(121.)
NEM UGROTTUNK, LÖKTEK…
Ma éjjel már nyitott ablaknál aludtunk, már, amikor elaludtunk: így, hetven felett már az is nehezen és zökkenőkkel megy csak. Viszont a hajnali ébredéskor a kertből behallatszik a „betelepült” rigóink élénk cseverészése: füttyös dallamaik, a felkelő nap sugarai mosolygóssá teszik a máskor mindig nehéz reggeli ébredést. Emlékszem, Kyra-kutyánkat nem tudtuk megváltoztatni: mindig hajkurászta a „vendégeket”, nem tudta megtagadni, feladni vadászösztönét, hiába próbáltuk leszoktatni „bakondis” önzőségéről. Thessza más, csak messziről figyeli fészek-építésüket, nem zavarja őket.
Évekkel ezelőtt fölújították a házunk előtti utcát: az egyik oldalon az árkot is elrendezték, mert az utcánk lejtett és a leözönlő víz nem ismert akadályt. Viszont a közlekedés közben megváltozott, az M0-ról a forgalom rázúdult az utcánkra is, a keskeny utca nem bírta az egymással szemben áramló forgatagot, a kocsik néhol lehuppantak az útról és föltörték a széleit, nem csoda, hogy mára tönkrement. Azért még nem úgy néz ki, mint annak idején, amikor először jártam errefelé, nem kivájt, kocsikerék szaggatta földút, amiből, ha kiugrik a kocsikerék, rögtön bennragad a sárban.
Tavaly, egy pillanatra kiszabadult a szekerünk és azt hittük, mehetünk úgy is, rátérhetünk egy új útra. Aztán nem sokkal később, még el sem értünk a sarokig, gyorsan beleragadtunk a sárba. Tengelyig. Azóta dagonyázunk. Nem tudjuk megemészteni az „elakadást”: a kocsist, a kocsit, a kerekeket szapuljuk, nem gondolunk az útra. Ilyenek vagyunk, ilyennek születtünk, dehogy ejtjük másként a szót, dehogy tapad másként fejünkön a haj: nem vagyunk „Új nép, másfajta raj”. (Thessza is békésen alszik a teraszon.)
Akkor se, most se tudjuk: mi a fontos, s mi nem az. Ez az út is vezet valahová, persze nem tudjuk: hová. Amilyen az út, olyanon kell menni – ha az utat nem tudod járhatóvá tenni, más utat kell választani! De a mi szekerünk ezen zötyög tovább, már nem is érezzük, ahogy zötyög. Thessza most fölemeli a fejét, kérdően rám néz, mintha azt kérdezné: „Drága gazdi, nem ugrottunk mi már le erről a szekérről?” Nem, Thessza, nem ugrottunk: löktek, nem a sárba, az árokba …
De azt sem vettük észre. Az árokban zötyögtünk tovább. Mintha az jó lenne bárkinek is. Közben a szekér már messze jár, a kocsis kíméletlenül csapkodja a lovakat, mindent és mindenkit ledob a szekérről, ami neki nem tetsző: egészségügyet, oktatást, szociális gondoskodást, szolidaritást; tanárokat, orvosokat, ápolókat. Közben kihívóan és büszkén mutat fityiszt azoknak, akiket ellenségének tart. Példát mutat követőinek; pontokba foglalja, receptet ad nekik, mit-hogyan-miért tegyenek és családjával, lakájaival együtt pofátlanul gazdagodik. Természetesen mindent közpénzből…
„Lelkünkre így ül ez a kor…” – súgom Thesszának, inkább magamnak, miközben arra gondolok, hogyan kéne helyt állnom „az örök talajon”; hogyan kellene földre sütött szememet kinyitnom, hogy megleljem a „földbe zárt” titkot.
Talán hozzáfoghatnék egy új szekér elkészítéséhez…
- 05. 19. csütörtök