Abnormális világban élünk itt, Magyarországon, és ezt az abnormalitást föl kéne mondani már.
Gondoljátok meg, nálunk azt mondja a miniszterelnök és a kormány:
• „megvédjük a nyugdíjakat és a nyugdíjasokat” – közben ellopják a zemberek nyugdíjmegtakarításait;
• „megmentjük az iskolákat” – közben nincs kréta, amivel írni lehetne a táblára, nincs olyan tankönyv, amiből rendesen lehetne tanulni, nem gondolkodhatnak sem a pedagógusok, sem a gyerekek, mert lecsapna rájuk a klikkes hatóság;
• „megmentjük a kórházakat” – közben a betegnek és a hozzátartozóknak kell bevinni a kórházba az érzéstelenítőt, a sterilkendőt, kesztyűt, vacsorát;
• „a magyar reformok működnek” – közben meg a „gazdasági növekedés jelenlegi üteme nem elégséges, és tartóssága sem biztosított”, ezért „csak” a focira, az olimpiára, a felcsúti kisvasútra, meg Ráhel ellopott mobiltelefonjának DNS vizsgálatára és nyomozására telik;
• „plusz egy” – és mindenki tudja, hogy mínusz egy.
Abnormális világban élünk itt, Magyarországon, és ezt az abnormalitást föl kéne mondani már.
Mert gondoljátok meg, emberek, normális ország az, ahol
• az államelnök pártkatona
• az Alkotmánybíróság pártkatonák gyülekezete
• a Legfőbb Ügyész pártkatona
• az Országos Bírói Hivatal elnöke pártkatona felesége
• a Nemzeti Választási Bizottság pártkatonák összejövetele
• a parlament pártkatonák bólogató összejövetele
• aki nem válik pártkatonává, az már a lecsóba sem mehet
• csak pártkatonák.
Abnormális világban élünk itt, Magyarországon, és ezt az abnormalitást föl kéne mondani már.
Mert gondoljátok meg, barátaim, normális ország az, ahol
• a szavak nem azt jelentik, amit;
• nem elég magyarnak lenni, annak is kell látszani;
• nem elég tenni, de mindig kell tapsolni;
• úgy kell(ene) szabadnak lenni, hogy közben kerítés közé kell szorulni;
• az idegenektől félni kell, mert fölszólításra ez lett a trendi, és „aki nem lép egyszerre”;
• gyűlölni, gyűlölni, gyűlölni kell;
• „Nem csinálunk Európát Magyarországból…”;
• és nem öröm látni „fehérek közt egy európait”.
Abnormális világban élünk itt, Magyarországon, és ezt az abnormalitást föl kéne mondani már.
Mert gondoljátok meg, normális ország az, ahol az egyszerű ember
• először a menekülésre gondol, meg a kiskapura;
• a jóízű, fölszabadult nevetést ritka ajándéknak kapja;
• és „Hol lehet altiszt, azt kutatja…”.
Abnormális világban élünk, itt Magyarországon, és ezt az abnormalitást föl kell végre mondani: mert gondoljátok meg, honfitársaim: „a szabadság néhány perce mindent megér”!

Tovább a folytatáshoz →

Csörög a telefonom: mizujs – kérdi a rokon, hogyityeg – folytatja, majd meg sem várva a választ, levegővétel nélkül elkezd hadarni, mi lesz itt, lezártuk a nyaralót, leeresztettük a medencét, nem megyünk már idén ki oda, a spejz is tele van cukorral, sóval, babbal, vettünk 50 csomag WC papírt is, a gyerek most itthon van, de már holnap indul vissza, ha tud, a szomszéd is fölszerelte a rácsot az ajtóra, lőni is fognak? – aztán elköszön, mert kezdődik a Barátok közt az RTL-en.

A barátunk gyereke nyaralni ment. Portugáliába, a tengerhez kipihenni az egész éves kemény meló fáradalmait. A gyerek nem ért bennünket: mit rúgóztok egyfolytában a politikán, nincs más dolgotok, nincs más tennivalótok, olvassatok, nézzétek a tv-ét, sétáltassátok a kutyátokat, bele fogtok őrülni ebbe a fölösleges és állandó görcsölésbe – mondja, amikor találkozunk. Aztán visszajött: bassza meg, alig bírtam a határon átjutni, órákig kellett szobroznom az úton, kinn meg úgy néztek rám, mint egy anyagyilkosra, mint aki most jött le a fáról, aki azt sem tudja, hogy mi az a gyerekszoba, nem is mertem magyarul megszólalni azután.

A rokon-gyerek kinn dolgozik Hollandiában. Nehezen viseli, minden hazahúzza. Nem tud gyökeret ereszteni. Pedig minden jobb odakinn: pénz, egzisztencia, munkafeltételek, tanulási lehetőségek, egyáltalán az élet. Gyakran jön haza, hiszen az nem ereszti. És nem ért minket: mi csak a dolgok rosszabbik oldalát látjuk, elvakít minket a csőlátásunk, lehúz a magyar gondolkodású mocsarunk a mélybe, nem látjuk az élet szebb oldalát, a sikereket, a lehetőségeket, a magyar csodákat, csak fövünk a saját levünkben. Aztán leesik neki is: hiszen ő is emigráns, gazdasági bevándorló, a jobb és szebb élet reményében, hazáját elhagyó kivándorló; akkor hogyan is van ez?!

Készülünk a falunapra. Nagy hepaj lesz: a falu apraja nagyja ott fog kóricálni a sátrak között. Lesz sátor a hatalmasoknak – az önkormányzatnak, a polgármesternek, nekik nagyobb –, lesz a pártoknak is – ott már a megbízhatóság szerint differenciálnak a nagyságában,–, és lesz a civileknek is, a falu szélén, a dszembori szomszédságában, a patakkal elválasztva. De ott lesznek: igaz padokat, asztalokat, áramot nem kapnak, fölírják majd mindenkinek a nevét, aki 20 méter sugarú körön belülre közelíti meg a sátrakat, valószínűleg a betyáros sereg is küld földerítőket a patak védelmének az előkészítésére. De a civilek készülődnek. Kedves gyerekprogramokkal, komoly, meghívott vendégekkel történő beszélgetésekkel a falu jövőjéről, kávé-különlegességekkel és még sok apró meglepetéssel. Hiszen ez egy lesz, a sok falunap közül.

Kezdődik a koncert. A nézőtér elcsendesedik, a zenekar némán várja a karmester érkezését. Egy pillanatra megáll az idő, ebbe az időtlenségbe lép be a méltán világhírű magyar karmester a koncertterembe. Udvarias, elismerő, várakozó taps. A karmester föllép a kis pódiumára, meghajol, majd a zenekar felé fordul. Fölemeli pálcáját, a zenekar tagjai ráhelyezik ujjaikat a hegedűre, a dobosok a kezükbe veszik dobverőt, a nagybőgősök magukhoz húzzák a hangszerüket, mindenki várja a karmester intését. És ekkor Ő leereszti mindkét karját és lassan megfordul a közönség felé. Megszólal: én egy magyar karmester vagyok, Magyarországról… és tudják… aggasztó híreket kapok Magyarországról…

Tovább a folytatáshoz →