orvosi Kamara is kéri? Ne bomoljatok, ilyet egy magyar miniszterelnök, ez a magyar miniszterelnök soha nem ismer el: ő nem veszít, pontosabban nem veszíthet, még pontosabban nem tud veszíteni! Hát hergel. Az nem kerül semmibe, igaz, nem is hoz eredményt. De hát nem is az eredmény a fontos, csak a küzdelem, a harc, annak látszata!

Megállok egy pillanatra az írásban, hátradőlök a karosszékemben, megszívom a jól-szelelő pipámat, elmélázok: mi is van az életkedvemmel? Az íróasztalomon sorakozó könyvekhez nyúlok, kiválasztom Kreza Zászlók című könyvének első kötetét és máris az első világháború előtti évek Magyarországán vagyok, Budapest egyik, a „horvát kávéház” teraszán üldögélek, körülöttem tarka társaság: horvát, szerb egyetemisták, jogászok, hivatalnokok, kortyolgatják kávéjukat, éppen fogyasztják „csokoládéval leöntött, a „horvát kávéház” keverékének édes tejfölével átitatott, forró, zsíros fánkjait”, nézegetik az utcán sétáló lányok, nők karcsú lábait, közben vitatkozva ábrándoznak a szabadságról, önálló államuk megteremtéséről, a monarchiától való elszabadulásukról; aztán elvetik az „illúziót”, az álmot, hisz az lehetetlen, talán nem is akarják igazából, hisz a statisztika, az a fránya könyvelés megmutatja az „igazságot”: a „horvát export” egésze kisebb, mint egy magyar gróf kártyavesztesége a Kaszinóban, hát mit akarhatnának ők, aztán alig telik el néhány év egy borzalmas háborúval és a „merjünk nagyot álmodni”-ból valóság lesz…

Hogy is állok az „életkedvemmel”? Köszönöm, az „megvan” valahogy, csak bele ne szóljon a hatalom, hogy hogyan van, hogyan lehet, az sohasem szül jót. Mert azt értem, hogy a mindenkori hatalomnak az én életkedvemre is szüksége van, hogy az övé rendben legyen, de azt már nem adom…

„Addig nem lehet nyitni, amíg a 65 év feletti regisztráltak nincsenek beoltva” – üzeni a miniszterelnök a felugró ablakból: hol van az még, minek kell ilyeneket, súgom befelé, legalább egyszer mondanál igazat… Aztán beugrik a tegnap olvasott cikk rezüméje: „A magyarok különösen kietettek az álhíreknek, nehezebben tudják értelmezni a sajtóban megjelent információkat…”, mert az Európában mért médiaműveltségi indexben (a sajtószabadság, a PISA felmérés eredményei, a társadalomban jelen lévő bizalom,, az információkhoz való hozzáférés lehetősége alapján számolt mutató) a béka segge alatt vagyunk…

Vasárnap megkaptuk a háziorvosunktól az oltást a brit-svéd vakcinával: minden flottul, kulturáltan ment, nem volt tumultus, nem kellett sokat várni, már a kezünkben is az igazoló-papír, júniusban „veled ugyanitt”. Estére fejfájás, hidegrázás, hát- és karfájás, levertség. Az éjjel csak lassan múlt, a hidegrázás volt a „legjobb”. De ma reggelre kisütött a nap, igaz, délutánra havazás várható.

  1. 03. 23. kedd

MÉRLEGEK

MÉRLEGEK

Mindenkinek van mérlege: van, aki használja is, van, aki nem.

Erkölcsi mérleg is van, ha akarjuk, ha nem. Ez nem olyan, mint egy valódi mérleg, de bizony ezen is lehet mérni. Sőt: ezen is mérnek ám! Persze az eredmények itt bizonytalanabbak, pontatlanabbak, mégis eredmények, előbb-utóbb ki is derülnek és a „kiderülésnek” következményei lesznek.

