Címke: JÓZSEF ATTILA

“HOLT VIDÉK”

Leveszem a polcról a már sárgálló, gerincétől megvált József Attila kötetet. Apámé volt, ’55-ös kiadás: „Megjelent a költő születésének ötvenedik évfordulójára”. Oda se kell néznem, a kezem tudja, hova kell nyúlnia. Már amikor megfogom, megráz az áram, elönt a meleg, zümmögnek az emlék-foszlányok: apu, a gimnázium, Gyürey Vera néni, az Óda, a Feneketlen tó.

Kinyitom a könyvet: HOLT VIDÉK. Ceruzás aláhúzások, bejegyzések. Már az utolsó padban ülök. A Fehér Gabi mellett. Az osztályban csönd van, csak belül, a lelkekben mozdul, csendül valami bizsergetően izgató. Tihanyi Laci fölolvassa a verset, aztán megint csönd. Vera néni mosolyog: ki kezdi, hallom a kérdését most is, a gépem előtt is, miközben a lábamnál szuszogva alszik Kyra-kutyám. „Füstöl a víz, lóg a káka/ kókkadón a pusztaságba” – olvasom és a versszak mellett a ceruzás írás: „nem vonzó téli táj, a távolból indít”. Nincsenek is emberek sehol, de mégis itt vannak – hallom Adriennt, „Sorakozó sovány karók,/ öreg parasztoknak valók/   járkálni” idézi, mégis tudjuk, érezzük, hogy minden őket jeleníti meg, csak amikor közelít a költő, a vers végén, akkor jelennek meg: „Kis szobában kis parasztok./ Egy pipázik, de harasztot…”, aztán leül a helyére. Minden reménytelen, szegényes, kilátástalan, pedig „csak” a téli tájat mutatja – folytatja Mari, a jelzők, a képek, ahogy a mész is porlad a tanya oldaláról és leül ő is. És természetesen jön a vers lezáró versszaka, nem idegen a vers hangulatától – hallom most megint Vera néni hangját. „Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/   iszapba.” A táj és a szegény, küszködő, emberek élete összekapcsolódik, mintha következne egyik a másikból – szólal meg most Józsi.

A kép elmosódik, halványul, a szememet dörzsölöm, egyet szipogok, mikor is írta ezt, ’32 januárjában, mintha tegnap írta volna.

2019. 04. 13. szombat

József Attila: Harc a békességért

Gondom földörögő tankja alatt a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
Ágyúzó keserűség
Marja puhára göröngye szíkjét.
Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász:
Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt
S kóborgó ebek osztják
Pénze kidőlt igahúzó barmát.
Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng
Új istent kereső bujdokolás egén!
Jusson végre igazság
Bő kenyeréhez a munka s eszme!
Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék,
Megforgatni ölét ésszel akarta mind
S éhen dőlt bele mind: itt
Száz akarat bomol őserővé.
Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás,
Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor!
Gyűlölség-zuzatóban
Áldd a vető s arató munkáját.
Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg
Rút végzetje után szép hivatása: mint
Békesség deli gépe
Vonja az emberi szív ekéjét.

Tovább a folytatáshoz

Üzenet Orbán Viktornak (42.)

Orbán-fej-vagyhu-2_1JÓZSEF ATTILA:
SZEGÉNYEMBER SZERETŐJE

Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.

Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.

Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.

Tovább a folytatáshoz