2023. május hónap bejegyzései

HATVAN …

Gyűjtés ismeretlen gyűjtőtől…

 

„Az Operában, a szünetben

megszólított. A mosolyától

fénylett kezemben a pohár bor…”

 

„Egy munkásnő szólt: Boldog vagyok, boldog:

én megcsókoltam arcát egy ebéden.

Ö rámnézett és évődve mosolygott:

„Még jó, hogy ezt nem látta feleségem!””

 

„Éjszaka álmodik a csendben

Kan-Gün-Hi, csöpp leány:

ágyához lép …,

végigsimít haján, betakargatja…

Kan-Gün-Hi boldog… s Ő… az ágya szélén

megcsókolja sárga kis homlokát.”

 

„Megy … a tanácsba

Körülötte fia, lánya,

Szava mint az ezüstharang,

Feje fölött békegalamb,

Jobbján munkás, balján paraszt,

Lába között zörg a haraszt.”

 

  1. 05. 31. szerda

(Kép: nem tudom már honnan)

A SZIJJÁRTÓ

Behívat.

Berendel.

Utazik.

Megmond.

Fölszólal.

Kinyilatkoztat.

A „tutit”.

Ledorongol.

Kiosztja a lapokat.

Mindig tudja.

 

Most kussol.

Egy szava sincs.

A magyar katonákról.

Akik súlyosan megsérültek.

Mégse mond semmit.

Hallgat.

Néma.

Most nem rendel be.

Nem tiltakozik.

Nem figyelmeztet.

 

Most nem tudja, mit szóljon.

A süket-némasága viszont árulkodó.

Mert a „barát”-nak mit mondjon.

Akinél néhány órával előbb tömeggyűlésen szónokolt.

Pedig magyar katonák súlyosan megsérültek.

Mégse toporzékol.

 

Majd holnap kimegy a meccsre…

Magyarország, a NER korában…

  1. 05. 30. kedd

(Kép: Napi Újság)

A NOVÁK ÉS A PARRAGH – ELSZÓLÁSOK?

A rózsa szép.

Gyönyörködtet.

Thessza nem szép.

Nekem az.

Barátságos is.

Szeret engem.

Jó vele lenni.

 

Egyszer a Novák írta: „”Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem a kényszer üldöz el itthonról, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk RÖHEJES JÖVEDELEMBŐL.”

Most meg a Parragh mondta: „Nem szeretném kipróbálni”, hogy háromszázezer forintból meg lehet-e élni.

NER-esek.

Lovagnő és lovag.

A fülbevalós asszonyság meg a „zelegáns” milliós karórában tetszelgő kamarai elnök.

Biztosan elfelejtették.

Az általánosban mit tanultak.

Bár a Parragh lehet, nem tanulta.

Mert az luxus, fölösleges pénzkidobás lett volna.

Irodalmat, történelmet tanulnia.

 

„1. ső strófa

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni kelni,

S öt forintér kuglert venni.

 

  1. strófa

Mig a cukrot szopogatnám,

Uj ruhámat mutogatnám,

Dicsekednél fűnek fának,

Mi jó dolga van Attilának.”

 

Talán 1916–ban?

Vagy 1917-ben?

Írta?

József Attila!

Mindegy.

Írhatta volna tegnap is.

Vagy akár ma is.

Mindegy.

„… tövit töröm s a gallya jut…”

 

Nekik nem!

Nekik mindenre telik!

Vigyázzák is azt!

Pünkösdkor is.

Mutogatják!

Fölfelé a középső ujjukat!

Mi meg?

Tudomásul vesszük.

Elfogadjuk.

Hogy ez az élet rendje.

Hogy vannak, akiknek jut.

S vannak, akiknek nem.

„Annyit érsz…”

 

Legalább ott van az a rózsa.

Meg Thessza.

Aki szeret engem…

  1. 05. 29. hétfő

JÉGKORONG VB

Megy a jégkorong VB.

A Sport 1-en.

Kemény sport.

Olyan XXI. századi.

Ütköznek, gyorsan csúsznak, megállnak, megint ütköznek.

Alig látja a néző a fekete korongot.

Sípszóra megállnak.

Ha valaki szabálytalan, azonnal kiállítják.

A másik emberelőnyben játszik legalább kétpercig.

 

Na most képzeld el, haver: ha ez történne a magyar politikában!

 

Az egész meccs alatt emberhátrányban lenne a FIDESZ.

