A rasszizmusról
Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!
Vonaton utaztunk vissza hozzájuk, a délen fekvő városban lévő házukhoz. A Keletiből indultunk az unokámmal, a kupénkban alig voltak, talán minden harmadik sorban ülhetett valaki. Hamar elhagytuk a lüktető várost, a kerekek ritmusa zakatolt csak a fülembe, miközben unokám zenét hallgatott. Aztán egyszer csak kivette füléből a hallgatókat, kikerekedett szemekkel rám nézett és megszólalt:
– Papa, nem tudom, hogy mi az a rasszizmus? – mondta halkan, s mint Haydn 94. G-dúr Szimfóniájának II. tételében az üstdob, robbantak halk szavai a fülembe hirtelen, törték össze a békésnek induló utazást.
– Alig vagyunk a vonaton, nem tűnt föl Neked? – kérdeztem vissza, mintha nem is hallottam volna a kérdését, pedig azt gondoltam, olyan sokan leszünk, hogy alig férünk majd föl, azért vettem helyjegyet is, próbáltam elterelni a figyelmét.
– Jaj, Papa, már megint másról akarsz beszélgetni, ne akarj engem becsapni, úgysem tudsz – replikázott durcásan és várakozóan nézett rám továbbra is.
– Nézz csak körül, látod, a vagonunk elején, ott a bejáratnál két lány ül egymás mellett, biztos Ők is középiskolába járnak, mint Te, csak az egyikük szőke és kékszemű, a másik meg, mintha nem is magyar lenne, olyan csoki-barna és göndörhajú – néztem körül és nógattam Őt is, rögtön partner lett, odanézett és már Ő folytatta.
– Hozzánk is jár egy kislány Indiából, mert a papája itt dolgozik a városban, számítástechnikai mérnök, és amikor kell, sokat segít nekünk is az iskolai hálózat kialakításában – kezdett gyorsabban beszélni, és nézd csak, van ott egy lány kendővel a fején, csak a szeme látszik, az egész arcát eltakarja, vajon honnan jöhetett és hová igyekszik?
– Nem tudom, de nézd milyen feszülten ül, nem fordítja el a fejét semerre sem, csak a szeme ugrál erre-arra, mintha félne valamitől vagy valakitől? – válaszoltam és nem tudtam eldönteni, hogy csináljak-e valamit vagy sem.
– Papa, mögötted ott vitatkozik egymással két ember, mindjárt kiabálni fognak, kidagadnak az erek a nyakukon, már teljesen vörös lett a fejük, vajon miért olyan idegesek, kik lehetnek – súgta halkabbra véve a hangját, amott meg olvas egy fiú, egyedül magában – fordította jobbra meg balra a fejét.
– Látod azt is, hogy mindegyikük más: az egyik hallgat, a másik olvas, a harmadik vitatkozik, pedig alig vagyunk itt emberek a vagonban és mégis mennyifélék, ugye milyen érdekes?
Ő elhallgatott egy pillanatra, összeráncolta a homlokát, már éppen válaszolni vagy kérdezni akart, amikor megjött a kalauz, gyorsan ellenőrizte a jegyeket, a helyjegyeket, aztán elköszönt. A fejkendős lány is megnyugodott talán, már nem mozgatta jobbra-balra a szemeit. Az unokám azonban nem hagyta annyiban: és honnan tudom, hogy ki a jó, és ki a rossz; az mitől függ, hogy kendőt visel-e vagy színesebb a bőre, Papa, ez ettől függ? – dübörögtek felém a kérdései.
Ekkor élesen csikorogni kezdtek a kerekek, hirtelen mindenki előre zöttyent egy kicsit, majd a sikongó-csikorgás elhalkult és megállt a vonat. Sokan az ablakhoz léptek, nyújtogatni kezdte a nyakát, aki tehette kinézett az ablakon; a fejkendős lány viszont nem mozdult, csak a szemét forgatta megint jobbra-balra és láthatóan újra félni kezdett. Mi történhetett – kérdezte tőlem az unokám, de nem tudtam a választ, biztos a szemafor pirosat jelez, válaszoltam.
Ekkor megszólalt mögöttünk az egyik férfi, aki az előbb még társával vitatkozott: „mi a szar van itt, mért nem megyünk már” és a társa már replikázott is rá, „biztos megint azok a migránsok”, kezdett kiabálni, „most mondta be a rádió, hogy hetvenezren közelednek megint a határunkhoz, lehet, hogy már itt is vannak a rohadtak” – hadarta el gyorsan és hangosan. Minden amiatt a rohadék Soros miatt van, az pénzeli őket, az a hülye zsidó, hogy pusztulna el a fajtája, jól csinálta az az ember ott Amerikában, így kellene tenni mindenütt – nyomatékosította szavait és oldalra köpött egy nagyot.
A fejkendős lány mozdulatlanná vált, mintha kígyó babonázta volna meg, a többi utas is néma és láthatatlan lett, mintha megállt volna az idő. Unokám riadtan húzódott közelebb hozzám, védően átkaroltam, de én sem tudtam, mi egyebet tegyek.
Ekkor a könyvet olvasó fiú komótosan becsukta a könyvét, maga mellé tette az agyonkoptatott műbőr-ülésre, lassan fölállt, odalépett a hangoskodókhoz – akkor látszott, hogy erős karja, mellkasa szinte szétfeszíti pólóját – és annyit mondott csak: ha nem hagyják abba azonnal, levágom mindkettőjüket a vonatról, megértették? Azok elnémultak hirtelen, bár a szemük szikrát szórt továbbra is, az indulatuk szerencsére csak az öklük összeszorításáig jutott. A fiú még egy darabig állt előttük, majd visszament a helyére és tovább olvasott.
A vonat akkor nagyot zökkent és elindult.
Az unokám rám nézett és halkan így szólt: már értem, ugye vége …
2018. 10. 30. kedd
ui: (A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve, ma még …)