(megint a Momentumról)
És aki lopja a fát,
mert fázik,
és akit bombáznak,
ezért menekül
és aki csak
egyszerűen más…

Valamikor, a nyolcvanas évek közepén hangtalanul baktatunk a Buchenwaldi koncentrációs táborban a feleségemmel, és a három – óvodás és két általános iskolás – gyerekünkkel, miközben Papira, Babukára gondolunk, meg-megállva a szikrázó napsütésben. Odaérünk a Magyarország feliratú, kőbástyához, amelynek tetején kandeláber van, de most nem ég a láng. Alig vagyunk a táborban, az emlékhely környékén csak mi, öten, magyarok. Megállunk az emlékhelynél, szembe fordulunk a bástyával, és akkor a tizenkétéves fiam, Balázs halkan, szinte csak magának elkezdi énekelni a magyar himnuszt, Gergő, kicsit hamiskásan azonnal bekapcsolódik, és elcsukló, rekedtes hanggal mi, felnőttek is csatlakozunk; Viktor még kicsi, nem tudja a himnuszt, de valamit megérez, mert bedugja két kezét bátyjai ujjai közé, megszorítja azokat, és kikerekedett szemekkel, fölemelt fejjel nézi őket és néha-néha rápillant a Magyarország bástyára is.

„Büszkeség és jobb-/balítélet – a pozitív nemzetkép” címmel Soproni Tamás, a Momentum Mozgalom alelnöke írt a HVG-be egy „magyarázom a bizonyítványom” (bár olyan jó lett volna) cikket. A politikai pályára most belépett, fiatal szerző azzal indít, hogy ők bizony zuhogó esőben, omladozó betonfalak között, „nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben” élték meg „a nemzethez tartozást, hanem egyszerű hétköznapiságában”, a magyar válogatott meccsén, a tovább jutásban; meg máskor is, Puskás Öcsi születésnapján, ahol a cigányozónak és a cigánynak is egyszerre dobbant a szíve (lehunyom a szemem, elképzelem egy pillanatra, ahogyan egymás mellett állnak a Fradi B-közép kopaszai és a cigány-emberek, és nekem is párás lett a szemem). Mert akkor együtt volt a „szimbólum” és a „pozitív nemzetkép”! Ami a rendszerváltás óta nem jelent meg a politikában – írja tovább a magáét a szerző.
(Hát, hogy őszinte legyek: nem tette magasra a lécet! Mert aki akkor nem tudta megvenni a jegyet és nem mehetett be a meccsre, mert gyógyszerre, unokára, lakbérre, meg tudom is én még mire kellett az a pénz? Vagy, aki nem szereti a focit, vagy nem ért hozzá, mint Dávid Ibolya mondta volt fénykorában? Vagy, aki szeretné énekelni a Himnuszt, még a szeme is bepárásodna, de nincs hallása, ezért nem énekel? Vele, velük mi van? Vagy, akik nem mehetnek el a nemzeti ünnepekre, mert oda sem engedik be őket? Ők akkor nem testesítik meg a nemzetet?)
Szóval: „szimbólum” és a „pozitív nemzetkép”, e kettő kell (nekünk). És ez a kettő, ott és akkor megvolt, tehát már minden rendben is volt.
Nekem József Attila, Radnóti, Ady mondják, és napról-napra írják, mindig újra és újra a szimbólumokat, a pozitív nemzetképeket; meg Illyés a Puszták népében, meg Sánta Ferenc Az ötödik pecsét-ben, folytathatnám a sort Szabó István Szerelmesfilmjével, Hubay-Ránki-Vas Egy szerelem három éjszakájával, Kovács András Hideg napok filmjével, de minek, hiszen ma is „… lábamhoz térdepel/egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,/s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Pedig ezek a művek nem lelátókon, nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben íródtak, még csak nem is ünnepeken, és nem is ünnepekről szólnak!
