2014. Új év. Új remények. Hátha most. Talán sikerül. Már sokszor megpróbáltuk. Talán idén.
De hisz ez egy kettészakadt ország. „..alig illeszthető össze…”. Az egyik oldal, a hatalmon lévők megvetik, alázzák, kisemmizik, még élni sem hagyják a másik felét. „Azok nem is magyarok, idegenszívűek”. Meg se hallgatják, nem is akarják megérteni: számukra nincs is másik fél, ők az egész!
Nem is beszélnek velünk. Nem is vesznek tudomást rólunk. Utálnak minket. Egy kanál vizet is sokallanának ránk.., annyira gyűlölnek, mert mi vagyunk a túlsók, az átellenesek, ellenségek, akik ellen szerveződniük kell! Mert mi a leszakadók, az út szélén hagyottak, a közterekről is kitiltottak vagyunk, akik zavarják a „RENDET”, a „SZABADSÁGOT”, ami csak az övék…
Emeljük föl a fejünket!

Vers Áder Jánosnak a hazaszeretetről

Ismeretlen internetes költő verse

Íme, hát megleltem hazámat,

a földet, hol magamat,

otthon tudtam egykor,

s most nézem, hogy mi maradt.

Alig ismertem rá, mintha nem ő lenne,

pedig leltár szerint, minden megvan benne.

Állnak még a házak, helyén van a kis bolt,

s mégis másnak látszik, nem az, ami rég volt.

Halászbástya, körút, látszólag, mint régen,

s a kupolás ház is, ott a Kossuth téren.

Csak néztem a hazám, mi is történt vele,

alig illeszthető össze a két fele.

A Duna zavart volt, nem pedig zavaros,

és dinnyehéj helyett, múlt úszott, haragos.

A rakodópartnak eltűnt az alsó köve,

hideg volt a cipőm, rég kihűlt a helye.

Szép volt az én hazám, szomorú és szeles,

mint kinek munkáján régóta más keres.

Csak néztem a hazám, mi is történt vele,

alig illeszthető össze a két fele.

Megvan a Dunántúl, Hortobágy is helyén,

víz van a folyókban, hó a hegy tetején.

Megleltem a hazám, félősen reszketett,

házfal mögé bújt, míg múlik a rettenet.

Török, tatár, német, Horthy, ruszki, Orbán,

hány hazug hódítót toltak le a torkán. 

Csak néztem a hazám, mi is történt vele,

alig illeszthető össze a két fele.

Amerikai Népszava 2014. január 3.