Halk suttogás, izgatott várakozás: „mindjárt jön”, „már itt is van”, „az a mosoly az arcán”, „de szeretem…” – duruzsolás az egész terem. Bemutatsz majd Neki? – kérdi az egyik a bennfentes másiktól, ha lesz mód, majd utána, az állófogadáson, az aperitif és a pogi között, súgja vissza a másik. Az arcuk fénylik, a tenyerük nyírkos, pedig nem is gyerekek, nincs is elviselhetetlen meleg odabenn: de ez a pillanat, ez a varázs! Ők a hívők. A hívek. A gondosan, többszőr is ellenőrzött kiválasztottak. Most éppen vállalkozók, most éppen kis és nagytőkések, vállalati vezetők: az aktuális „biodíszlet”! Akik most itt lehetnek, és akik most itt akartak lenni.
És akkor megérkezett. Mindenki fölpattant a helyéről, a telefonok elkezdtek villogni, ahogy az exponálás megtörtént, a hátul levők nyújtogatták a nyakukat, hogy megpillantsák, lássák Őt; hogy esetleg láttassanak: mi is itt vagyunk! És Ő bejött, pontosabban bevonult a terembe. Az első sorban is már álltak, és Ő mosolyogva, felsőtestét egy kissé előre-döntve, nyelvével a szájaszélét nyalogatva mindenkivel egyenként lejattolt. Majd a másik oldalról fölment a színpadra, megnézte az asztal közepén lévő kártyákat, szembefordult a publikummal, rájuk emelte tekintetét, azonnal csönd lett a teremben, és Ő akkor kigombolta a zakóját, komótosan leült és egy kicsit zavaróan láthatóvá vált a hasán azonnal, egy kissé szétnyíló inge alatt a nadrágot szétfeszítő hasa.
A háttérben, zöld alapon, fehéren virított: „DINAMIKUS GAZDASÁGOT, BEFOLYÁSOS ÉS EGYSÉGES NEMZETEI KAMARÁT”. Gyorsan lementek az „előzenekarok”, az elnök, a „pirospöttyösseggű” és a halk szavú végrehajtó előadásai. Talán nevetettek is néha, lehet, hogy mondtak is valamit, de a várakozás miatt ez senkit nem érdekelt.
Várták Őt, az Ő megszólalását!
És már jött is: a lámpákat hirtelen fölkapcsolták, a fények a vártnál még erősebbek lettek, a színpad, pontosabban a pulpitus máris fényárban úszott. A semmiből azonnal előjöttek az operatőrők, a kameramanek, a segédoperatőrök, a riporterek és teljesen betöltötték az első sor és a színpad közötti teret. Hang nélkül dolgoztak, csak a kezük meg a kamerájuk járt. A testek párolgása, az izzadság enyhén savanyú illata szinte robbanássá fokozta a várakozás feszültségét.
És akkor megszólalt.
Mindenről mondott valamit. Kijelentő módban. És azt komolyan gondolta. Akkor. Ott. Abban a pillanatban. (Atán később, máskor majd mást gondol. És akkor meg azt mondja majd.) Nagyon kellett figyelni, hogy majd, amikor idézik Őt, mikor és mit fognak Tőle idézni. Mert lehet, hogy amikor majd beszélnek a „szájával”, amikor idézik majd Őt, amikor majd hivatkoznak rá, akár már másnap, vagy harmadnap, már nem is az lesz a véleménye!
És a hangszórókból fölzúgtak szavai: „kulturális egyneműség”, „etnikai homogenitás”, „az olimpia egy bordatöréssel”, „5 százalék feletti növekedés”, „az alapjövedelem egy valószínűtlen ötlet”, „védekeznünk kell a migráció ellen”, „brüsszeli politikával szemben”, „olcsó energiáért meg kell harcolnunk”, „tudunk mi küzdeni remény nélkül is”, „hogyne tudnánk, ha még remény is van”!
Aztán hirtelen vége lett, és bementek gyorsan a másik, pincérekkel agyonzsúfolt terembe, a fehér abrosszal leterített asztalokhoz, ahol a szendvicsek, pogácsák, röviditalok sokasága várta a pusztítást. Ez fantasztikus volt, megint megmondta a tutit – hallatszott mindenfelől, ez megint nagyot fog szólni, te hogy értetted az etnikai homogenitást?, hogy mi magyarok, csak magyarok, senki idegenszívűt; és az egyneműséget?, hát hogy a mi kultúránk a legjobb, amit másoknak kell követnie; hát azt, hogy az olimpia?, fogunk mi még rendezni, meglátod!
És a szemek csillogtak, az ital fogyott, a szendvicsekből is alig maradt az asztalokon: ez jó buli volt…

2017. 03. 01.

