Hajnali háromkor újra fölriadt. Már másodszor ment ki a szeméből az álom. Ez többször előfordult vele: tudta, hogy rohamosan öregszik. De most nem a szokásos álmatlanság gyötörte. Kinézett az ablakon, a kertben bántóan, de határozott rend szerint villogtak a karácsonyi díszek: világos, sötét; megint világos, aztán megint sötét. Az asszony viszont békésen szuszogott mellette. Most nem kiabált álmában, nem küzdötte újra a napját. A kutya lenn aludt a földszinten, a lépcső alatt, most nem az ágya mellett feküdt. A gyomra viszont összerándult, a hólyagja feszítette, ki kellett mennie a vécére. Aztán visszafeküdt, de már a csönd is zavarta. Nem tudott újra elaludni. Pontosan tudta az okát. Mégis aludni akart, küzdött az ébrenlét ellen.
Egész életében a nagy, országos ügyek érdekelték. Erre nem adott haladékot magának. Mindig is hatni akart: tenni, cselekedni, megválaszolni a kihívásokat. Akkor érezte jól magát, amikor egészen új, korábban még nem használt eszközöket találhatott ki és alkalmazhatta is azokat, amikor megfogalmazhatta az első mondatot, amikor szervezhette a megvalósítást. Rögtön, az egyetem után az államigazgatásban kezdett dolgozni, valamilyen szinten mindig az ország költségvetéséért felelt. Hirtelen bevillant egy beszélgetés, amit apjával folytatott, hogy hova menjen dolgozni. Amikor erről (szerette, tisztelte, fölnézett rá, nemcsak apjának, példaképének is tartotta) tanácsot kért, apja azt mondta neki: ne a jövőt kutasd, a ma problémáival foglalkozz, azokat oldd meg. Ezzel a kérdés el is dőlt. De ez nem tegnap történt, már régen volt. Apja sem él már.
Tovább forgolódott. Fölkapcsolta az éjjeli lámpát, kezébe vette Tóth Kriszta új könyvét. De csak lapozgatta, nem tudott figyelni a leírt szövegre. Pedig ez, az előző este segített: a pengeéles mondatok, a gyomoridegesítő feszültség, majd a megoldás akkor elfeledtette vele a szorongását. Most ez mégsem jött be. Tegnap még volt még egy nap. Most már csak néhány órája maradt. Aztán fürdés, öltözés és menni kell. De még most aludni kéne, valamiről álmodni, tervet kreálni. Nincsen haladék.
A rendszerváltás után – még apja élt – rövid ideig a versenyszférában dolgozott. Fantasztikusan érezte ott is magát. Ott rögtön megkapta a sikerélményt is, a visszaigazolást, az elengedhetetlen visszajelzést, hogy jó úton jár, hogy érdemes. Ez az államigazgatásban ismeretlen volt. Ott mindenki mindenkinek a farkasa volt, ott kíméletlen bozótharcosok küzdöttek egymással. Még a kollégák is lesték a másikat. Ott alig volt jelzés: csak, ha hibázott, ha rontott, ha nem jó választ adott, akkor halaszthatatlanul jött a megjelölés, a durung, a megaláztatás. Akkor döntötte el, hogy ha felér a csúcsra, ő másként fogja csinálni. Neki csapata lesz, szövetségesei, egymásra építő együttest alkotnak majd.
De most ez sem izgatta, ez sem indított el benne újabb gondolatokat, emlékeket. Csak feküdt egyre nyirkosabban. Zavarta a csend is, a fények villogása is. De leginkább az ismeretlen idegesítette. Amikor korábban félt az ismeretlentől, ilyen helyzetbe került, mindig elképzelte, hogy mi fog történni, mit fog kérdezni, válaszolni. Mit csinál majd, ha elutasítják, ha letámadják, ha csak játszanak majd vele. Mindig vissza tudta vezetni a szituációt egy már átélt konfliktusra. És akkor már nem is lett olyan félelmetes a jövő. De most ez teljesen ismeretlen volt számára. Ez most „real time”, ez most nem virtuális: itt nincs pause, itt nincs escape, itt nincs haladék.
Mi lenne, ha mégse menne el, ha elhalasztaná, ha haladékot adna magának. Két hét már úgyis eltelt, azon az egy napon, vagy kettőn már semmi sem fog múlni. Addig is, legalább a nappalok rendben lesznek: írja majd tovább a blogját, a Facebook bejegyzéseit, segít a helyi élet szervezésében, sétáltatja a kutyákat. Meg olvas, nézi a Reál meccseit. Meg gondolkodik az FNA-n, a liberálisokon, a bojkotton, meg hogy hol rontották el. De eddig a menekülés soha sem jött be. Talán most.
Aztán mégis fölkelt. Hatott a rutin: vécézés, mosdás, öltözködés, gyógyszer, vérnyomás-mérés, kávé, megvan minden. Indulás. Végig a sötét városon, a kocsi halkan duruzsol, a Klubrádió még nem aktuális, marad a Klasszik. Hat harminc, már ott is van. Be a kapun, föl a hatodikra: természetesen rengetegen vannak. Vajon ki az utolsó, valaki bólint, akkor türelem, nem kell kapkodni, elő a könyvet, de melyiket, mindig kettő van nála: egy irodalmi és egy szakmai. Most mindegy. Találomra benyúl a táskába, a nagyságáról, a borítójáról érzi: ez a szakmai. Na, vegyük ki ezt. Belelapoz, beleolvas – nem ott van, egészen máshol jár az esze. A szöveg összemosódik, érthetetlen, már harmadszor fut neki, de hiába. Körülnéz. Mindenki maga elé bámul, aki nem, az üveges szemmel néz a semmibe. Nyílik az ajtó, aztán megint, előle fogy a sor, de mögötte növekszik. Kinéz az ablakon, már világosodik. Megint kezdődik egy újabb nap.
„A következőt”…
2014. december