(45.)

Még mindig nincs vége: tombol a meleg, mint aki az utolsókat rúgja, még megmutatja az igazi arcát az idei végső eltávozása előtt, hogy aztán néhány nap múlva visszasírjuk, mert az eső, a szél, a lehűlés se lesz jó nekünk, mert mi ilyenek vagyunk és persze nem változunk.

Bezzeg Afganisztán fővárosában, Kabulban most csak 27 fok van, az idő tiszta, és a szél sem mozdul, ott ideális. Csakhogy Kabult tegnap elfoglalták a tálibok, az elnök elmenekült, mindenki fut és futna, amerre lát: de hát nincs hova, nincs mivel, mert az „afgánokkal” nem törődik senki, legföljebb az amerikaiakkal, a nyugat-európaiakkal, ausztrálokkal. Hogyan is írta ’33-ban Bálint György: „Híre jár, hogy Kolumbia és Peru közötti kiéleződött a helyzet. Ha semmi sem jön közbe, talán csak napok kérdése a háború. Budapest mérhetetlenül messze van Bogotától (Kolumbia fővárosa) és Limától (Peru fővárosa) és ilyen messzeségből még csak sejteni is alig lehet, hogy mi történik és milyen a hangulat ezekben a fővárosokban…”. Sejteni nem is, mert ma már mindenről azonnal „képes-videós” beszámolók öntik el a világot: ahogy emberek csüngenek az evakuáló gépek szárnyain és lezuhannak, a katonák a levegőbe lőnek… Hogyan is folytatta Bálint György:” Bizonyos, hogy a kolumbiai és perui államférfiak a békét akarták és még a hadüzenet előtt félperccel is minden lehetőt elkövettek a felmerült ellentétek békés áthidalására vonatkozó lehetőségek felhasználására… stb. stb. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a felelős államférfiak mindent elkövettek, de mit csináljanak szegények, ha az ádáz, dühös tömegek mindenáron a háborúhoz ragaszkodtak”. Az államférfiak! Azok, az amerikai elnök se hitte, hogy Saigon megismétlődhet, de hát nem hinni kell! És a „Mi, magyar” államférfiaink? Hát „de mit csináljanak szegények, ha az ádáz, dühös tömegek mindenáron” a kerítést akarják, a bezárkózást, az elzárkózást, nekünk ehhez semmi közünk: „A MAGYAR KORMÁNY NEM HAJLANDÓ A MAGYAR EMBEREKKEL MEGFIZETTETNI ENNEK A HIBÁS GEOPOLITIKAI DÖNTÉSNEK ÉS AZ ELHIBÁZOTTAN VÉGREHAJTOTT GEOPOLITIKAI AKCIÓNAK A KÖVETKEZMÉNYEIT” – ahogyan nyilatkozta a magyar külügyi államtitkár.

Tombol a meleg itthon.

A falakra, oszlopokra fölragasztott kék plakátokon az emojik virítva vigyorognak ránk, a tévéből a „királyi” Híradókból ömlik a szennyes uszítás, gyűlölet (néhány éve, az azóta a feledés sűrű homályába vesző kiflilopó képviselő asszony a kutyák bántalmazása miatt törvényjavaslatot terjesztett elő a szigorításra, mert a kutyákat nem szabad bántani, az emberek viszont ott gebedjenek meg…), de kormányunk kifelé mutogat. Már nemcsak mutogat, az egyik „ki-megmondó” embere elkezd arról „beszélgetni” velünk, hogy nem is lenne olyan rossz, ha végig-gondolnánk a HUXITOT, ha megdumálnánk annak előnyeit-hátrányait. Mi van? Ezt most hogyan? Mi meg zokszó nélkül tudomásul vesszük, néha ugyan morgunk egyet, talán kettőt, aztán visszahuppanunk a fotelunkba és nyomogatjuk tovább a távirányítót.

Már hat óra van, még mindig 30 felett van, Thessza is elbújt valahová.