Mert milyen nemzetképek vannak ma divatban – és válaszol is az alelnök rögtön: kirekesztő jobbról, semmilyen és mégis mindent tagadó balról! Jobbról ömlik a gyűlölet, ami a szerző szerint is „hazavágja a nemzetet”; a balosokat, a „modernizált elvtársakat”(?) meg a hideg rázza minden szimbólumra: legyen az a turulmadár, Árpád-sávos zászló vagy a kokárda, csak mert bepiszkolódtak, kisajátítottak; aztán még tetézik is tehetetlenségüket, mert mindenkit lenáciznak, csak mert Bocskait viselnek, mert meccsre járnak; meg pofán vágták a határon túli magyarokat is: ilyenek ezek, mind – fejezi be ezt a bekezdést az új, ifjú titán, a „Verecke híres útján” jött megmondóember, aki most azt hiszi Dévénynél tör éppen be „Új időknek új dalaival?”, miközben észre sem veszi, hogy éppen ugyanazt teszi, mint a megbíráltjai!
Talán egy pillanatra álljunk csak meg: hogy is van ez, például a kokárdával? A veres, fehér és zöld színű kokárda, ez a köralakú nemzetiszínű kitűző eredetileg, a’48-as forradalomban azt volt hivatva látható módon közölni, hogy a viselője a forradalmi eszméket vallja magáénak: „ki hazafinak tartja magát nemzeti szín pántlikábul rósát visel, mely pántlika zöld, veres és fejérszínû tarka” – írta például Csóka Péter öccséhez, (1848. március 21., V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára)! És amikor Orbánék ezt a szimbólumot kisajátították, akkor mi lett belőle? Hiszen teljesen más értelmet kapott, más jelkép lett, Esterházyval szólva bepiszkolódott (ezért már nem szabad használni!), mert nem a forradalom, a sajtószabadság, a nemzeti összetartozás szimbóluma lett, hanem éppen ellenkezőleg: a vagyunk mi, a jók, a nemzethez tartozók, és vagytok ti, a rosszak, az idegen test a nemzet kebelén szimbóluma! És a Bocskai viselet, a népdalok éneklése? Ugyanígy: a megkülönböztetés, a kiválasztódás, a „magyarabbság” jelképei lettek! S amikor emiatt valakiben rossz érzés támadt, ha valakiben emiatt előjöttek az emlékek, és ez ellen szót emelt – és tényleg ez ellen emelt szót – az azonnal a MAGYART támadta?!, ahogy most is írja az alelnök úr.
Bizony: a nemzet mi vagyunk, mi, mindannyian, akik beszéljük, értjük ezt a nyelvet, akik ismerjük a történetét, a múltját; akik itt élünk és küzdünk magunkkal, a múltunkkal, rémképeinkkel; akik hiszünk vagy nem hiszünk; akik a Fradinak, a Kispestnek vagy tudom is én, kinek drukkolunk; akiket elhurcoltak és mégis visszajöttek; akiket napról napra megaláznak és mégis talpra állnak, és akik napról napra megalázók, azok is; akik „Harmadnapja nem” esznek; aki „Hol lehet altiszt, azt kutatja,/holott a sírt, hol nyugszik atyja,/kellene megbotoznia.” És nincs különbség a Mama, a kedves, a gyerek között!
Pozitív nemzetképet! – hirdeti meg az új jelszót az alelnök úr, és rögtön meg is adja azt: „Magyarországnak nyernie kell. Nemcsak kell neki, tud is. Ez a pozitív nemzetkép alapja.” Tehát nyerni kell és siker kell és ezt tudja is! És a siker legyen mindenkié! Hiszen Böde Dani sikere is mindenkié! Az Oscar-díj is!
Mintha nem ezt akarnánk ezer éve, mintha nem ezt hirdette volna nekünk Árpád, Könyves Kálmán, Mátyás, Kossuth, Kun Béla, Horthy, Rákosi, Kádár, Antall, Orbán és most Soproni! És hogyan? Kivel? Kiért? Mit előbb, és mit utóbb? Kerítéssel vagy anélkül? És ki, mennyi áldozatot hozzon? És ki legyen az átmeneti vesztes? És ki lesz az átmeneti győztes? És miért úgy legyen? És ki kivel beszélje meg? És hogyan határozzunk?
És „Ezer esztendő távolából, /hátán kis batyuval, kilábol” vajon „a népségből a nép fia” végre?!
2017. 03. 12.