ESETEK

I.

Egyedül élt.

Hajdanában elvált a feleségétől, visszaköltözött a szüleihez, de már ők is „elmentek”, már a gyerek is régen önállósodott és családot alapított, majd később az unokákkal kitelepült Magyarországról.

Már régóta nem volt jól.

Egyre kevesebbet mozgott, egyre ritkábban hagyta el a lakását is. Enni azért továbbra is szeretett, arról nem tudott, nem is akart lemondani. Nagyon meghízott. Már a fotelből fölkelni is nehezére esett, a kocsi is csak állt mozdulatlanul a garázsban. A szomszédok és a „volt feleség” segítettek neki, beszerezték, amit kellett, Postára is ők mentek, volt egy lány is, aki rendbe tette időnként a lakást, olyankor be nem állt a szája, csak beszélt és beszélt, de a foteljéből akkor sem kelt föl.

Egyre romlott a helyzet, már az otthonba költözés ötlete is fölmerült, csak a telefon, a Skype, néha-néha a Facebook tartotta benne a lelket.

Azok az év végek: a karácsony, a szilveszter voltak a legnehezebbek. Egyre nehezebbek. Egyre némábbak.

Aztán az új évben, az első napokban valamit bekaphatott: alul-fölül minden jött ki belőle, ette a széntablettákat, de nem javult, két napja, amikor a „volt feleség” kora délután átment hozzá segíteni, ágyban találta, mert csak feküdt az ágyban, föl sem kelt, pedig akkor már alig volt benne valami kaja, minden kijött belőle korábban, az asszony kihívta az ügyeletet, az orvos megvizsgálta: alig talált szívhangokat, azok is inkább szívritmus zavarra utaltak, a pulzus is alacsony volt, ahogy a vérnyomás is, a tüdeje is gyanúsan zörgött, „talán Covidja van” – mondta az orvos, „a veséje se működik rendesen, azonnal mentőt hívok”, zárta le a vizsgálatot, telefonált, majd elköszönt, „mindjárt jönnek”. Három óra múlva a „volt feleség” kereste a mentőket, akik „mindjárt ott vagyunk”-kal válaszoltak, hát lement a kapuba, hogy biztosan odataláljanak, közben fönn a „volt férj” fölkelt az ágyból, rögtön elesett, amikor fölértek a mentőkkel, ott feküdt a földön, gyors vizsgálat a protokoll szerinti ellenőrzés, gyors csomagolás, pizsama, fehérnemű, tisztálkodó és illatszerek, telefon és töltő, a „volt feleség” adatainak, mint kapcsolattartó kontakt személynek a rögzítése és indulás a területileg illetékes ügyeleti kórházba, „hogy tudom elérni”, „telefonján” és késő este már robogtak is el.

Másnap a „volt feleség” telefonon kereste, de a telefont nem vették föl, az rendületlenül csak csörgött és csörgött és csörgött. Akkor hívta a kórházat, amit a mentősök mondtak, a központi szám hosszan csörgött, majd az automata hosszas egyeztetés után a diszpécserhez kapcsolt, aki újabb helyre kapcsolt … végül nem várt tovább, döntött, „bemegyek a kórházba”. Úgy is tett, bement, hosszas keresgélés után „az illetékes elvtárs”: „a beteg már nincs nálunk, átvitték a … kórházba, ott érdeklődjön, majd be(csapta)csukta az ajtót. A „volt feleség” akkor újra-próbálkozott a mobillal, de már ki sem csörgött. Akkor hazament, megkereste a … kórház telefonszámát, hívta őket, ugyanaz a procedúra, mint az első kórháznál, majd végül (mégis) eljutott ott is „az illetékes elvtárshoz”, aki közölte: „igen, nálunk van a bácsi, éjjel kritikus volt, de már túl van rajta, benn fekszik az intenzíven, nem látogatható, telefonja nincs, az ott maradt a régi kórházban, nem tudok többet mondani, ne zavarjon” és le(csapta)rakta a telefont. A „volt feleség” hívta a „régi kórházat” (procedúra, mint az előbb), majd az illetékes közölte, „már a mentősök átvitték a bácsival a telefont” …

A „volt feleség” most nem érti a csíziót, nem akar hinni a szemének, a fülének …

II.

A lába bedagadt. Szúrt. Piros volt a vádlijánál. Olyan érzése volt, mint fiatal korában, amikor erős edzés után elviselhetetlen izomláza alakult ki. Próbálta nyújtani a vádliját, de az sem segített. Kerülte az orvosokat: „ha bekerülsz a kezeik közé, soha többé nem menekülsz tőlük; nem meggyógyítani, hanem gyógyítani akarnak”, hát nem ment el. De a lába nem javult: a hideg-vizes borogatás ideig-óráig segített, de reggelente, amikor fölkelt, alig bírt kimenni a vécére, annyira sajgott a vádlija.

Aztán a „családi kupak-tanács” mégis rávette. Akkor elment. Reggel nyolcra odaért. Már hosszú sor állt az ajtó előtt, kivárta a sorát, kilencre bekerült a rendelőbe. A (helyettesítő) körzeti orvos trombózist diagnosztizált: „szerencsére az alsó lábszáron van, ezért nem kell mentő, menjen át a Rendelő Intézetbe, UH vizsgálatra, itt egy sürgősségi papír, azzal soron kívül sorra kerül, majd jöjjön vissza és meglátjuk.

Tízre átért. A betegirányítónál hosszú sor állt, aztán rákerült a sor, az asszisztens elvette a papírt, nézegette, majd „ezzel nem kell beállni a sorba, menjen a 42-es ablakhoz” és visszaadta a papírt. Átment a 42-es ablakhoz, ami el volt függönyözve, előtte tízen-tizenketten üldögéltek. Bekopogott, néhány perc múlva kinyílt a mellette lévő ajtó, egy mosolygós nővér kérdően nézett rá, elvette a papírt, majd becsukta az ajtót. Tíz perc múlva kijött, „menjen a betegirányítóba és kérjen sorszámot”, és becsukta az ajtót. Visszament, beállt a sor végére, majd az ablaknál (újra) átnyújtotta a papírt, az asszisztens már nyitotta a száját, de megelőzte: „visszaküldtek sorszámért”, pötyögés a számítógépbe, „mehet”.

Vissza a 42-es ablakhoz, ott leült, közben a sorszámra pillant: 290, akkor ránéz a hívó-kijelzőre, az 235-ön áll, előveszi a magával hozott könyvet (Így működik a fasizmus), nyugodtan, ahol abbahagyta, elkezdi olvasni. Negyven perc múlva szólítják. Név szerint, nem sorszám szerint. Megvizsgálják. „Nem friss, nem mélyvénás”, hallja, majd „menjen a sebészetre”, „de nekem a háziorvos azt mondta, menjek vissza hozzá”, rebegi, „akkor tegye azt és öltözzön”.

Vissza a körzetibe, ott éppen kijön az asszisztens, jöjjön be, maga már volt itt, hát soron kívül bemegy (körülötte irigy, rosszalló pillantások). „Jól van, elég a kenőcs, kenegesse, viszlát!”

Esetek. Semmi különös. Szinte érdektelen.

Magyarország 2022-ben, a NER korában.

2022. 01. 05. szerda