Legalább „Imahadjárat indul hazánk jövőjének megmentéséért”. Végre: nem tudom, mi hiányzott ebben a melegben. „Az imamozgalom célja, hogy a maga szakrális módján elérjük, minél több olyan képviselő kerüljön az Országgyűlésbe, aki a tízparancsolatnak mind a tíz pontját erkölcsi normaként fogadja el, igyekszik aszerint élni mind közéleti, mind magánemberként” – nyilatkozta a kitaláló. Biztosan nem itt él, nem Magyarországon, nem ismeri a képviselőinket, kormányunk tagjait, talán újságot sem olvas, internetet sem néz, csak imádkozik. Úgy kell neki…

Még mindig nincs vége: tombol a meleg, mint aki az utolsókat rúgja, még megmutatja az igazi arcát az idei végső eltávozása előtt, hogy aztán néhány nap múlva visszasírjuk, mert az eső, a szél, a lehűlés se lesz jó nekünk, mert mi ilyenek vagyunk és persze nem változunk.

De az idő érik, már érzem a vállamban…

2021. 08. 16. hétfő

(44.)

Talán ez lesz az utolsó nap. Amikor ilyen kegyetlen meleg, trópusi kánikula van. Ez már nem is emberi-állati időjárás: olyan „túl kell élni” időjárás. Hát túléljük: mi is, meg az állatok is.

Akkor is nagyon meleg volt, amikor az asztal lett a védelmünk középpontja, amit előtte két takaróval beborítottunk, háromfelől leeresztettük a takarókat, összegyűjtöttünk és fölnyaláboltunk ezt-azt, mindenféle kacatot, főleg játékokat, mesekönyveket, aztán bebújtunk velük az asztal alá és már készen is volt az indián-sátrunk, ahol öcsémmel mi voltunk a parancsnokok és a hadsereg, mert háborúban álltunk az irokézekkel, kegyetlen és gyilkos háborúban, ahol a skalpok száma és birtoklása volt a cél. Néha-néha kilestünk az asztal alól, hol van az ellenség, de csak anyánk jött és morgott ránk, hogy már megint rendetlenséget csinálunk, ha végeztünk, mindent a helyén akar látni. Mi benn szorongtunk a „sátrunkban”, jóleső bizsergés járta át a gyomrunkat (pedig nem is voltunk éhesek), én voltam Old Shatterhand, öcsém meg Winnetou, egyszer-egyszer „kitörtünk” a sátrunkból, olyankor a másik „fedezte” a csatatérre menőt, szerencsére egyikünk sem sebesült meg. Boldog órák voltak azok a „háborús” órák!

Hisz’ ma is háború van, akármerre nézünk is: van, amit fegyverrel vívnak; van olyan is, amit „igazi” fegyverek nélkül, de azok is legalább olyan halálosak, legföljebb nem rögtön hozzák el a halált. Olvasom a Hadházy Ákosnak írt levelet: „… 63 évesen olyan élethelyzetbe kerültem, hogy a megélhetésem egyáltalán nincs biztosítva. 2013-ban önhibámon kívül váltam munkanélkülivé. Előtte több évtizeden keresztül dolgoztam egy egri kulturális intézményben, vagyis nem vagyok alul-képzett. A Munkaügyi Központtal azt követően, és még mai is, folyamatosan tartom a kapcsolatot, de sajnos életkorom és végzettségem miatt nem tudnak munkát ajánlani…”, közben (megint) az Olimpia megrendezéséről vizionál a kormány, százmilliárdokat költ a Vadászati Kiállítás megrendezésére, kormánygaranciát vállal egyik „csókosának” sokmilliárdos hitelére, zokszó nélkül lemond norvégiai segítségről – nem is érdemes folytatni. Ez is háború, de itt, amikor kitörünk, senki nem fedez minket, senki nincs a hátunk mögött.

Trópusi kánikula van.

Tegnap ott voltunk az unokáinknál, felhőtlen boldogság volt az a négy óra! Érdekes, meleg volt, nagyon meleg – mégis. A nagy megmutatta az iskolai pakkját, mondogatta a táborban tanult angol szavakat, izgatottan készült az első iskolai napjára – a kicsi ott ugrált körülötte, vele örült boldogan, ahogyan mi is.

Pedig trópusi kánikula volt.