Ma meg, pont fordítva van: lejt a pálya feléjük…

Meg a bíró is velük van.

Az ügyészről nem is beszélve.

 

Inkább nézem a jégkorongot…

  1. 05. 27. szombat

MÉG MINDIG…

Még mindig.

Sőt!

Tanulok.

Érdekel a világ.

Nem értem.

Pedig érteni akarom.

Hát: próbálok utána járni.

A kérdéseimnek.

Választ találni.

Olvasok valamit.

Hivatkoznak valamire.

Azt is elolvasom.

Ott is hivatkoznak…

De még mindig nem értem.

Hát: tanulok tovább.

Közben kinézek az ablakon.

A kertben minden virág.

Napsütés.

Kimegyek

Szép.

Thessza elvágtat.

Alig bírok félrelépni.

Már ott ugat a kerítésnél.

Persze: a postás.

De a „kérdés” nem hagy.

Nyugodni.

Vissza a gép elé.

Olvasok tovább.

Talán tanulok is.

Sietnem kell.

Kevés az idő.

A válasz megtalálására.

Megértésére.

A szembenézésre.

A kétkedéssel.

Régen könnyebb volt.

Alig voltak kérdéseim.

Voltak válaszok.

És annyi.

Lehetett rohanni a csajokhoz.

Meg kosarazni.

Meg „csak úgy lófrálni”.

Szép volt az is.

Nagyon szép.

Elmúlt.

Már vissza sem jön.

Ez a rend.

Ciripel a mail.

Üzenet.

Két hét múlva gyere az ötvenötödikre!

Az érettségi találkozóra.

Még leszünk ott.

Még vagyunk.

 

Amíg kérdéseink vannak…

  1. 05. 25. csütörtök

AZ Ő „HARCA”!

Nem az enyém.

A tiéd se.

A miénk pláne nem.

 

Ez a harc nem lesz a végső.

Ez permanens lesz.

Már az.

Tizenkét-három éve tart.

Azóta van ellenség(e).

Mindig talál.

Hol ezt, hol azt.

Hol itt, hol ott.

Mikor hol, mikor kit.

Nem kell sorolnom.

Tudod te is.

A jövőbelit még nem ismered.

De akkor is talál majd.

A DNS.

Az utcai harcos.

A sas.

Aki sohasem száll le.

Se el.

Te meg nézed.

Ahogy száll.

Ahogy izeg-mozog.

Ahogy a nyelvét nyújtogatja.

Ahogy igazgatja az ingét.

Amiből kilóg.

A hasa.

Ahogy régiurasan kézcsókot imitál.

Ahogy bevonul.

Ahogy kivonul.

 

Az úton végig kell mennie.

Bármi áron.

Az árát úgysem ő fizeti.

Mi.

Most.

Mindannyian.

Ez őt nem érdekli.

Cinikusan xa@ik rá.

Hogy lehet cinikusan?

Xar@i?

Én nem tudok.

Te sem.

Viszont ő tud.

Kell neki.

Mert már nagyon ideges.

Már civilizált országban nem fogadják.

Ott már nem hisznek neki.

Egy szavát se.

Kiismerték.

A kétszínűségét.

 

Folytathatnám.

De minek.

Már úgyis rájöttél.

Ki ő.

Milyen ő.

Ő meg úgysem olvassa.

Ezt a bejegyzést.

Se.

Csak lenéz.

A Várból.

A kordonosból.

És fizet a bértollnokainak.

A bérszónokainak.

A te pénzeddel.

 

Ez a ő „harca”.

 

Nem az enyém.

A tiéd se.

A miénk pláne nem.

  1. 05. 24. szerda

(Kép: Trombitás Kristóf az általa „apukának” nevezett Orbán Viktor társaságában. Forrás: az influenszer közösségi média oldala alapján.)

ÚTTÖRŐ STADION…

1964-ben.

Anno.

Bejutottunk a döntőbe!

Négytusában!

Tudod mi az?

60 méteres síkfutás, magasugrás, távolugrás és kislabda hajítás.

Előbb megnyertük a kerületit.

A Baranya utcai általános iskolámmal.

Aztán harmadikok lettünk a budapesti döntőn.

Az országoson, talán tizennegyedikek.

170 cm-t ugrottam!

Magasba!

 

Miért jutott ez most az eszembe?!

Ha most tudnék 170-et ugrani!

