Címke: kép

VÉGÁLLOMÁS

Az ott egy végállomás.

Állítólag ez a világ legszebb Lóvasút végállomása!

  1. június 30-án reggel hatkor innen indult az első menetrendszerinti lóvasút.

A Lánchídig.

Onnan reggel öttől este kilencig.

Zugligetbe.

Félóránként.

Csúcsidőben gyakrabban.

Egy-szintes, kétfogatú zárt és nyitott kocsik.

Az első osztályon való utazás – kezdetben – huszonegy krajcár volt.

A másodosztályon tizenhat.

Nehogymá’ keveredés legyen!

1868-ban!

A rendszerváltás után a közelben dolgoztam.

Egy svájci-belga-magyar Kft-ben.

Ott tanultam meg: mi az a teljesítmény-követelmény.

Profitnövelés!

Ha jól csináltam, azonnal siker!

A tulajoknak is.

Ha rosszul, rögtön büntetés.

Mert a tulajok is bánták.

Azonnal megjelent a következmény: nálam is, náluk is.

Itt nem volt érdekes: honnan jöttél, ki voltál.

Teljesíts és minden rendben.

Megtanultam egy életre.

 

Hm, mintha ma megint nem ez lenne a legfőbb követelmény.

A hatalomnál.

A közpénzek elosztásánál.

 

Kár.

Nagy kár.

De nekem mindegy, ha Neked is …

 

Viszont a végállomás még ma is szép…

  1. 03. 24. péntek

(Kép: ilyenisvoltbudapest)

DUNAPALOTA ELŐTT

1943.

Budapest.

A Duna pesti oldalán.

Egy nő és két férfi.

Mosolyognak.

Néznek a kamerába.

Mögöttük a Ritz Szálló.

Ott áll: büszkén, pompásan.

Ahogyan Fellner Sándor és Sós Aladár megtervezte.

Luxusszálló.

Mintha Párizsban lenne.

Már itt szállt meg Jagatjit Singh Bahadur maharadzsa.

Ahogyan Arnold J. Toynbee történész is.

George Creel Kalifornia állam kormányzója is lakója volt.

Rabindranáth Tagore irodalmi Nobel-díjas sem máshol talált szállást.

A nő és a férfiak magabiztosan állnak ott.

Vajon mire gondolhatnak?

Már elúszott az „a dinnyehéj”

Nem ismerik a jövőt.

A közeljövőt sem.

Hogy mi történik majd.

Még nincsenek árván maradt cipők sem a Duna partján.

Még nem zavaros a víz.

Pedig már akkor is „fecseg a felszín, hallgat a mély”.

A szállót ugyan még nem érte az a bomba.

Nem döntötte romba végérvényesen.

„A Duna csak folyt.”

Ők nem gondoltak a jövővel.

 

És mi most?!

 

  1. 03. 22. szerda

(Kép: ilyenisvoltbudapest)

MINTHA ANYÁM LENNE OTT A KABÁTBAN

Mintha anyám állna ott.

Nem, nem ő az: nem ilyen ridikülje volt.

Mégis, akár ő is lehetne.

Kendővel a fején.

Akkoriban még a szelek is mások voltak.

Sokkal erősebben fújtak.

De nem anyám az.

Bár már – akkoriban – arrafelé laktunk.

A Fehérvári úton.

A Rege cukrászda közelében.

Ott – néha-néha, amikor megjöttem a késő estig tartó kosárlabda edzésről – gesztenyepürét ettem.

Talán egy forint húsz fillér volt?

Kevesebb?

Vagy több?

Már nem emlékszem.

De isteni volt.

 

Mintha anyám állna ott.

A Móricz Zsigmond Körtér és a Villányi út találkozásánál.

De nem, nem lehetett ő.

Akkor már a Testnevelési Főiskolán dolgozott.

Bár, ha a 61-es villamos megállójába ment éppen?

Az pont oda vitte.

A TF-re.

Reggel hétre ment mindig.

Itt, a képen meg nincs olyan korán.

Alig vannak emberek az utcán.

Pedig az egy mindig zsúfolt, lármás tér volt.

Persze: munkában vannak.

Akkoriban mindenki dolgozott.

Hatályban volt közveszélyes munkakerülőkről szóló törvény.

Mindenkinek volt is, lett is munkája.

Munkanélküliség nem létezett.

Aztán hogy mit „termelt” az a munka, mennyit „ért”, már másodlagos volt.

Vagy harmadlagos.

A TERV volt a fontos.

A nagy terv.

Évente.

Kongresszusról-kongresszusra.

Középtávra.

Azt kellett teljesíteni.

„Mindig” teljesítették is.

Az átmenetben.

A szocializmusba.

Szóval: mindenkinek volt munkája.

Anyámnak is.

Akár mehetett éppen munkába.

De mégsem ő volt.

 

Emitt buszok várakoznak.

Amott egyetlen autó.

Mögötte egy rendőr?

Vagy katona?

A lámpák már nem égnek.

Hirdetőoszlopok a fák között.

Büszkén hirdetnek mindenfélét.

(Még nem Simicskának, nem a MAHIR CITYPOSTER Kft-nek.)