Közben zajlik a háború, a kormányzati retorika erősödik: ezek a gaz sorosisták, melegek, mindenki, aki kívülálló, aki másként gondolkodik, tekint a világra, erre a „keresztény” magyar világra. Hogyan is kérdezte Alföldi: „Újra megkérdezem, mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársaim, hogy ez így rendben van”?

Talán ez lesz az utolsó nap. Amikor ilyen kegyetlen meleg, trópusi kánikula van. Ez már nem is emberi-állati időjárás: olyan „túl kell élni” időjárás. Hát túléljük: mi is, meg az állatok is.

Az állatok biztosan…

2021. 08. 15. vasárnap

(43.)

Jó ez a számítógép, komplett iroda, el sem kell mellőle mozdulnom, legföljebb a kávéért, meg, ha elfogy: a pipa-dohányért. De most nem a melegtől vagyok vörösebb a kelleténél, a Windows frissíti magát, már három órája tart az erőlködése, de még mindig csak a fölirat villog a szemem előtt: „A Windows előkészítése. Ne kapcsolja ki a gépét”, hát nem kapcsolom ki, átmegyek az Ipadomhoz, mintha külföldön lennék, ráteszem a billentyűzetre, aztán hozzáfogok.

„A magyar a legversenyképesebb nemzetek egyike” – nyilatkozta ma a (szokásos, pénteki rádiós igehirdetése helyett) a Nemzeti Sportnak a nem „taxisofőr”, nem is „fodrász” magyar miniszterelnök, aki viszont „magyar ember” és aki nagyapjától tanulta meg, „hogy a nemzeti mezben pályára lépő sportolóknál fontosabb nem képzelhető el”. Nos gyerekkoromban (hangsúlyozom: gyerekkoromban) sokáig én is így gondoltam, mert a sport nálunk is a mindennapok természetes velejárója volt (apám az MTV sportosztályát vezette), egészen az ifiválogatottságig vittem (most ne nevess föl!) kosárlabdában, egyszer még az MNK Kupa-döntőn is ott ültem a MAFC cserepadján Gabányi, Kangyal, Prieszol mellett, titokban még olimpiai bajnok is akartam lenni. Aztán kinőttem ezt a szenvedélyemet. Úgy látszik a nem „taxisofőr”, nem „fodrász” miniszterelnök viszont ott rekedt, rá is rakott még egy lapáttal: „Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak.” Most már értem, amit a közvetítések alatt nem értettem. Mert végig néztem és hallgattam a tévében a tokiói játékokat, mintha rádió-közvetítéseket hallgattam volna, mintha kép nem is lett volna, úgy jött a hang a dobozból: mi vagyunk a legjobbak; mindenki nekünk, magyaroknak, szurkol; mindenki a tudása maximumát nyújtja; siker-siker követ; sehol egy kudarc – a többi nemzet sportolói mintha ott sem lettek volna. Pedig akkor még nem hangzott el a miniszterelnöki interjú, de a szpíkerek tudták a leckét.

35 fok van, de most nem a melegtől vagyok vörösebb a kelleténél.

„Társadalmi igény”, hogy közpénzből kilátó és sportpálya épüljön a felcsúti kisvasút melletti csónakázótóhoz – ugrik elém a HVG cikke, rögtön eszembe jut, amikor elmentünk Felcsútra megnézni a „házi”-STADION-t, ha már ott jártunk, gondoltuk fölülünk a kisvasútra is – csak mi voltunk rajta, a végén leszálltunk fagyizni, mert „társadalmi igényünk” támadt a nagy melegben így hűteni magunkat. Akkor még nem tudtunk csónakázni a felcsúti tavon – ma már lassan a Velencei tóban fürdeni se.

Vörösebb vagyok a kelleténél.

Olvasom: Deák Dániel nem fog soha többé egy műsorban szerepelni Pulai Andrással, mert egyrészt nem lehet a pedofilokat mentegetni (Kaleta enyhe ítéletére akkoriban Deák nem reagált), másrészt sértés egy jobboldali és hívő ember számára, hogy a pedofília melegágya a katolikus egyház (Deák arról sem nyilvánított véleményt, hogy megjelent magyarul is és nagy sikert aratott A Vatikán kínos titkai című könyv, biztos Frederic Martel-lel sem fog találkozni).