Viszonylag egyszerű, amikor az egyik serpenyőbe a pénz kerül, a másikba meg amit kapunk érte. Hisz lehet repülni Dubajba, ma már megint meg lehet venni a fél Balatont is, akár Fejér megyét is, ha van elég zsozsód; de van olyan is, hogy hiába töröd a „tövit”, mégis csak a gallya jut. Aztán olyan is van, hogy nem tudsz a serpenyőbe rakni semmit, mert nincs munka (sem), de enni mégis csak „kéne” a gyereknek. Ilyenkor jön(ne) a szolidáris, az összetartó nemzet, de az árokpartja mégis csak zöldebb, sárosabb, mert ma a hatalom ezt akarja.

Szóval van erkölcsi mérleg is. Ott a serpenyőbe „magadat”, gondolataidat, nyilatkozataidat rakod, aztán a másik felébe is kerül valami. Például elmondod a szokásos heti szózatodat népednek, amiben a Covid-frontvonalba küldött rezidenseket szolid egyszerűséggel „inasoknak” nevezed. A serpenyő másik felébe várod a lakáj-sereged, a vak szavazóid elismerését, milyen jópofa, egyszerű ember is vagy, aki mindenkiről tudja, hol a helye. Aztán azt hazudod, hogy az ellenzék oltásellenes, hazaáruló, migránssimogató kommunista, akinek a hatalom megszerzése mindent fölülír. Cserébe a serpenyőbe azt várod, hogy sikongva ünnepeljenek, mint a mindent előre meglátó és megmondó vezért. Aztán a közpénznek „elveszed” a közpénz jellegét, és persze elveszed közben a közpénzt is. Meghirdeted az újraindítást, és újra kitömöd pénzzel a haverjaidat – ezért lelkesedést, elismerést, újraválasztást akarsz. Háborút hirdetsz a vírus ellen, kivezényled az utcára a katonákat, rendőröket; azt propagálod, hogy neked minden ember számít, lezárási szigorításokat rendelsz el, közben – egyedül Európában – elvállalod vívás, birkózás, kézilabda, cselgáncs, U21-es foci torna megrendezését, és ezért várod a tapsot, a cirkusz miatti elismerést. Tudod, hogy az egészségügy a teljesítőképessége határán van, az orvosok, ápolók már alig bírják, de aláíratsz velük egy szerződést, amit nem akarnak, ezért öt százalékük otthagyja munkáját, amit elbagatellizálsz. Tudod, hogy kellene még sok pénz, de te inkább stadionokra költesz milliárdokat. Ígérsz és ígérsz, mindent licitálsz, miközben a vírus-háború mindennapi drámai következményekkel jár, de ezt átugrod és a szép jövőről hadoválsz. Cserébe beletörődést, nyugalmat, összekacsintást remélsz – persze csak a követőidtől, mert más nem számít.

Mérlegek. A serpenyőkbe belekerül valami. Aztán lesz vagy nem lesz egyensúly.

Következmény később…

  1. 03. 19. péntek

(Kép: 24)

NAPLÓSZERŰEN

(26.)

Ma „maszkban” bekocsiztunk a fiammal a „kihalt”, szokatlanul csöndes fővárosunkba – ott volt dolgunk –, néhány óra alatt elvégeztük, amit kellett, vissza már egy kicsit másik, de ugyanolyan „kihalt”, szokatlanul csöndes városrészen át jöttünk, most megint itthon vagyok. Thessza kutyánk élénk farokcsóválással ünnepelte visszatértünket, most itt hever a lábamnál.

Elkezdek olvasni: „Amire ezzel szemben szükségünk van, az a közös gondolkodásra épülő megegyezés arról, hogy a megvalósítható alternatívákat miként állítsuk sorba” – írja Amartya Sen „Az igazság eszméje” című könyvében valahol. Csócsálom a szavakat: „közös” meg „gondolkodás”, milyen jó is lenne, mikor is volt ilyen „itt e lángoktól ölelt” kis országban? Volt ilyen egyáltalán a történelmünkben? Talán egy-egy pillanatra. És akkor vajon miért, hogyan, miért csak egy-egy pillanatra? Mi robbantotta szét a pillanatot? Miért olyan ritkán? Most miért nincs ilyen pillanat?

