Tudod, annak idején, „amikor én még kis-srác voltam”, úgy ötvenöt évvel ezelőtt, megtanultam ezt a verset, de nem azért, mert kötelező volt, egyáltalán nem azért, hanem csak úgy, mert elolvastam és újraolvastam, aztán megint és a végén megmaradt, mert a versek ilyenek, megmaradnak:
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor.
Most már nem tudom az egészet, mégis, ahogy élek, amikor – és bizony gyakran, egyre gyakrabban – történik valami, föl-fölbukkan a kisagyamban és olyankor itt ragad, motoszkál a fejemben ingerlően, még most is, így, a hetvenharmadikban is cselekvésre-késztetően, ahogy még tudok. Pedig én nem is a város peremén élek (bár város-peremi srác vagyok), itt csak a por, az elmaradhatatlan szürke por ereszkedik alá és borít be mindent, semmit sem kímél. Itt nem segít az eső, hó sem – már nem is hullik időtlen idők óta a magasból. Hát lerakódik. Kívül is, belül is.
Lelkünkre így ül ez a kor.
Mindent ellep, beborít. Most a tanárok vannak soron, tegnap a rendvédelmisek, az egészségügyben dolgozók, még korábban, kezdetben a közszolgálatban – az előző, „gyurcsánista-bajnaista” időkből ott maradt – dolgozók voltak. Aztán szinte mindenkire sor került. Mert tizenkét év alatt a pici denevérek mindenhova eljutottak. Beomló alkony lett a háttér – úgy látjuk most – örökre megváltoztathatatlanul.
Lelkünkre így ül ez a kor.
Mi nem ejtjük másként a szót, fejünkön sem tapad másként a haj, mi most nem az emberiségért akarunk helyt állni az örök talajon; talán csak magunkért, a gyerekeinkért; újra papokat, katonákat hallgatunk; jó, ha néha-néha polgárokba ütközünk. Mi (talán csak még nem) nem vagyunk új anyag, csak e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintett való anyag, emberhústömeg, ami néhol csak úgy, talán kíváncsiságból ki-kilöttyen abból a formából; szállásainkon megint éhínség, fegyver, vakhit és Covid dúl.
Lelkünkre így ül ez a kor.
Érted te ezt? Értetted a költőt, aki 1933(!) tavaszán mást, mégis többet látott, vett észre az internet-nélküli fasizálódó világból?! Mi most miért nem vesszük észre, miért nem hiszünk a szemünknek, a fülünknek, a látó-költőknek?! Csak, mert csörömpöl a szó ajkukból és nem imát csörömpöl?! Pedig mindannyian városperemiek vagyunk!
Lelkünkre így ül ez a kor.
Tudod, annak idején, „amikor én még kis-srác voltam”, úgy ötvenöt évvel ezelőtt, megtanultam ezt a verset, de nem azért, mert kötelező volt, egyáltalán nem azért, hanem csak úgy, mert elolvastam és újraolvastam, aztán megint és a végén megmaradt, mert a versek ilyenek, megmaradnak benned:
A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a `guanó`,
keményen, vastagon…
Ugye neked is vannak verseid…
- 10. 27. csütörtök kétszáz-negyvennegyedik nap