 

  1. 05. 23. kedd

(Kép: fortepan)

A PUZSÉR

„A történelem nem svédasztal,

amelyről kényünk-kedvünk

szerint válogathatjuk

a finomabb fogásokat

 amint azonban valami

emészthetetlen falat kerül

a szánkba, máris a szakács

a felelős.”

 

A „levitézlett-volt” főpolgármesterjelölt. Az ellenzékváltó misszionárius. Aki nem zárja ki: „visszatérek”. A lebegtető. Az érzékeltető kés a politikai osztály torkán. A független szabad-száj.

Most megint belecsapott a lecsóba.

A Spirit FM rádióban.

Az ATV Csoport rádiójában.

A Klubrádió helyén.

Ott.

Beszélgettek vele.

Szerinte „vadásznak Böjte Csabára”: „Nagy igyekezettel zajlik Böjte Csaba kicsontozása”.

No nem azér’.

A gyerekbántalmazásért.

Hanem tudjátok miért?!

Mert a Fidesszel szimpatizál. Akkor csak „politikai indíttatás húzódhat” a háttérben. Szerinte. Más nem lehet.

Egy „A holokausztsérült – épp ahogy történelmi-társadalmi inverze, a trianonsérült” személyek országában.

Az a sok gyerek nem érdekes.

Az se, hogy Böjte szerint „semmi jele nem volt annak…”.

Különben is: „ilyenek a nők, ha virágot kapnak, turbékolnak, ha a fejsze fokával kopogtatjuk a vállukat, akkor sikoltoznak…”.

Persze Puzsér nem Böjte.

Csak szereti, nála benn van az első százban…

 

Nálam nincs.

A Puzsér sem…

  1. 05. 23. kedd

(Kép: YouTube)

AZ USZÍTÓ(K)

(1.)

„Ha valaki megkérdezte volna ezektől a nyomorult gennyládáktól” – írta B bádog a blogjában, majd folytatta is: „hogy mégis, egészen pontosan mit szerettek volna csinálni az üres Fidesz székházban, vajon mit válaszoltak volna? S ami ennél is fontosabb: ha bementek volna, mit csináltak volna?”

Nos bádog úr, nos (magának) jogában áll kérdezni (hallgatni), CÖF-ös fölvonulásokon az első sorból csápolni, bagóért lakást venni a Várban, minősíteni is, hisz maga az „ötös számú tagkönyv” birtokosa. Emlékezni is joga (lenne) van, de azt már csak szelektíven teszi.

Uszítani nem lenne joga.

Mégis megteszi.

Hogy is „kérdezte” annak idején a haverja, a Kovács Z.: „És sikerült?” – és Olga elnevette magát.

Ma én nem tudok magán nevetni.

Hisz’ sikerülhet.

Ezért nem tudok nevetni.

Ahogy annak idején sem tudtam, a B bádog által is fölhergelt „békés” tüntetőkön, akik „csak” be akartak menni a TV-be, „beolvasni” a követeléseiket, talán utána a büfébe is egy kávéra. „Békésen”, nem zavarva az ott folyó munkát. Aztán persze nem hívták a tűzoltókat, az üvegeseket, a biztosítókat – mit nem írok. Ők, „lettek” a „békés” tüntetők, akik „szakszerűen és arányosan” végezték a dolgukat, „igazi szabadságharcosokká” váltak – ahogy mondták akkoriban és azóta is maguk felé. Nem diákok voltak; nem tanáraikért kiálló tanulók. Ők „nem voltak veszélyesek” senkire. Minek mentek oda a rendőrök. Vidékről. Felkészületlenül. Szervezetlenül. Még egy sokkoló sem volt náluk. Hát megkapták. A rendőrök. Amit – maga szerint – megérdemeltek.

Viszont most, bezzeg(h) most: papírrepülőket dobáltak, szinte elsötétült az ég is; üres sörös-dobozok is röpülhettek; egy csavart is ott hevert valahol, de „szerencsére” megtalálták a nyomozók. Ahogy azt a zászlórudat is: egy asztalra fölfértek a bizonyítékok! Hű az anyját!

„A gennyládák”.

Tudja B bádog „úr”, a haverja, akinek a zsebében volt a golyó, bejelzett az elektromos kapu, mikor be akart annak idején lépni a parlamentbe, ami az ereklyéje volt a Szabadság téri harcok emlékére, na ő provokált, szándékosan balhét generált a Hadházy fiával, aztán megvágva levetítette, na ő tényleg a tollára való!

Viszont ő haver.

Harcostárs.

Csak nem rúg bele egy „igaz, magyar” hazafiba, ugye B bádog?!

