Húzza, halasztja.
A szembenézést.
Csak olyan „bayeri”-re telik.
Inkább a gázszámlát intézem – azaz: intézném.
Már sokadszorra kapok „fals”, beazonosíthatatlan, kamu számlákat, amik lejárt tartozásokról „tájékoztatnak”, azonnal fizessem be az adósságomat; megnézem a lefűzött dossziét: persze mindent elutaltam; akkor mi a franc lehet(?), biztosan föltörték a „számlázó oldalát”, hívom őket, persze géphang, négy perc múlva, amikor már mindent meghallgattam (mit kell megnyomnom, elővennem, bediktálnom), akkor közli: „túlzsúfolt a vonal, hívjon később!”, most így hogyan tudom meg, hogy tényleg van-e tartozásom: apám-anyám, nagynénikém (második anyám), nagybácsikám, feleségem fölmenői arra tanítottak, amikor megjön a számla, „rögtön fizess, ne várj vele azonnal, ahogy tudod”, persze az a „Nagy Háború” előtt volt, nem a „Felszabadulás” után, látod, azt írom „Felszabadulás” – tulajdonképpen meg is kezdtem a „Bayer” helyett a (nem olyan „bayeri”) szembenézést, hiszen ezek a szavak, jelzők, ítéletek az elmúlt világról az enyémek, az enyémek is, megkülönböztetnek tőle, a Bayertől, ezek „csak úgy jönnek maguktól”, a beszélgetésekből, az együtt töltött percekből-órákból, ott, a kirándulásokon is, a budai hegyekben, ahol „ŐK” is kirándultak a bőrösökkel, a szakszervezettel, ahol énekeltek, Ságvári Endrét hallgatták, olvasgatták a Tőkét meg József Attilát és ábrándoztak egy szebb jövőről, amit aztán nem tudtak megalkotni, csak akarták, de kisiklott-kisiklatták a vonatot és csúnya katasztrófa lett belőle; később, mi ott, ugyanazokban a budai hegyekben eltöltött kirándulásokon Bandi bá” viccelődéseit meg apámat hallgattuk, mikor rohangálás-labdázás-fogócskázás után leheveredtünk mindannyian a kiterített pokrócokra, hogy anyám-Babuka-Lilkó nagyanyám kicsomagolják a „kaját”, Bambit, limonádét; mindig a Tisza Kálmán téri focizásukról beszélt, hogy néha megkapták: a „zsidókkal nem focizunk”-at (most olvasom, „Cigányoknak tilos a belépés” – jelent meg az üzenet a kecskeméti italdiszkont LED-paneljén); az esti dia-vetítések is beugranak: az Egri Csillagok, a Pál utcai fiúk, apám „meséi”, hogy mindig tisztának kell maradni, még ott is, ahol alig lehet; aztán jóval később, amikor már a gimiben, a felejthetetlen „Jóskában”, ott a Villányi úton, a Feneketlen tó partján, amikor Vera néni az Egy szerelem három éjszakájáról azt mondta: „de hiszen a Radnóti zsidó volt, nem munkásmozgalmi ellenálló” és „forradalmi hevületünket lelohasztotta”, mert a dekadens életérzés valóságosságáról, a nihil érthetőségéről, emberi mivoltáról is beszélgetett velünk; már a szombat-vasárnapi a konyhában együtt eltöltött családi ebédek „képeit nézegetem”, amikről apám rohant a Népstadionba a meccseket rendezni – nagypapáimat nem ismerhettem, születésem előtt „elmentek”, a családi emlékezet szerint jobb, hogy nem ismertem őket: apai ágon az órás nagyapám állandóan az italhoz menekült, a gyerekeknek kellett nagyanyámat védeni az ütlegelések elől, anyai ágon sem volt szerencséje „Lilkónak”…
Innen vagyok, innen jövök – hova jutottam vajon?
Hogyan is írt Nádas Péter: „… soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak. / És azonnal megjegyeztem.”
Ő iszonyodik.
Mert „immár mindent tud”.
De hát gyerek volt, alig találkozott vele, „Azt akarták, hogy maradjon meg az emlékezetemben olyannak, amilyennek megismertem. Nagynak, erősnek, óriásnak. Istenem. Mennyire döbbenetesen, mennyire fájdalmasan hangzik ez most…” – írta most.
Azóta (még) nem írt új-bejegyzést a „Bádog – Bayer Zsolt” blogjába: sem habzót, sem a „@arról, a gazember seggfejek szajhájáról, a Tusk nevű rohadék szemétládáról…”.
Húzza, halasztja.
A szembenézést.
Csak olyan „bayeri”-re telik…
- 01. 30. kedd
„Calais-nál éppen most vertek össze egy magyar kamionsofőrt. A magyar kamionsofőr (fehér, európai, keresztény bennszülött) nem fehér, nem európai, nem keresztény támadóknak esett áldozatul.” – írta a lovagrendes, lovagkeresztes, búsongó-nagymagyar 