A „bűnös város” kihalt utcáin gyorsan haladunk az autónkkal: a nagy melegben az emberek otthon, akik megtehetik a strandokon vagy a nagybetűs ünnepen múlatják az időt. Megérkezünk apám bátyjához, a belvárosi ház kaputelefonjának a csengője élesen sivít bele az üres csöndbe, berregve nyílik a kapu, mi beballagunk a tiszta belsőudvaron keresztül, Ő már ott áll a lakás nyitott ajtajánál és 93 évesen, kicsit görnyedten, mégis mosolyogva fogad bennünket. Lepakoljuk a magunkkal hozott „ezt-azt”, Ő már „ugrik” a konyhába, lefőzi a kávét, közben rámutatok az étkező-sarok ülőgarnitúrára: nekünk is ilyesmink volt, a hetvenes években vettem a Divatcsarnokban, jön a válasz, majd bemegyünk a nappaliba és elhelyezkedünk, Ő a különálló foteljébe, mi a dohányzóasztal mellettiekre.
Szeretek hozzá menni, beszélgetni vele: olyankor, mintha apámmal (is) lennék, mintha az ő hangját (is) hallanám: ilyenkor ő is itt ül közöttünk. Persze politizálni kezdünk, ahogy már az lenni szokott: emlékszem gyerekkoromban is alig vártam, hogy a Dédiékhez menjünk, ahol összejött „Arankánál” a négy testvér és a férjek, feleségek, valamint mindenütt a két-két gyerek (Kövér nem dicsérné meg a családot, de nemcsak emiatt nem), a gyerekek mentek a kis-szobába játszani, az „öregek” meg politizálni, lórumot játszani; én, amikor tehettem, átlógtam hallgatni az izgalmas és olykor érthetetlen politizálást. A politika most is néha érthetetlen, ez nem változott, ahogyan az se, hogy ne legyen véleményem a dolgokról.
Halkan, aztán egyre hangosabban, idegesebben beszélgetünk, óvatosan vitatkozunk (Ő is „naprakész” az nem korfüggő): a helyzet viszont indulat-gerjesztő. Engem inkább a kiváltó okok, a történelmi analógiák izgatnak, hogy volt ez akkoriban, mi, miért és mit váltott ki, amikor elkezdődött; egyáltalán: hogyan kezdődött; Őt viszont a reagálás, a megoldás, a cselekvés izgatja: korosztályi „konfliktus” egy 90 feletti és egy 70 közelébe jutott ember között!
Közben megjön a lánya, nem sokkal később az unokája is, nyakában a dédunokával, aki mikor lekerül a földre és meztéllábasan rohanni kezd a szőnyegen, majd hirtelen meglepődve megáll: hát ezek meg ki a csudák, kérdi a szeme, majd magabiztosan odabaktat a dédipapához és két karját kinyújtva az ölébe kéredzkedik. Mindenki mosolyog, az új téma a beszélgetésnek is más irányt szab.
Körbepillantok: mindenütt a fal mellett könyvespolcok, dugig „ismerős” könyvekkel, az egyiket leemelem és már egészen máshol járok. „Egy társadalom megmutatta igazi arcát.” – olvasom Márait, pontosabban nem is őt, hanem a tőle vett idézetet Zoltán Gábornál, hiszen éppen ez izgat engem is: mi az a társadalom, kikből áll, mindenki beletartozik, aki azonos nyelven beszél, gondolkodik, azonos helyen él és lakik, vagy a mindenkori társadalmi többség majd előírja, „megmondja”, hogy kik a tagjai? És milyen ismérvek alapján teszi ezt, és vajon azok az ismérvek – mint a Kondratyjev-ciklusok korról-korra ismétlődnek majd? Aztán majd néhány év múlva elszégyelli magát, azt mondja (ha mondja), bocsi, majd visszaveszi a kitaszítottakat? Aztán megint újrakezdi a „Sorosozást”?! Mit is mondott Áder: „Otthon, ahol a világot a szívünknek kedves módon rendezzük be, ahol magunk alkotjuk törvényeinket, és ahonnan kitessékeljük az idegen, barbár eszméket…” és persze az eszméket vallókat is, legyenek bár ők ugyanolyan magyarok, mint honfitársaik. Ez lenne az igazi arc? És csak egy arc van, vagy lenne több is? És akkor miért az az arc az igazi?!
A kicsi most odalép hozzám, megsimogatja a könyvet és mosolyog, rám néz, mintha kérdezné: szabad ezt? Nehogy eltépd, ne vedd a szádba – szól a háttérből egy hang, a kicsi tovább mosolyog, gyűrögeti (kóstolgatja) a lapokat, majd megunja és a Matrjoska babákkal kezd játszani.
És ha nem akarom elfogadni? Ha nem értek egyet, hogy olyan az a társadalom, amilyen? Hogyan viselkedjek? Ne vegyek róla tudomást, csukjam be a szemem, mosolyogjak, mintha nem is olyan lenne, simogassam a gyereket, az unokát? Elég, ha csak egymás mellett élek? Vagy ne legyek együttműködő? És ha engem is kirekesztenek, ahogyan a cigányokat, a másként gondolkodókat, a Sorost-a zsidót? És akkor mitől fog a helyzet változni? Mert ugye a változtatás nem az én dolgom, ahhoz nekem semmi közöm, pláne nem úgy, hogy nem tartozom az „igazi arcba”…
Szedelőzködünk, „Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság/és egy nappal az élet is.” – súgom magamnak…
- 08. 22.csütörtök