 

(2.)

„Most még Oroszország nem háborúzik Ukrajnával szemben, ez még különleges hadművelet vagy különleges akció” – fejtette ki Schmidt Mária milliárdos, történész, Dózsa-kitaláló Sorsok Háza projekt-szervező.

Mert a háború arról ismerszik meg, hogy nemcsak zsoldosok vívják. Márpedig a Dózsa-kitaláló szerint az oroszok eddig csak azokat vetettek be, következésképp … Sch Mária föltalálta az új koordináta rendszert.

Persze arról nem beszélt: ha „különleges akció” zajlik, akkor minek a békéről beszélni? És vajon: mik a „különleges akció” alatt mik a szabályok, az egyik „akciós” azt csinál, amit csak akar, a másik meg kussoljon?

Mariska, Mariska, miért nem maradtál inkább csöndben?

Ja, mert a B bádog meghívott egy haknira, hogy uszítsd csak a népet?

Írjál egy könyvet is a témában, talán Dózsát is idézhetnéd vagy a Bencsiket, netán az új vezérkari főnököt is akár.

A Polttól nem kell tartanod, a Vargától sem – legföljebb hegedül majd egyet, amíg a Kató zongorázik…

 

Mi meg, akik – szerencsénkre – nem érünk föl hozzátok, élünk, ahogy tudunk, neveljük a gyerekeinket, mesét mondunk az unokáinknak, tesszük, amit tehetünk.

 

Hát tegyük végre!

  1. 05. 22. hétfő

(Kép: demokrata alapján)

A LEGKÖZELEBBI DIÁKTÜNTETÉS ELÉ…

Csöngettek.

Kimentem a kapuhoz.

„Jó napot kívánunk” – hallom az udvarias köszöntést, két férfi elegáns, öltönyben, megborotválkozva, a háttérben két szintén elegáns hölgy.

„Szép napot kívánok!” – feleltem kissé zavartan, „miben segíthetek?”

„Ha lenne néhány perce, beszélgetnénk a Bibliáról, hisz’ az ma annyira aktuális, élő, a Jehova Tanúitól jöttünk, bemehetnénk?”

Imádok beszélgetni, szinte úgy kell az eszmecsere, a vita nekem, mint egy falat kenyér, de éppen a diáktüntetésről meg a rendőrökről írtam valamit, csak annyit válaszoltam: „hetvennégyben járok, nem gondolják, hogy most változtatnának meg?”.

Búcsúzóul még akartak adni valami szórólapot, meg egy internetcímet, de udvariasan megköszöntem – azzal ők mentek a következő kapuhoz csöngetni…

 

Aztán visszajöttem a szobámba. Elővettem José Saramago könyvét, A JÉZUS KRISZTUS EVANGÉLIUMÁ-t és kinyitottam ott, amikor Saramago arról ír, hogy Heródes – látomása után – meg akar öletni minden háromévesnél fiatalabb gyereket Betlehemben, József kihallgatja a katonákat, akik erről beszélgetnek: „Szerencsétlen páriák vagyunk, hogy nemcsak azt a rosszat tesszük meg, amit a természet belénk oltott, hanem még mások gonoszságának és hatalmaskodásának a végrehajtói is mi vagyunk…” – és József elrohan megmenteni a fiút, a „fiát”, közben eszébe sem jut figyelmeztetni másokat.

 

Aztán beleolvasok a bejegyzésem alatti „komment-háborúba”, az egyik hozzászóló „takonypólcok”-nak („sic”) nevezi a tüntető diákokat, akiket fölhergeltek; szerinte a „szüleiket kellene elővenni”, akik „uszítanak és butítanak”, talán rendőr ő is, valamelyik vidéki nagyvárosból, akinek aznap nem kellett följönnie a „bűnös-városba”, megúszta a parancsot, talán sajnálja is, mert „jó balhé” lehetett…

 

Hm, „páriák vagyunk” mi is itt? Akiknek rettegnie, félnie kell a „takonypolcok”-at íróktól; a „védett férfiaktól” és nőktől; a hatalomtól; a hatalmat védőktől, akik „könygázt” (sic) fújnak szakszerűen és arányosa; kitől még?

 

Nem! Nem vagyok hajlandó félni! Mit is mondtam a kapuban: „hetvennégyben járok, nem gondolják, hogy most változtatnának meg”…

  1. 05. 21. vasárnap

(Kép: Szajki Bálint fotója alapján)