„Vakok, ha nézünk is.”
(Esterházy Péter és Marianna D. Birbaum beszélget: Az évek iszkolása Magvető, 2015.

Apám a Petőfi híd pesti villamosmegállójában, még csak a kanyarban volt a villamos, de már megmondta, hogy négyes vagy hatos. Nem volt mindegy, mert nekünk a négyes volt a jó: a hatos a Móricz Zsigmond Körtérre ment, mi meg a BEAC pályához akartunk menni. A Fehérvári úton laktunk, a 36-ban, oda onnan volt közelebb. Én már akkor sem láttam jól a számokat. Nem voltam „vak”, de néztem: „jólvoltazúgyis”.

Mumpszom volt. Az ötvenes évek közepén. Szövődményként az egyik fülemre megsüketültem. Többször kivették a mandulámat: újból és újból kinőtt. Azt gondolták az orvosok, az segít a süketségen: majd a műtét után fogok hallani. A második műtét után feküdtem a kórházi ágyban. Minden ágy fejénél volt egy vezetékes rádió-dugóvég a falban: ha csatlakoztattuk a fülhallgatót, szólt a Kossuth, vagy a Petőfi, már nem emlékszem, melyik. Amikor felébredtem, az első dolgom volt a fülhallgatós rádiót a „rossz” fülemre tenni. Süket voltam továbbra is, mint az ágyú. Nem az a műtét kellett volna…

Mindig csak a lábunk elé nézünk. Hogy el ne essünk valamiben, el ne csússzunk egy banánhéjon, nehogy egy autó elé lépjünk. Közbe meg észre sem vesszük, hogy már nem jó irányba megyünk. Nem nézünk föl. Nem emeljük föl a fejünket. A most és itt pillanata az érdekes. A holnap, meg majd csak lesz valahogy.

Az egyszerű válaszokat kedveljük. Az alárendelt és a mellérendelt mondatoktól menteseket. Az alanyt, az állítmányt, talán egy színes jelzőt. És a „jogerős” pontot. A gyorsan megjegyezhetőt. Tovább a folytatáshoz →