(„Mind csalódást okozunk egyszer…”
Nézem a filmet.
Olvasom a könyvet.
Értelmezem.
Mennyi kín.
Mennyi közöny.
Mennyi szenvedés.
Mennyi megaláztatás.
Csak megyünk a kolomp után…
De hisz’ ez csak egy könyv!
De hisz’ ez csak egy film!
Vajon csak én olvasom így?
Vajon csak én látom így?
Mégis?
Az ÉLET más.
(Súgod magadnak talán te is, „csak feküdj nyugodtan”.)
Szebb!
Is lehetne…
De nem az.
Nézz csak körül.
Mit látsz?
Sietős embereket?
Lehajtott fejjel?
Egyedül?
Párban, de nem is beszélgetnek?
Rohannak a „dolgukra”?
Munkába?
Akinek van.
Orvoshoz.
Vagy csak ülnek egy padon.
Maguk elé bambulva.
A kavicsot rugdosva.
De nini: valaki ott átrohan a pirosban!
Hova rohan?
Miért?
És ha elüti egy autó?
Talán zaklatták?
Vagy ő a zaklató?
Netán csak egy jót röhögött rajta?
„Jó buli volt” megnézni?
Vagy „csak” nem tudja megoldani a problémáját?
Az ő baja.
Semmi közöd hozzá.
Észre sem veszed.
Már.
Aztán viszont.
Amikor megtörténik a baj…
Csak rád fonódik.
Szorít.
Összenyom.
Hogy nem segítettél.
Nem álltál mellé.
Nem fogtad meg a vállát.
Szorítottad meg a kezét.
Hogy te mégis itt vagy.
Hogy miért vagy itt.
Miért nem máshol.
És ott jobb lenne?
„A gondolatok nem feltétlenül vezetnek tettekhez…”
Nézem a filmet.
Olvasom a könyvet.
Értelmezem.
Mennyi kín.
Mennyi közöny.
Mennyi szenvedés.
Mennyi megaláztatás.
Csak megyünk a kolomp után…
- 06. 01. csütörtök