Már elmúlt délután öt óra, de továbbra sem enyhül.

Viszont van egy „jó hír” is: húsz éve nem fordult elő ilyen, „hét magyar futballista és egy magyar edző a Bundesliga rajtjánál” – benne Willi Orbánnal…

Már Thessza sem bírja, behúzódik a lábamhoz és vörös nyelvét lógatva lehuppan…

2021. 08. 13. péntek

(42.)

Ma megint irgalmatlanul meleg van: minden mozdulatlan, a levegő vibrálóan nyugodt, Thessza is elmenekült valamelyik bokor alá, a halak is „alámerültek a mélybe”, semmit se tehetünk, csak bámulunk bele a világba.

Pedig megérkezett Mariska Berekből, mára is terveztünk egy közös programot, de „elragyogta” az idő, a trópusi forróság, meg a velejáró nappali lustaságunk. Tegnap délután lementünk a Lupára, a révvel áthajóztunk a szemközti szigetre, egy nagyot sétáltunk a „százéves” fák alatt, a düledező, omladozó házak között, amik az átkos „szakszervezeti-üdülését” idézték, a gondtalan két heteket, a közös reggeliket, ebédeket, vacsorákat, az éjfélbe nyúló ulti-partikat, meg a kílbótokat, a dunai úszásokat. „Minden olyan szomorú” – mondtam visszafelé a révkalauznak, aki csak bólintott, lassan felelt: „Az új tulajdonosok nem tudják eldönteni, mit kezdjenek a házukkal, hát minden pusztul csak, pedig micsoda érték”, aztán legyintett és már vissza is értünk.

„Nem tudják eldönteni…” – csöng a fülemben még ma is, mintha nem csak a szigetről beszélt volna.

Ma a Szentendre közelében lévő vízeséshez akartunk kimenni, de hát a meleg és a lustaságunk itthon tartott bennünket, hogyan is írtam tegnap: szundikáltam, olvastam, közben dühöngtem, aztán megint szundikáltam.

Most éppen írok.

„Mert elég sűrűn előfordul, hogy egyes élőlények tintával próbálnak védekezni.” – olvasom „A szavak felkelése”-ben Bálint Györgytől a tintahalak (sepia) „hiábavaló” védekezéséről, arról, hogy a kibocsátott tinta a vizet zavarossá teszi, ezt gondolják életük védelmének – aztán persze – mert én is szeretem – a „Györgyök” mégis jóízűen megeszik őket. „Hisz’ mindannyian tintahalak vagyunk” – gondolom, bár a mi testünk nem „piskóta alakú belső vázzal” és mi nem tintával próbáljuk megvédeni magunkat a minket fölzabálóktól, mert mi ma már számítógépet, notebookot, Ipadot püfölünk, tollunkat nem tintába dugjuk – mégse más a helyzetünk. (Hej, azoknak a gonosz tintahal-zabálóknak!)

Mégis püföljük tovább a billentyűket, írjuk a Facebook, a Twitter bejegyzéseket, néha elmegyünk egy-egy tüntetésre is, aláírjuk a petíciókat, mégis minden alkalommal megzabálnak minket. Mintha ez lenne az élet rendje.

Pedig nem ez.

Ma megint irgalmatlanul meleg van: minden mozdulatlan, a levegő vibrálóan nyugodt, Thessza is elmenekült valamelyik bokor alá, a halak is „alámerültek a mélybe”, semmit se tehetünk, csak bámulunk bele a világba – de én írok rendületlenül…

2021. 08. 12. csütörtök

(41.)