Újra a kezembe veszem a „nehéz” könyvet: „épülő megegyezés”, bukkannak elő a szavak: mi az, hogy megegyezés, hisz nálunk csak az erő, a többség, a kétharmad mindent visz van, ilyen szó, hogy megegyezés nincs is a magyar szótárban, ez csak olyan idegen-jövevényszó lehet, ami ellen pedig most veszélyhelyzet van kihirdetve?! „Megegyezés”, brrr, még kimondani is elborzasztó egyeseknek; persze, ha a megegyezésben az erő dominál, ha megalázás előzi meg, de akkor az már nem az! Itt van például ez a vírus is meg az ellene folytatott „világháború”, miért nem kellene erről közösen gondolkodni, aztán az arra épülő megegyezés alapján megvalósítható alternatívák közül közösen választani, aztán közösen cselekedni: a kormány és az önkormányzatok meg a civilek együtt? hülye vagy – súgom magamnak, de Thessza fölkapja a fejét és a combomra teszi, barna szemével simogatóan cirógat, de most ez sem segít.

Hiába, „kihalt” városon jöttünk haza…

  1. 03. 18. csütörtök

„ZAJLIK”…

„ZAJLIK”…

Stirlitz megtudta (mert Rákay Philip, a Havasi Bertalan típusú adó-vevő rádióján kívüli, még egyetlen föllelhető kapcsolata ma a Magyar Nemzetnek adott (rejtjeles) interjújában tájékoztatta): „A harmadik világháború zajlik”.

Az ablakhoz lépett, kinézett a koszos-szürke foncsorozott üvegen és egy pillanatra a Balatonra gondolt: vajon Lölő telepítette már a háromnyaras pontyokat a tavába, s van-e ott tó, ahol értik a hexameterét?

De tudta, nincs sok ideje: Rákay Philipben sem bízhat, a vírus már újult és őrült erővel támad, bár az oltási világranglistán előkelő helyen áll az ország, de a kórházak kapacitása véges és még be sem indult a magyar vakcinagyártás.

Azonnal cselhez kell folyamodnia: tárcsázta Bormannt, azonnal kapcsolták a Magyar Nemzet egyik titkárnőjéhez, akit rábeszélt arra, hogy dolgozzon neki.

De a központ továbbra is néma maradt.

„A jobboldal az értékekben hisz, a baloldalt az érdekek mozgatják” – zakatolt Philip üzenete az agyában, és tovább rágódott az üzenet második felén: „a történelem zsákutcájába vezet a haladónak hazudott ideológia”. Hiába, Philip az Philip, tud, ha akar.

A kínaiakkal is föl kell vennem a kapcsolatot, minden perc és minden tű számít – és megint a telefonhoz nyúlt.

De az süket volt. „De legalább az oltási tervet megszereztem” – gondolta Stirlitz és megtapogatta a belső zsebében a pici noteszlapot, amin a terv volt, amiről tudta, hogy naponta változtatják, hogy a háziorvosok ne lophassák el.

Mit is üzent még Philip? – kérdezte magától és rögtön bevillant: „a nemzeti oldalnak jóval intenzívebben ki kellene használnia a közösségi médiában rejlő lehetőségeket”, úgy van, igaza van és már ugrott is a közösségi médiájához, de akkor hirtelen nagy robajjal berúgták az ajtót.

Stirlitz tovább tette a dolgát, bár a hurok egyre szorosabb lett körülötte…

Stirlitz tudta, most nem népszerű, de a film után egyre népszerűbb lesz…

2021. 03. 17. szerda

“TESSÉK BENNE BÍZNI!” –

“TESSÉK BENNE BÍZNI!” –

mondta Szlávik János, a Dél-pesti Centrumkórház infektológus főorvosa a Heti Naplóban (az AstraZeneca oltóanyagáról).

Ez lehet(ne) a korszak KULCSMONDATA!

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Ennek kéne lennie a korszak kulcsmondatának.

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Mégsem lett (lesz?) az: mert a bizalom alapja, a hitelesség ma hiánycikk, pedig dömpingárúnak kellene lennie; de most nem lehet csak úgy leemelni a CBA polcáról, még pult alól sem kapható; még csak ígéret sincs, mint egyes vakcináknál arra, hogy majd március második felétől fölgyorsul a gyártás.

