(Levélféle az ellenzéki pártok vezetőihez)

Kell egy történet. Ami az enyém meg a tiéd. Ami közösséggé szervezi, formálja társaimat, barátaimat. Amitől én is, Te is, Ők is érzik, hogy együvé tartozunk. Amiért érdemes összejönni, beszélgetni, urambocsá: még küzdeni is. Amiért érdemes vállalni a hideget is, az engedetlenséget is, a nélkülöző szenvedést is.
Ezt gondoltam magamban.
A Fidesz meséjét, történetét ismerem, ismerjük. Az övék „gyűlölet-történet”. A másokat lenéző, megalázó, eltipró, „nincs kegyelem” történet. Inkább legyél kiválasztott, mint ledöfött, árokpartra lökött – szól a bevezetés, tárgyalás és befejezés (csattanó nincs)! Félsz: mert mi lesz a gyerekből, lesz-e munkád, vissza bírod-e a kölcsönt fizetni, meg még ott a mama is, a nyugdíjról nem is beszélve? Hát a Fidesz megnevezi, no nem azt, hogy miért félsz, miért szorongsz, hanem hogy szerintük kik miatt kell szoronganod, félned. Hogy tényleg ők-e azok, hogy tényleg miattuk kell-e, az már nem érdekes, az másodlagos, ezredleges, azt elég csak elhinned. Hát gyűlöld a megnevezett kinevezetteket: az idegeneket, a menekülőket, a „csak úgy kinézőket”, a Sorost, a Gyurcsányt, a másságút, a másikat, mert nem úgy gondolja, ahogy Te! Ugye mennyivel jobb? Ugye már egyszerűbb is? Akkor itt írd alá gyorsan! Akkor gyere ide csápolni a Terror Háza elé, amikor hívunk! Akkor menj csak oda fütyülni, amikor jön az emeszpés, dékás, elempés meg a csuda tudja milyen párt vezetője, mert annyian vannak!
Hát ez a Fidesz „gyűlölet-történet”-e.
De vajon mi a MI történetünk, kedves ellenzéki pártok?!
Mert a csönd: nem elég!
A „kerítéshez nem nyúlunk”: nem elég!
A „ne gyűlölj” nem elég, az nem lesz önmagában egy másik történet!
A „vele nem, akkor inkább a másikkal, mindjárt megegyezünk”: mesének is rossz!
Hogy „Ő legyen a miniszterelnökjelölt, na ne”: nemhogy nem elég, még értelmetlen is!
Ezek nem történetek!
Ezek sehová nem vezető, összefüggéstelen rögtönzések.
Vegyétek már észre: tényleg szorongunk. Bennünk van a félsz is. Mert tényleg: inkább mi is sunnyogunk, hátrébb húzódunk, nem mondjuk ki, amit gondolunk, nem merünk szembenézni vele. Mert csak hisszük, valójában tényleg nem értjük a mesét, nem vesszük a csíziót, nem találjuk a történetünket!
Lehet, hogy ide már nem is mese, történet kell! Vagy legalább is nem olyan szokványos, aminek van bevezetése, tárgyalása, befejezése: de a csattanó, az biztosan kell!
Vagy lehet: ezt a történetet nem is írni kell, hanem megcsinálni…
2017. 11. 29.