Leveszem a polcról a már sárgálló, gerincétől megvált József Attila kötetet. Apámé volt, ’55-ös kiadás: „Megjelent a költő születésének ötvenedik évfordulójára”. Oda se kell néznem, a kezem tudja, hova kell nyúlnia. Már amikor megfogom, megráz az áram, elönt a meleg, zümmögnek az emlék-foszlányok: apu, a gimnázium, Gyürey Vera néni, az Óda, a Feneketlen tó.
Kinyitom a könyvet: HOLT VIDÉK. Ceruzás aláhúzások, bejegyzések. Már az utolsó padban ülök. A Fehér Gabi mellett. Az osztályban csönd van, csak belül, a lelkekben mozdul, csendül valami bizsergetően izgató. Tihanyi Laci fölolvassa a verset, aztán megint csönd. Vera néni mosolyog: ki kezdi, hallom a kérdését most is, a gépem előtt is, miközben a lábamnál szuszogva alszik Kyra-kutyám. „Füstöl a víz, lóg a káka/ kókkadón a pusztaságba” – olvasom és a versszak mellett a ceruzás írás: „nem vonzó téli táj, a távolból indít”. Nincsenek is emberek sehol, de mégis itt vannak – hallom Adriennt, „Sorakozó sovány karók,/ öreg parasztoknak valók/ járkálni” idézi, mégis tudjuk, érezzük, hogy minden őket jeleníti meg, csak amikor közelít a költő, a vers végén, akkor jelennek meg: „Kis szobában kis parasztok./ Egy pipázik, de harasztot…”, aztán leül a helyére. Minden reménytelen, szegényes, kilátástalan, pedig „csak” a téli tájat mutatja – folytatja Mari, a jelzők, a képek, ahogy a mész is porlad a tanya oldaláról és leül ő is. És természetesen jön a vers lezáró versszaka, nem idegen a vers hangulatától – hallom most megint Vera néni hangját. „Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba.” A táj és a szegény, küszködő, emberek élete összekapcsolódik, mintha következne egyik a másikból – szólal meg most Józsi.
A kép elmosódik, halványul, a szememet dörzsölöm, egyet szipogok, mikor is írta ezt, ’32 januárjában, mintha tegnap írta volna.
2019. 04. 13. szombat
