Hajnali háromkor újra fölriadt. Már másodszor ment ki a szeméből az álom. Ez többször előfordult vele: tudta, hogy rohamosan öregszik. De most nem a szokásos álmatlanság gyötörte. Kinézett az ablakon, a kertben bántóan, de határozott rend szerint villogtak a karácsonyi díszek: világos, sötét; megint világos, aztán megint sötét. Az asszony viszont békésen szuszogott mellette. Most nem kiabált álmában, nem küzdötte újra a napját. A kutya lenn aludt a földszinten, a lépcső alatt, most nem az ágya mellett feküdt. A gyomra viszont összerándult, a hólyagja feszítette, ki kellett mennie a vécére. Aztán visszafeküdt, de már a csönd is zavarta. Nem tudott újra elaludni. Pontosan tudta az okát. Mégis aludni akart, küzdött az ébrenlét ellen.
Egész életében a nagy, országos ügyek érdekelték. Erre nem adott haladékot magának. Mindig is hatni akart: tenni, cselekedni, megválaszolni a kihívásokat. Akkor érezte jól magát, amikor egészen új, korábban még nem használt eszközöket találhatott ki és alkalmazhatta is azokat, amikor megfogalmazhatta az első mondatot, amikor szervezhette a megvalósítást. Rögtön, az egyetem után az államigazgatásban kezdett dolgozni, valamilyen szinten mindig az ország költségvetéséért felelt. Hirtelen bevillant egy beszélgetés, amit apjával folytatott, hogy hova menjen dolgozni. Amikor erről (szerette, tisztelte, fölnézett rá, nemcsak apjának, példaképének is tartotta) tanácsot kért, apja azt mondta neki: ne a jövőt kutasd, a ma problémáival foglalkozz, azokat oldd meg. Ezzel a kérdés el is dőlt. De ez nem tegnap történt, már régen volt. Apja sem él már.
Tovább a folytatáshoz
Haladék
Minden vélemény számít!