Talán a MÉH-nek?

Vagy a MALÉV-nak?!

A Röltex-nek?

És kinek szólnak azok a hirdetések?

Mire hívják föl a figyelmet?

Bár senki nem nézi őket.

Hideg van.

Hűvös, orkánerejű szél is.

Ekkor még nem ismertük Rajkint: „Tavasz, nyár, ősz, tél – bezzeg odaát!”

Nem, nem lehet anyám.

 

És, ha majd hatvan év múlva?

Valaki egy fekete-fehér képet lát?

Észreveszi rajta majd az anyját, apját?

Meglátja majd őket?

Meghallja majd szuszogásukat, hangjukat?

Átéli újra, csak egy pillanatra a hatvan éve előttit?

 

Hát persze…

 

  1. 03. 21. kedd

(Kép: ilyenisvoltbudapest)

„CSAK” FEKETE-FEHÉR VOLT…

1964.

Éppen elkezdem a József Attila gimnáziumot.

Akkor még nem tudom: életem legszebb korszaka kezdődik.

A „Jóskában”!

A Feneketlen tó partján.

Ott, a templom mellett.

Kinyílt a világ!

Persze úgy, ahogy én akartam – látni.

Szépnek.

Egyszerűnek.

Vannak a jók.

Meg vannak a rosszak.

Persze, hogy én-mi a jó oldalon állunk.

Vannak barátok.

Meg van az ellenség.

 

Fekete-fehér.

 

A TV is.

Ott, Jászboldogházán.

1964-ben.

A falu egyik házában.

Ahol van TV készülék is.

Talán a szilveszteri kabaré megy.

A műsor.

Amit látni kell!

Meg a TV-t nézni.

Ami a horgolt terítővel borított asztalon van.

A TV-n is ott a horgolt „alátét”-terítő.

Az elengedhetetlen dísz-figura – gyertyával.

Az ablak előtt függöny.

Minden ragyog.

A tiszta szobában.

Már-már „polgári”.

Könyvek nincsenek.

Még.

Majd lesznek.

Fillérekért.

Jászboldogházán is.

1964-ben.

Mindenki eljött.

A gyerekek is.

Szépen felöltözve.

A férfiak zakóban.

Az asszonyok pulóverben.

Talán széket is hoztak magukkal.

A vendégségbe.

TV-t nézni.

Most a kabarét.

Máskor mást.

Ez (volt) akkoriban a természetes.

Mert nem volt – akkoriban – sok TV.

Hát – akkoriban – közösen nézték.

A meccseket.

A Gagarint.

Az Olimpiát.

A Táncdalfesztiválokat.

Mindegy mit.

1964-ben.

Ott, Jászboldogházán.

És máshol is.

Fekete fehérben…

  1. 03. 18. szombat

(Kép: MTI Fotó: Lajos György, Hadas János)

PADON

(1962.)

 

Ülnek.

Nem beszélnek.

A padon.

Az egyiken kalap

Egy kicsit a szemére döntve.

A másikon svájci sapka.

Éppen rágyújt.

Szipka a szájban.

Benne talán Munkás, vagy Kossuth.

Kifelé gyújtja a gyufát.

Úgy kell.

Úgy szokta.

Bot a lábai között.

Háttal ülnek az útnak.

A macskaköves útnak.

Kabátban.

A Nap csak enyhén melegít.

Néznek.

Nem beszélnek.

Két öreg.

A múlt században születhettek.

A padnál is idősebbek.

Mennyi mindent mesélhetnek.

Ha vannak gyerekeik, unokáik, talán déd…

A két háborúról.

’56-ról még nem.

1962-ben.

Hol születtek?

Honnan indulhattak?

Hova jutottak?

Magyarországról megint Magyarországra?

Lentről föl?

Aztán megint le?
Hazából ki?

Aztán gyalog vissza?

A történelem sodrában?

Az „ütött-kopott utcák nevét” dúdolva?

Mert itt születtek, ez a hazájuk?

Most csak ülnek.

A Millenniumi Földalattin utaztak vajon?

És az első csilingelő villamoson?

Gyerekekként, fogva anyjuk kezét?

És: jártak-e polgáriba?

Utána mi lett velük?

Most ülnek.

Nem beszélnek.

Egyikük akár Bandi bácsi is lehetne.

Vagy Fecó bácsi.

Nem ők azok.

És az életük?

Hasonló utat jártak végig?

Fényben és árnyékban?

Ha mögöttük a macskakövek mesélni tudnának!

Csak simán hallgatnak.

Most hatalmas gumikerék alatt „nyögnek”.

Korábban paták csattogtak rajtuk.

Ők csak ülnek.

Fejükben a filmjük.

Biztosan Oscar Díjas lenne.

Mennyien „írták” a történetüket?!

Ferenc József, Kun Béla, a trianoni döntést hozok, az Ellentengernagy, Rákosi, Nagy Imre, Kádár…

És persze munkások-parasztok.

És ők, maguk.

Most csak ülnek.

A cigi még nem gyulladt meg.

  1. 03. 15. szerda

(Kép: József Sebestyén)