(Második lecke – Timothy Snyder)

„Az intézményrendszer segít megőrizni a tisztességet.
Intézményeinknek is szükségük van a segítségünkre.
De csak akkor tekints sajátodnak őket, ha cselekszel is értük.
Az intézmények nem tudják magukat megvédeni,
egymás után fognak elesni, ha nem állunk ki
kezdettől fogva mindegyik mellett.
Ezért válassz egyet, amely fontos neked
– bíróságot, újságot, törvényt, szakszervezetet –,
és állj ki mellette.”

Már alig emlékszünk rá, de O első országlása idején belerondított az Ügyészségbe, és máig tisztázatlan módon lemondatta Györgyi Kálmán Legfőbb Ügyészt. Talán akkor kezdődhetett, ami – kisebb megszakításokkal – máig is tart. És mi akkor némák maradtunk, óvatlanok, talán nem értettük, mit is akar; talán azt gondoltuk, az Ügyészség meg tudja védeni magát; de az is lehet: egyszerűen lusták voltunk.
Ő viszont megértette: bármit lehet! Akármit lehet! Amit csak akar!
És annak megfelelően – korlátozott lehetőségeivel maximálisan élve és visszaélve – cselekedett is: ledarálta szövetségeseit, mert azok (is), a koalíciós „intézmény” lehetőségeivel korlátozták őt a hatalmában; egyeduralkodói irányítást hozott létre – törvényi kiskapukkal és sumákolással – a királyi tévében; elkezdte a büntetőeljárást használni a politikai ellenfeleivel szemben; szétverte a pénzügyi rendszer felügyeleteit; az Adóhivatal élére „hétpróbás” tőkés vállalkozó szobatársát ültette; a „béna kacsa” időszakában lenyúlt több állami gazdaságot, hogy csak néhány, maradandó és emlékezetes intézkedését említsem.
De ez már régen volt.
Talán rossz álomnak tartottuk csupán. Talán csak adni akartunk még egy esélyt neki, hiszen még olyan fiatal, meg a focit is úgy szereti; mert azok a ballosok (igaz: rossz időben, rossz körülmények között, de mégis) olyan rosszul csinálták. Talán csak nem is akartunk igazán demokráciában élni, mert az olyan babra-meló, figyelni kell, meg gondolkodni, meg a véleményünk is fontos; talán csak büntetni akartunk és nem számoltunk eléggé a büntetésünk következményeivel.
Mára már ez sem érdekes.
Megadtuk neki a minősített fölhatalmazást. Még csak meg se kérdeztük: mire kell neki, mit fog kezdeni vele, ugyanúgy jár el majd, ahogyan a Gyuláék tették: önkorlátozóan, tekintettel a kisebbségekre, a más véleményekre, a hallgatag többségre?! Meg aztán – gondolhattuk megnyugodva, hiszen – van jó alkotmányunk, kiépültek az intézményeink, már erősek a bástyák: a köztársasági elnök, az alkotmánybíróság, a bíróságok, a média, az önkormányzatok, meg a csuda tudja még mi mindenféle intézmény. Ők majd megvédenek minket.
De magukat se tudták megvédeni!
Persze O nem szüntette meg azokat, csak az alkotmánynak adott más nevet és asztalt, a többinek még a nevét sem változtatta meg. Minek. Hiszen elég volt az intézményeket megfosztani erejüktől, funkcióiktól, hogy önmaguk látszatává váljanak csupán, „díszzsidokká”, akik inkább segítik az új rendet, mint ellenőrizzék azt, hogy is mondta olyan szépen Plagi Pali: motor lesz ő, meg aláírógép, nem kalauz. „Tiszta” ügy volt: „gleichschaltolás”! Alig kellett hozzá néhány év: mindannyian beszoptuk, még az Unió is, aki még a nyakunkon ült, ellenőrzött, számon kért: de már csak fogatlan oroszlánként. Akkor még nem is volt ellenség az Unió, hiszen O akkor lett félévig a tótumfaktum, azt hitte akkor, már övé a világ! Később aztán amikor már elmúltak a mézeshetek, amikor csak gyűlt a szennyes meg ott büdösödött a sok mosatlan edény, akkor lett hirtelen ellenség az Unió, ellensége a magyar útnak, az igaz-magyarrá válásnak, a több mint kormányváltásnak, a „horthysodásnak”!
És már meg is érkeztünk.
Már itt is vagyunk. Már semmin sem csodálkozunk. Már megint abban a hiszemben élünk, hogy lojalitással normális életet vásárolhatunk, beletörődéssel időt nyerünk, némaságért cserébe túlélést kapunk.
Nem védtük meg az intézményeinket. Ők se tudnak megvédeni minket.
Előre nem lehet menekülni!
Képesek leszünk újrakezdeni mindent?! …

2017.08.10.