(Még egyszer az Orbán-beszéd egy eleméről)

„Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát. Nem fogjuk hagyni, hogy ránk erőltesse kozmopolita bevándorláspolitikájának keserű gyümölcseit, nem fogunk bűnözést, terrorizmust, homofóbiát és zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust importálni Magyarországra, nem lesznek törvényen kívüli városnegyedek, nem lesznek zavargások, bevándorlózendülések, és nem fognak bandák vadászni asszonyainkra és lányainkra.”
Szóval, azt mondja a miniszterelnök: meg kell, védjük magunkat, mert most megint veszélyben a haza, mert most megint külső támadás alatt vagyunk, mert most megint el akarnak tiporni bennünket, mert most megint „lángoktól ölelt kis ország” lettünk. Hiszen az a gaz Brüsszel, az a legújabb-kori pártközpont, az a kozmopolita bürokrácia-hangyaboly
• már most is, mindenfajta kontroll, ellenőrzés, hatalommegosztás nélkül működik, és lám-lám, – mindenfajta fölhatalmazás, ’demokratikus’ megerősítés nélkül – a törvények fölé akarja helyezni magát. (Mert legalább úgy csinálná, ahogyan azt ’mi csináljuk’, mert ’mi’ a törvényt igazítjuk a cselekedeteinkhez, és akkor már minden rendben van);
• azt követeli tőlünk, hogy fogadjuk el az általa diktált bevándorlás-politikát, a beláthatatlan következményeket, a bűnözést, a terrort, a zavargásokat, a zendüléseket, az asszonygyalázásokat, meg amiről már sokat beszélt korábban, a járványokat, a kultúránk semmibevételét; pedig látjuk, hogy mindez hová vezet(ett) Európában. (Holott itthon „minden rendben van”: na, jó, néha megölnek kommandósok egy-két cigány embert és gyereket; néhanapján az osztálytárs meggyilkolja a volt osztálytársnőjét, mert az nem hajlandó vele közösülni; egyszer-egyszer meggyaláznak zsidó temetőket, disznólábat tesznek a Duna-parti cipőkbe; de az mégiscsak a ’miénk’.).
És akkor fölhangzik a félmondat, belecsörren az egyhangú, már unos-untalan ismételt cirádába egy durván oda nem illő, előzménynélküli és ezért bántóan disszonáns, a vélt harmóniát egyértelműen széttörő, megzavaró szöveg: „nem fogunk … zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust importálni Magyarországra…”.
Leteszem a kávét a kezemből, visszafojtom a lélegzetemet, egy pillanatra megdermedek: mit is hallottam, miről is beszél a miniszterelnök? Kit akar megvédeni, és hogyan, és kitől, és miért kezdenek el megint hangosan csattogni a vasalt csizmák az agyamban? A zsinagógákat gyújtogatók, a népvándorlással belopódzó antiszemitizmus, ezek a valódi okok, emiatt van háborús, migrációs-válsághelyzet, vélelmezések alapján ’kihirdetett állapot’, ami följogosít rendkívüli intézkedésekre is?!
Na, nem: álljon meg a menet, engem ne használjanak föl, én nem leszek már megint ürügy, hivatkozási alap, ehhez nem adom a nevem. Ezt már megtanultam egyszer: az elfogadás az első lépés, innen már nyílegyenes út vezet a bénult engedelmességhez, aztán tovább, és végül az együttműködéshez, és az együttműködő sohasem ártatlan, hanem hozzájáruló; nemcsak elpusztuló, hanem pusztító is, még ha utólag magyarázható is a cselekedete, persze akkor már megette a fene az egészet.
Na, nem: akkor inkább hangoskodom, akkor inkább „nem fogom be pörös számat”, akkor inkább vállalom a ’pislákolás’-t, azt, hogy ’gazdaállat híján meg vannak számlálva a’ napjaim, mert még infúziós segélyszállítmányt se kapok, mint a felcsúti kebelbarát gázszerelő Lőrinc az uniós pályáztatások során.
Na, nem!