Thessza ma mérgesen megugatott egy embert. Ilyet eddig még soha nem tett. Elromlott megint az internet – se tévé, se telefon, se internet – idegesen hívom mobilon a szolgáltatót, „Vanda vagyok” géphangon fölteszi a szokásos kérdéseit, meghallgatja egyszavas válaszaimat, szenvtelenül közli: hiba van a vonalban, hetvenkét órán belül kijavítják, majd boldogan tájékoztat, addig korlátlan mobil(!) internet hozzáférést biztosítanak, mert kiemelt (már sokszor jeleztem a hibát) ügyfél vagyok, a biztonság kedvéért küld szerelőt is, aki három óra múlva megérkezik, ismerősként üdvözöl, majd először a házon kívül nézelődik, nincs-e szakadás valahol a vezetékben, közben belelép a virágos-kertbe, ami Thessza szerint (is) tiltott övezet: na erre kezdett el ugatni és vicsorogva morogni, de a szerelő t ez sem zavarta…

Naponta lépnek be „szerelők a virágos-kertünkbe”, de nincs ott Thessza, mi meg nem morgunk.

Az elmúlt két hétben az OLIMPIA volt a mindent meghatározó, minden mást elsöprő esemény. A COVID 19 megváltoztatta az életünket, (talán) óvatosabbá és figyelmesebbé is tett bennünket, elhalaszttatta a 2020-as tokiói OLIMPIAI játékokat is, „szerencsére” csak egy évvel. A négy évente megrendezésre kerülő OLIMPIA az egész világot megmozgató, izgató esemény, több-milliárd embernek hatalmas öröm és szórakozás. Hogyan is hangzanak a Pierre de Coubertinnek tulajdonított, valójában Ethelbert Talbot szavai: „The important thing in the Olymipic Games is not so much the winning but taking part, for the essenthial thing is not conquering but fighting well” (az olimpiai játékokban nem annyira fontos a győzelem, sokkal inkább a részvétel, mert az élet lényege nem a hódítás, hanem a harc). Coubertin elképzelése szerint az olimpiai játékok a nemzetek önösségén átívelve hozzájárulnak a békéhez és ahhoz, hogy a nemzetek könnyebben megérthessék egymást. Most is, ma is erről szól, szólt az OLIMPIA?! Nem tudom. Végig néztem a magyar közvetítéseket: ilyen technika, ilyen „mindenen ott vagyunk és mindent közvetítünk, ahol a magyarok…” talán még soha nem volt a magyar televíziózás történetében, ez fantasztikus volt, még annál is több, köszönet a közvetítőknek! Viszont – már megint a „de” – amit mondtak, ahogyan körítették, amibe bebugyolálták, az éppen a coubertini eszmék megcsúfolása volt. Értem én: a NER korszakában „NER”-esen kell még közvetíteni is, mindenkinek „úgy” kell néznie az eseményeket, „azt” kell gondolnia a történésekről, amit a NER urai, a hatalom korlátlan birtokosai kitaláltak! Itt és most a „NEMZETI” az első és legfontosabb, szinte csak az az érdekes: az érzelmek fölkorbácsolása, a „mi vagyunk az elsők és legnagyobbak” kimondása, a „magyar” teljesítmény magasztalása az alapvető. Hisz’ a gyűlölködéshez kell az érzelmi háttér, az érzelmi megalapozás, az OLIMPIA meg éppen alkalmas erre. Hogy Coubertin éppen az ellenkezője miatt hozta létre az OLIMPIÁT, zakson, rá se ránts – Thessza nem érti, hát nem is morog vicsorogva.

A szemem sem a régi: fekete foltok úszkálnak, a foltok néha összegabalyodnak, aztán kicsomósodnak és megpihennek; a kisebb betűk, lábjegyzetek kibogarazása hosszú percekig is eltart, viszont utána az örömöm… Belelapozok Bálint György A szavak felkelése című könyvébe, a könyv a Pótlás Darwinhoz karcolatnál nyílik ki, ami arról szól, hogy kísérletképpen majmokat alkalmaznak emberi munkaerő helyett egy angliai gyarmaton a kókuszültetvényeken a kókusz begyűjtésére: a majmok ügyesebbek, alig kerülnek valamibe, nem lázonganak, önálló gondolataik sincsenek. Satöbbi. A papagájok használhatóságát is fölveti. Végül is: mintha ma lenne, akár ma is megírhatná valaki ugyanezt, még csak kókuszok, gyarmatok se kellenének hozzá. (Jelzem a papagájok már munkába álltak, persze nem olcsók, sokat kérnek és kapnak, zabálnak is szépen.) Thessza őket sem veszi észre sajnos. Mi se…

A tévénk persze megint bedöglött, mindjárt hívom „Vandát”, aki majd fölteszi szokásos kérdéseit és kiküldi a szerelőt: vajon Thessza megint ugatni fog?!

