Ma megint egy ilyen nem örömös nap van, pedig minden adott lenne, hogy ne így legyen: szép, esős vasárnap van, nem is esik, csak csöpög odakünn (ezt a szót most tanultam a „Drága Mamától”), a Pintér Attila bácsi vezetésével délután meccs lesz a Tv-ben, és mégis. De hát eszembe jut a tegnapelőtti egyik iskolai óránk, amit most mindenképpen meg akarok írni, mert nagy tanulságul szolgálhat majd mindenki fiának széles e faluban.
Szóval az úgy történt, hogy az irodalom órán a Vera néni, akit nagyon szeretünk (persze csak mi, akik ’másképp’ nézünk a világra, akik nemcsak a magyar nemzeti kulturális íróságokat, hanem más – nyugati és északi és déli és keleti és persze magyar – olvasnivalókat is meg akarnak érteni), azt mondta, hogy ma a ’Walesi bárdok’ című balladáról fogunk beszélgetni. Lett erre morgás, mocorgás, még a Robi is elhúzta a száját, mert ő sem szeret versekkel foglalkozni. Nem egészen értettük, de a kis Navracsics elvörösödött és elkezdett izgatottan kotorászni a táskájában, gondoltuk biztos az eldugott és már megkezdett rágcsóját keresi. De aztán kiderült, hogy nem, hanem a Walesi bárdok egy angol nyelvű fordítása után kutakodott, mert a Navracsics családnak több ilyen fordítású példányt is sikerült beszereznie: egyet az apukája el is tudott ajándékozni egy ország, a walesi ország kormányzati vezetőjének, mikor meglátogatta egy NATO csúcsos találkozón. A Tibi gyerek széles vigyorral húzta elő a példányát és mutogatta a viktoriánusoknak, hogy ez a ’híres’ példány másolata, a faterjának több ilyen is van, a munkahelyén tavasz óta dolgoztak a fordítás ellenőrzésén.
A Vera néni erre azt mondta, hogy nagyszerű ötlet a Tibitől, hogy megmutatta az ajándékot, ezért kéri a Tibit, hogy magyarázza el az osztálynak: miért vitte pont ezt a balladát ajándékba papája, ez most miért aktuális még mindig, különösen itthonról nézve. Erre jelentkezett a Bayer Zsolti, hogy ő majd elmagyarázza, mert neki olyan jó a megmagyarázó képessége is. És belefogott, mint egy belső vezércikibe vagy vezércikkbe, ezt a kettőt mindig keverem, és elkezdett fennhangon szavalásba fogni: „mert ez a szabadság, a meg nem alkuvás, a vértanúság, a megverhetőség és mégis legyőzhetetlenség balladája, szóval mert mi, magyarok ilyenek vagyunk, jó lesz, ha ezt az eszébe vési mindenki, különösen azok, akik nem ’tisztelik a magyart’. Hiszen most a magyar a Legújabb Kori Nagy Szabadságharc Regimentje, és ezt a LeKoNaSZaR-t mindenkinek csodálni, nemcsak tisztelni kell. És mi majd megmutatjuk a Stadionok, a Trafikok, a Hirdetőoszlopok, a Mészáros Lőrincek Illiberális Igazságát, ennek a csökevényes, elkorcsosult nyugatnak is, mégpedig az UNIÓ pénzéből és a NATO védőszárnyai alatt.” – fejezte be a Bayer Zsolti a monologizálását és izzadt hónaljjal, de jóleső szó-jóllakottsággal vissza-leült a padjába. Erre a Robi halkan azt kérdezte, hogy hol vannak itt nálunk NATO csapatok, akik jól megszállva tartanának minket, akik ellen fel kellene lépnie a LeKoNaSZaR-nak. Ezt meg a Falus Feri azzal egészítette ki, hogy hiszen éppen most kérte meg a Vitya apukája a NATO-t, hogy védjen meg minket. Erre már a Schmidt Marika is ránézett (valakire), hogy: „mert ti elfajzott liberálbolseviszták, kriptokommenisták, Marx emlőin nevelkedettek, akik mégsem értitek tanítótok tanításait se nem. Még a dolgok dialektikáját se nem értitek, hogy akiket egyszer behívtunk, azokat máskor kiküldjük; akiket pedig kiküldtünk, azokat behívjuk. Meg akiket szerettünk, azokat majd nem szeretjük, akiket pedig nem szerettünk, azokat fogjuk, mert ez az élet rendje…”
De ezt már a Robi se nem bírta tovább: „Tudjátok, Zsolti meg Mari, ti sok mindenek vagytok, de hogy Walesi Bárdok nem, az biztos!” Erre a Vera néni mosolyogva azt mondta a Robinak, hogy ötös…

„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 66.