(44.)
Talán ez lesz az utolsó nap. Amikor ilyen kegyetlen meleg, trópusi kánikula van. Ez már nem is emberi-állati időjárás: olyan „túl kell élni” időjárás. Hát túléljük: mi is, meg az állatok is.
Akkor is nagyon meleg volt, amikor az asztal lett a védelmünk középpontja, amit előtte két takaróval beborítottunk, háromfelől leeresztettük a takarókat, összegyűjtöttünk és fölnyaláboltunk ezt-azt, mindenféle kacatot, főleg játékokat, mesekönyveket, aztán bebújtunk velük az asztal alá és már készen is volt az indián-sátrunk, ahol öcsémmel mi voltunk a parancsnokok és a hadsereg, mert háborúban álltunk az irokézekkel, kegyetlen és gyilkos háborúban, ahol a skalpok száma és birtoklása volt a cél. Néha-néha kilestünk az asztal alól, hol van az ellenség, de csak anyánk jött és morgott ránk, hogy már megint rendetlenséget csinálunk, ha végeztünk, mindent a helyén akar látni. Mi benn szorongtunk a „sátrunkban”, jóleső bizsergés járta át a gyomrunkat (pedig nem is voltunk éhesek), én voltam Old Shatterhand, öcsém meg Winnetou, egyszer-egyszer „kitörtünk” a sátrunkból, olyankor a másik „fedezte” a csatatérre menőt, szerencsére egyikünk sem sebesült meg. Boldog órák voltak azok a „háborús” órák!
Hisz’ ma is háború van, akármerre nézünk is: van, amit fegyverrel vívnak; van olyan is, amit „igazi” fegyverek nélkül, de azok is legalább olyan halálosak, legföljebb nem rögtön hozzák el a halált. Olvasom a Hadházy Ákosnak írt levelet: „… 63 évesen olyan élethelyzetbe kerültem, hogy a megélhetésem egyáltalán nincs biztosítva. 2013-ban önhibámon kívül váltam munkanélkülivé. Előtte több évtizeden keresztül dolgoztam egy egri kulturális intézményben, vagyis nem vagyok alul-képzett. A Munkaügyi Központtal azt követően, és még mai is, folyamatosan tartom a kapcsolatot, de sajnos életkorom és végzettségem miatt nem tudnak munkát ajánlani…”, közben (megint) az Olimpia megrendezéséről vizionál a kormány, százmilliárdokat költ a Vadászati Kiállítás megrendezésére, kormánygaranciát vállal egyik „csókosának” sokmilliárdos hitelére, zokszó nélkül lemond norvégiai segítségről – nem is érdemes folytatni. Ez is háború, de itt, amikor kitörünk, senki nem fedez minket, senki nincs a hátunk mögött.
Trópusi kánikula van.
Tegnap ott voltunk az unokáinknál, felhőtlen boldogság volt az a négy óra! Érdekes, meleg volt, nagyon meleg – mégis. A nagy megmutatta az iskolai pakkját, mondogatta a táborban tanult angol szavakat, izgatottan készült az első iskolai napjára – a kicsi ott ugrált körülötte, vele örült boldogan, ahogyan mi is.
Pedig trópusi kánikula volt.
Közben zajlik a háború, a kormányzati retorika erősödik: ezek a gaz sorosisták, melegek, mindenki, aki kívülálló, aki másként gondolkodik, tekint a világra, erre a „keresztény” magyar világra. Hogyan is kérdezte Alföldi: „Újra megkérdezem, mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársaim, hogy ez így rendben van”?
Talán ez lesz az utolsó nap. Amikor ilyen kegyetlen meleg, trópusi kánikula van. Ez már nem is emberi-állati időjárás: olyan „túl kell élni” időjárás. Hát túléljük: mi is, meg az állatok is.
Az állatok biztosan…
- 08. 15. vasárnap