2021. 08. 09. hétfő

(40.)

Most nem esik. Nem is villámlik, nem is dörög. Amikor villámlik, akkor Thessza kutyánk fölemeli a fejét, aztán visszaejti a szőnyegre: alszik tovább, őt nem az érdekli. Ahogy az időjárást sem, hogy az emberek mit gondolnak a hihetetlen, megmagyarázhatatlan és hirtelen változásokról. A kormányokat sem érdekli, azokat sem, akik tehetnének érte. Most azonban az eső nem esik.

A notebookom mellett nyitva Thomas Mann Naplók-ja, éppen a’33-as évben írottakat olvasom: mennyi emberrel levelezett, tartotta a kapcsolatot már Németországon kívül élve, még nem döntve arról, hol fog élni; de azt már végérvényesen elhatározta, amíg Hitlerék vannak hatalmon, nem megy vissza hazájába. Napi információkkal rendelkezett az ottani eseményekről, borzalmakról, a kilátástalan helyzetről. Barátaival beszélgetve a változás esélyeit latolgatták, vajon van-e olyan belső erő, ami kikényszerítheti azt, reménykedtek a szociáldemokratákban, a konzervatívokban, a német frontharcosok szövetségében, de bennük sem igazán. „Pont a németeknek jutott ki, hogy forradalmat csináljanak, olyant, amilyen még nem volt a világtörténelemben: eszme nélküli, sőt eszmék elleni forradalmat a magasabb rendű, a jó, a tisztességes ellen, a szabadság, az igazság és a jog ellenében. Ilyesmi soha nem fordult elő az emberiség történetében. A tömegek közben ujjonganak, mert azt hiszik, hogy ezt tényleg ők akarták, holott csak fantasztikus ravaszsággal becsapták őket…” – írja Thomas Mann ’33-ban. Meg azt is, hogy „német újságot csak undorodva lehet olvasni…”. Közben „harangzúgás, mámoros nagyra-törés” – a németek megint „nagy népnek hiszik magukat”, de hiába a lobogódísz, mindenki rosszkedvű és tanácstalan, miközben a „német forradalom” leplezetlenül revansista, de ez – jellegét tekintve – „belügy”, senki sem kényszerítheti Németországot arra, hogy elfogadja a demokráciát. Leteszem a könyvet, csak nézek magam elé: minek olvasok ilyeneket, minek vonok párhuzamot, hisz „úgysem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”…

Az eső nem esik.

Idebenn azonban nem jobb a helyzet, bár legalább nem ázok, viszont a hírek: „Varga Juditék belehúztak: csaknem ezer titkos megfigyelést engedélyeztek a nyár közepéig”, „A Magyar Közlöny rögzítette: Norvégia tartozik Magyarországnak”, azt is kormányrendeletbe foglalták, hogy „az oltatlanoknak fizetniük kell a halasztható műtét előtti kötelező tesztért”, „Felmondott a fél tantestület, az iskola szerint ígéretes változásokat hoz az új tanév”, micsoda országban élek?!

Nem esik, vajon miért rossz a hangulatom?

Most akkor Biden totalitárius gengszternek nevezte Orbánt vagy nem? És ha igen, akkor engem is megsértett vele, ahogy a magyar kormány-média szerint minden magyart? Engem biztosan nem, engem Orbán és a NER sért meg naponta. Aztán megnézem az „INTERJÚT”, nem értem: miért kap Orbán lehetőséget a trumpi FOX-tól interjúra? Persze értem, de akkor is. Érdekel egyáltalán valakit is, hogy valójában ki-mit mond, vagy csak a „HÍR” a fontos?! Micsoda világ!

Az eső nem esik, már a napernyőt is ki kell húznom.