Mert hitelesség nincs. Legföljebb a látszata. Mert a hitelesség kockázat, nagyon nagy kockázat, akár a hatalom kockáztatása is.

Ezért nincs.

Punktum.

A bizalom „hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság előlegezése véletlen körülményekkel s a jövővel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon” – írja a Révai Nagy Lexikon. Itt és most „a 2*2 józansága” hiába hull ránk, az nem elég, mi inkább hiszünk „… a könnyü szóknak,/ fizetett pártfogóknak”, („s lásd, soha, soha senki/ nem mondta, hogy te jó vagy”).

A hitelesség viszont cáfolhatatlan bizonyítékok alapján igazolt és elismert helyességet jelent; ha emberről van szó, akkor a hitelesség becsületességen és igazmondáson, életvitelen alapul: ráolvasásra, kinyilatkoztatásra nem megy, érted te ezt?

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

„Megvan az első fertőzött, sőt, mindjárt kettő…” – jelentette be tavaly március 4-én(!) Orbán Viktor és rögtön hozzátette: s (persze) külföldiek, iráni diákok voltak a „behurcolók”; de nyugi, gyorsan a Szent László Kórházba kerültek, ahol minden(?!) szükséges eszköz és ember azonnal rendelkezésre állt, a jogszabályok is keretet adtak a védekezéshez, minden a legnagyobb rendben („mindennel meg vagyok elégedve”). Merkely Béla rektor szerint az iráni diákok nem tartották be a kéthetes otthontartózkodást (ennek a kötelezettségnek az előírását később az egyetem néhány hallgatója cáfolta, amit azóta már az „adminok” töröltek az egyetemi HÖK Facebook oldaláról).

És lásd: megvolt már az első, a második és itt van a harmadik hullám. A világ azóta sem tér magához. Futunk az események után, sodródunk az árral. Maszk, kontaktkutatás, kézmosás, nyunyóka, erkélyen levegőzés, már vakcina, akár engedély nélkül is, Operatív Törzs, katonaság, rendőség, leállás, bezárás, oltási láz, 17%-os beoltottság, ez a két hét lesz a legnehezebb, összefogással sikerülni fog, minden vakcina jobb, mint a vírus…

Folyik a háború, az áldozatok száma növekszik. Naponta jelent az Operatív Törzs a népnek, amikor kell (érdemes), a miniszterelnök személyesen is megjelenik; a hivatalos honlap „ontja” az adatokat, az információkat, jönnek keletről a vakcinák, a regisztráltak száma napról-napra növekszik, akár egy hétvégén is beoltjuk, akit kell, csak legyen elegendő vakcina, de hát az Unió elba@ta, szerencsére a kelet…

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Félek. Félünk. Nem tudjuk normális, emberi életünket élni. Mégis elfogadjuk. De a helyzet nem javul. Romlik. Be akarom oltatni magam. Be akarjuk oltatni magunkat. Én ragaszkodom ahhoz: olyan vakcinával oltsanak, amit az EMA bevizsgált már és engedélyezett, ha az orosz vakcina is megkapja (a kínai be sem nyújtotta), akkor azzal is. Persze ha a nyavalyáim szerint is kaphatom. Szerintem ez világos, ellenőrizhető beszéd. Ezzel szemben csak kínaira (kétszer is) meg oroszra kaptam terminust. De nem tudom: miért azokra? Kik és milyen elosztási elvek szerint kapnak Pfizert, Modernát? Mennyi és mikor érkezett, érkezik belőlük? Hol vannak a beérkezettek? Mi lesz hat hónap múlva? Olvasom Szijjártó László, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Győr-Moson-Sopron megyei elnöke kétségbeesett bejegyzését a Facebookon az oltások szervezetlenségéről, a kevés oltóanyagról, a zavarokról, a készen kapott listákról…

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Van, aki ennek ellenére is bízik, aki elfogadja, amit a hatalom és a szakértők mondanak; elfogadom a döntésüket.

De sokan nem így vagyunk…

2021. 03. 16. kedd