(103.)
Közeleg az év vége, mindjárt átlépünk a következőbe. Én már a hetvenharmadikba. Thessza ezt nem tudja, ugyanúgy viselkedik, mint az év bármelyik másik napján: ugrál, hív játszani, virgonckodik, él boldogan. Tulajdonképpen már nekem is mindegy: egybefolynak az órák, a napok, hetek és hónapok, észrevétlenül szaladnak el az évek is.
Megint elment egy év. Ez is olyan volt, mint a többi, az utóbbiak: olyan egybefolyós, olyan „csak menjenek már a napok egymás után”, olyan semmilyen. Persze minden a „kontextuson” múlik. Tulajdonképpen szép volt az elmúlt év is: ehettem, ihattam, ölelhettem, alhattam is; hát akkor?! Nekem – úgy látszik – semmi nem elég. Persze: a „kontextus”. Ha ötven évvel ezelőtt éltem volna így?! Ha mondjuk valahol ott élnék, ahonnan jönnek a Bakondi szerinti migránsok?! És ha ott, ahol a magyar „menekültek” élnek?! És jövőre jobb lesz?!
Thessza most lefeküdt, elaludt, látja, püfölöm a gépet, most nem számíthat rám. De azért néha-néha fölpislant, abbahagytam-e már azt az értelmetlen, fölösleges ujjgyakorlatozást, kinek-minek mozgatom az ujjaimat? Aztán békésen alszik tovább.
„Kontextus”. Hetvenkét év alatt hány és hány „kontextusom” volt. Vajon lesz-e még, hány lesz még? Kinek fontos ez egyáltalán? Hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok – hát akkor?! De hol van a „mindenséggel mérd magad!”? A „Nincs alku”?! Én vajon sziszegve szolgálok?! Hogyan is írta TGM: „Minden kontextus, amelyben szerencsétlen kortársaink próbálják elhelyezni reménytelen életüket, ferde. A minták régiek.”
Régi vagyok én is már. Mégsem akarom tudomásul venni. Mégsem tudom elfogadni. Talán mások is vannak így. Talán ők sem…
Legalább Thesszának nem vagyok régi…
2021. 12. 28. kedd