„Orvoshiány miatt szerda estétől leállt az Uzsoki Kórház sürgősségi osztálya” – ugrik föl a hír, Kásler miniszter viszont mossa kezeit, azaz nem mossa. Viszont minden rendben van a magyar egészségügyben – olvasom a győzelmi jelentést. Hogyan is írta Thomas Mann: „harangzúgás … mámoros nagyra-törés … lobogódísz”.

Most nem esik. Nem is villámlik, nem is dörög.

De az előrejelzés szerint vihar lesz…

2021. 08. 07. szombat

(39.)

Végre esik! Az elmúlt napok kánikulája után megérkezett a frissítő eső, koraesti szürkeségbe sötétedik hirtelen a reggel, Thessza kutyánk izzadó-lihegése békés szundikálásba enyhül, kerti tavunkban az aranyhalak viszont élénk lubickolásba fognak: talán ez már a változás.

Egy hete megy az Olimpia! A ’60-as római olimpiára emlékszem, Horányban nyaraltunk öcsémmel, én tizenegy éves voltam, egész nap a focipályán játszottunk, a szögletzászlótól még nem tudtam a labdát elrúgni a kapu elé, de élmény volt a játék, persze nyertünk (ezt csak úgy ide írom, mert arra már nem emlékszem), aztán mentünk a kocsmába bambizni, a sarokban a magasban ott volt egy fekete-fehér tévé, ment benne az olimpia, Vitray és apám közvetített, de hogy apám volt a „másik”, rajtam kívül senki nem tudta a kocsmában, én meg nem mertem bekiabálni az iddogálók közé, mert mindenki csöndben figyelte Partit, ahogy nyer, aztán kitört a kiabálás és üvöltés, micsoda élmény volt! Később is: a gimiben éppen szakmai gyakorlaton voltunk a Kábel gyárban (nekünk péntekente nem „Kuntakinte”, hanem szakmai gyakorlatunk volt: ráspolyozás, kábel-javítgatás, takarítás), én ellógtam az egyik raktárba, elővettem a „kisrádiót” és Szepesit hallgattam: „Lőjjj, Dömötör, lőjjj, nem lő … góóóól!” és persze kirohantam üvöltve a raktárból… De ma: hova rohanjak és üvöltsem a világba örömömet?!

Frissül az idő. Mára a felére csökkent a hőmérséklet. Egészen jól érzem magam. Biztos?

„Besötétedett, hűvösen lebben a szél, most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok.” – írta Bálint György 1937-ben, aztán 1943-ban Ukrajnában, munkaszolgálatban meghalt. Ma senkit nem hívnak be munkaszolgálatra, a kín nem ebben van, ma „kifinomultabb, humánusabbnak tűnő”, XXI. századi megoldások aratnak. „Tisztelt BÉRLŐ! A ház „őslakóinak” véleményét, kérését tolmácsolva, – megnyugtató lépéssel szolgálna az irodájuk sarok ablakában kifüggesztett színes zászló eltávolítása, bevétele. Önök átmeneti bérlőként vegyék figyelembe a lakók nyugalmát. Magyarországon magyarok lakta házát a nemzeti zászlónk ékesítheti, erre vagyunk büszkék.” – olvasom az interneten. A házmesterek országa lettünk megint…

A szél egy kicsit erősödik, talán a napernyőt is be kellene csuknom, nagyon billeg, de csak a csavaron húzok még egyet, talán elég lesz. Aztán rám vigyorog a miniszterelnök, miközben „megválaszolja” az alibi kérdéseit és bejelenti, hogy hamarosan bejelent… Van még ilyen ország a világon?

Visszahuppanok a tévé elé: a magyar lányok megverik a svédeket és bejutnak a nyolc közé: BRAVÓ! Szép volt lányok! Jöhet a birkózó elődöntő!

Az elmúlt napok kánikulája után megérkezett a frissítő eső, kora-esti szürkeségbe sötétedett hirtelen a reggel, Thessza kutyánk izzadó-lihegése békés szundikálásba enyhült, kerti tavunkban az aranyhalak viszont élénk lubickolásba fognak, talán ez már a változás: nem, ez még nem…

2021. 08. 02. hétfő