Elsőre e4-et húzott. Semmi meglepő. Erre számítottam. A Caro-Kann védelemmel készültem. Én a szolid, pozíciós játékot kedvelem. Az elején semmi taktikai bonyodalom, csak nyugodtan. Minden simán kijött. Semmi újítás, csak az elmélet szerint. Negyedikre He4-re visszaütött, meghúztam a Hf6-ot. Megyek tovább, a jó, öreg Aljechin kottája szerint. Nem lesz itt baj.
Emlékszem, úgy ötven évvel ezelőtt, amikor még a gimibe jártam: fél egykor végeztünk, a Feneketlen tó mellett elsétálva egyre hazaértem, és már vettem is elő a táblát meg a baracklekváros üveget, leültem az íróasztalom mögé, elő az Aljechint, elemzés és játék. Aztán a páratlan napokon kosáredzés, majd a páros napokon fociedzések. A hétvégén meg a bajnokik. A sakk csak hobbi volt. Tök jó volt. Apuék is éltek. Igazi aranykor.
Most Hf3-at húzott, erre jön a mindig kockázatosabb Fg4, amit a tankönyv „?!” – lel jegyez, de én ezt a varit szeretem. Az elmélet ebben az állásban nem szereti a korai futólépést, de hátha összezavarom. Kell valami egyedi a játékba, ne csak sablont játszunk. Most is nyerni akarok, mint mindig. Ez nem korfüggő.
Aztán az egyetemen is minden ment magától. A tanulással nem volt gond, mellette a kosár csapat mindig az NB II. első háromban volt, a banda nagyszerűen összejött: Bujtorral, Saáddal, Hatháziékkal, Major és Móricz Gabival, buli volt az egész, még ha néha meg is izzadtunk. Mindenki tudta a helyét, készült a jövőre, nem volt semmi gond. És persze csajok, a kollégiumi összebújások, a röplabdás lányok zrikálása. Meg a világmegváltás. Ezt ugyan nem akart mindenki, de nem is volt idegenkedés. Faltuk Marxot, imádtuk Mátyás Antalt, a polgári közgazdasági iskolák oktatásakor, Szikra Katit, aki a munkaszerinti elosztás rejtelmeibe vezetett be minket. A filléres könyvek, a színház, a foci a Népstadionban, hetvenezer ember előtt, TV közvetítés ellenére. Nem óhajtottuk, mégis alig vártuk, hogy miénk legyen a világ! Gyönyörű volt.
Hd2-öt lépett. Milyen óvatosan játszik. Talán fél is egy kicsit. Ha később még a g3-at is meghúzza, mégis gyenge lesz a királyállása. Egészen jól kijöttem a megnyitásból, majdnem minden a helyén van. Sötéttel. Semmi bajom. Most támadásba hozom a huszáromat és máris jobban állok. Az idővel sincs semmi baj. Erre gondoltam az elején.
Fölállok a tábla mellől. Elsétálok. Mint annak idején: a Duna parton, a Szabadság híd és a Petőfi híd között. Egymás kezét fogva. A munka is tökéletes volt, az első perctől fontosnak éreztem magam, tőlem is függött az ország jövője: új szemléletet, új szellemet, új tudást vittünk az államigazgatás „politika-végrehajtó” működésébe. Sohasem voltunk elégedettek, sohasem akartunk megállni, legyen az a munka, az ország, a gazdaság vagy akár egy könyv, egy vita, egy kirándulás. Új világot akartunk, új országot akartunk – és hittünk benne, hogy megcsináljuk, hogy elérjük. Közben családalapítások-válások, szerelmek-csalódások, sikerek-kudarcok, örömök-csalódások. Mennyit utaztunk: először csak keletre, aztán nyugatra is, aztán a tengerhez. Álomszép volt, az álomnál is több volt!
Rosszat húzott, a Bd3 nem jó. Ez már egy korábbi játszmában is vesztéshez vezetett. Emlékszem is rá. Most már csak figyelnem kell, nem kell kapkodni, idővel jól állok, számoljuk ki, ez most nem olyan nehéz, még nem fáradtam el. Most jöjjön a Hg5 és aztán Vh5. Ez már nem tarthat soká.
„Hisz bűnösök vagyunk mi…”, ’A nyomorultak’. Bűnösök. Szekértolók, „… s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”. Pedig mi megtanultuk: mi az a szolidaritás; milyen az, amikor úgy kell a társadalmi és állami berendezkedésekkel és intézményekkel való elégedetlenségnek nyomatékot adni, hogy az ne csak romboljon, ne csak pusztítson; „hogy az életben nem uralkodik a teljes igazság, az állam törvényei s a társadalmi erkölcs ítéletei merevek az élet leírhatatlan változatosságához és rugalmasságához képest s emiatt rengeteg meg nem érdemelt szenvedés …” jár. Mi tudjuk. a nyomorultak.
Már Ő is látja, hiába vakarja a fejét, már semmi sem segít. Most Vc4-re ütök és a matt miatt nem lehet a vezért ütni. Innen már csak technika. Vége. Nyertem!
2015. október 19.