„SOHA” – kaptam meg karácsonyra egy barátomtól Ken Follett könyvét (fordította Sóvágó Katalin), aminek kiegészítő címe: „Ki teszi meg az első lépést”. A „fölvezetőben” Follett arról ír, hogy kutatásai szerint az első világháborút senki sem akarta, ám mindenki (érted: mindenki) sorra hozott olyan (logikus, érthető?) döntéseket, amelyek lépésről lépésre közelebb vittek a háborúhoz. „Azt kellett hinnem, hogy tragikus véletlen volt.” És akkor Follettnek az jutott eszébe: megismétlődhetne?
A kérdés most lebegni kezd a szobámban, összekeveredik a gomolygó-illatos pipafüsttel, megkeseríti a napfényesen induló nappali hangulatomat.
Megismétlődhetne?
Ömlenek a hírek: „Már figyelmeztetés nélkül lőhetnek a katonák Kazahsztánban”, „Putyin már a NATO feloszlatását követeli…”, mi lesz Ukrajnával(?), a magyar külügyminiszter a német rendőrség túlkapásáról posztol (egy régi képet) és folytathatnám a sort. Ez „csak” simogató-halk szellő, egyszerű előszél– súgom magamnak, nyugi.
Megismétlődhetne?
Hisz’ szemben álló felek, egymásnak feszülő, egymást keresztező érdekek mindig vannak; harag is, gyűlölet is; ostoba, szűk-látókörű vezetők is: mi kell még? Korábban Fehéroroszországban, most Kazahsztánban az emberek kinyilvánították: elég volt! Erre kivonultak (bevonultak) a katonák az utcákra, terekre és „rendet tettek” a városokban, halottakat hagyva mindenütt. A feszültség persze nem marad országhatáron belül. Eszkalálódik.
Megismétlődhetne?
És mi van a határokon belül? Az emberek, a polgárok vajon hogyan vélekednek a dolgokról? Konkrétabban: nálunk mi van? Állóháború. A szemben álló felek ész nélkül, csak a „zászlót” látva, csak a nótát („piros volt a paradicsom, nem sárga…”) hallgatva, gondolkodás nélkül, egyre durvábban és ocsmányabbul – szerencsére (még) nem éles lőszerekkel töltött fegyverekkel – szó-tüzelnek, nem látható a vége, mert most már „nem lehet megalkudni, nem lehet megegyezni”, „és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését”. Minden olyan „józannak, logikusnak” tűnik, hisz’ ha onnan jön, akkor ellenség; ha azt dalolja vagy nem dalolja, ellenség; semmi sem irracionális, (ezért) minden irracionális: „- csak feküdj nyugodtan”…
Ki állíthat(ná)ja meg vajon és hogyan? Van még remény?
Persze, hisz’ nem Szentkirályszabadján élünk, 1944. október 30-én, most (még) „Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves/ anya, barátom tejetlen asszonya/ aludt el fáradtan, húsznapos, tejes/ kislánya fölött így; gyerekingeket/ álmodott s urának új cipőt! és/ kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái/ hajnalán kürthangra harcosok!” van „csak”, ahogyan azt 1931. április 19-én a költő írta. Aztán mi lett belőle?! Most még csak háborús retorika van, mert jönnek a választások és Finkelstein szelleme lebeg minden fölött; de nagy a tét, annál is nagyobb, mindent el lehet veszíteni, még annál is többet, hát kard ki. Megint.
Szépen süt a nap. Szikrázó és tiszta az idő.
Mintha…
Csak az a kérdés, az nem hagy nyugodni…
- 01. 07. péntek