Tovább a folytatáshoz →

Tisztelt ünneplő hallgatóság és nézőség:

Kik itt vagytok a téren; vagy ott a rengeteg közcsatornás tévé készülék előtt; esetleg amott, a határvadász zászlóaljak megalakítása, a pengés kerítések kifeszítése közben; és Boross Péter is legyen megemlítve, halljátok az ünnepi és érdemi beszédem.

1991 óta ma végre hivatalos állami és egyházi ünnep van. Nem olyan Alkotmány-ünneplős, Duna parti partis, mindenkit megmozgatós, nem olyan hepajos. Ez igazi, mert én celebrálom, és ezért ez olyan engem ünneplős is és ezért hivatalos is.

Szóval, nincs mese, látom: ma tényleg ünnepelni van kedvetek és kötelességetek, a körülményeitekről nem is beszélve. Ma végre ne siránkozzatok, ne a múlton búsongjatok, ne üveges szemekkel mélázzatok, mert most zászlót vonok, tiszteket avatok, kitüntetéseket osztok, kenyeret szelek, tűzijátékot rendelek! Mert megérdemlem, talán ti is megérdemeltek valamicskét, de ez nem biztos. Mert ma engem tisztel az egész világ, és ebből egy kicsi rátok is hull, bár ez nem igazságos! Még az Obama is írt nekem, és bár meg vagytok a levélben említve, nem ti kaptátok! És várok még egy csomó levelet mindenhonnan, de ti ne írjatok, az nem érdekel.

Egy szó, mint száz: ma a sikereimről tudok beszámolni, amiből jut nektek is, no, nem sok, csak egy kicsi, és főleg a komáimnak, akik persze itt vannak, pontosabban csak ők vannak itt. Mert sikereim dögivel vannak. Itt van mindjárt a magyarok sikeres kivándorlása, amit én intéztem el végérvényesen. Ez már egy kisebbfajta új-hon keresés, hiszen a keresők száma lassan meghaladja a népesség 5 százalékát, sőt, a munkaképesek 15 százalékát is. Ez azért siker, mert ők jól érzik magukat odaát, és aztán küldik haza a rengeteg zsozsót, lét, manit, amit itthon aztán jól, tranzakciós költséggel megcsapolunk. Továbbá itt vannak a bevándorlók is, akik azonnal tovább vándorolnak, csak mi egy kicsit megutaztatjuk őket Szegedről Debrecenbe, aztán mehetnek Hegyeshalomra. Közben megtanulhatják a vakolvasást is, meg itt hagynak egy rahedli pénzt is; meg közmunkát is adnak nektek, ami megint csak jó lesz. Meg kapunk egy rakás pénzt is Brüsszelből, amit majd én osztok szét. Meg itt vannak a sikeres városaink: Felcsút, Alcsút, Gyirmót, Hódmezővásárhely, Debrecen, csak győzzem sorolni. És akkor még nem is beszéltem a Dagály több száz éves fáiról, amiket a kivágásuk után olyan jól tud majd hasznosítani Lőrinc az építkezéseknél. Napestig tudnám sorolni tovább a sikereimet: a vasútépítést, a stadion-projektet, a városok közvilágítását, most meg majd az új földosztást, de itt most abba hagyom a fölsorolást, mert én szerény ember vagyok.

Aztán mennyi kezdeményezés indult el, ami hirdeti majd dicsőségemet az utókornak: a taxik új színekben pompáznak, az utcák új nevekkel bírnak, mennyi új emlékmű, szobor dicsőíti meggyalázott, de rehabilitált hőseinket, történészeinket, íróinkat. Ezek mind, mind rólam is elmondanak valamit, sőt, rólam beszélnek csak igazán! Mennyi álmatlan éjszaka kellett, hogy rájöjjek: hogyan szíthatom föl bennetek újra a parázsló tűzet, az elfojtott indulatot, a megtisztító gyűlöletet a gonosz iránt, akire mindig sikerül időben rámutatnom. És most, amikor rátok nézek Tovább a folytatáshoz →