Mi volt ez – kérdezte vészjóslóan nyugodt hangon, bár már ez is úgy hatott a jelenlévőkre, mint az éppen becsapódni készülő ágyúgolyó süvítése. Mi volt ez, nem hallottátok, mit kérdeztem – jött megint, hol voltak a biztonságiak? Nem a mi feladatunk volt, mert mi csak az elnök urat védjük itt, személyében, az meg nem volt veszélyben, de mindjárt utánanézek, és rögtön mondom majd – állt fel az elnök mögött ülő ember, aki mindig ott ül mögötte egyenruhában, még otthon is, amikor vacsora van. Te maradj itt, nem téged kérdeztelek, hanem …, de nem is érdekes, mert most láthattátok: háborúban állok, értitek ti ezt, háborúban és mindenkivel! De mért nem szólt, akinek szólnia kellett volna, hogy fölkészüljek – emelte föl egyre jobban a hangját. Eddig mindig Én irányítottam az eseményeket, mindig az jelent meg és ott, arról beszélt mindenki, azt csinálta mindenki, amit Én megterveztem, megengedtem, előrevetítettem. Most meg ide tódul nekem ez a söpredék, ez a maradék, ez a már nem is magyarok, csak ide vannak bejelentve csürhe – és már majdnem fölrobbant a dühtől.
Megnyomta a tárgyaló asztala alatt lévő, mások elől elrejtett csengőgombot, és rögtön be is lépett a kettesszámú titkárnője, ceruzákkal és füzettel a kezében, és letelepedett a kis tárgyaló-asztalhoz. Mindannyian tudtak az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökének természetes irtózásáról, ami már enyhén piros kiütésekben is megjelent, már akkor is, ha csak valaki beszélni kezdett a digitális információ-robbanás áldásosságáról. Ezért kellett újraindítani a gyorsírás-képzést, mert alig találtak megfelelő titkárnőt, aki képes volt lejegyezni az elnök szavait. A titkárnő megigazította a szoknyáját, kezébe vette az egyik ceruzáját, kisimította a füzet első lapját – minden bejegyzést új füzetben kellett kezdeni megírni – és halkan köhintett egyet, mert ez volt a jel az elnöknek. A vezetőség csendben és izzadtan várakozott, senki nem mert megmozdulni, pedig már többüknek a hólyagja igencsak feszített a telítettségtől. De némán ült mindenki.
Nos – kezdett bele az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke, ma az egyik pályaudvaron legyen egy riasztás, most női táska az okozója, negyven percnél nem kell több, 13 óra 10-kor a Ripost adjon ki egy hírt, amit a többiek azonnal vegyenek át, de a vonatok csak 20 percet késsenek és délutánra álljon helyre a normális menetrend. Természetesen a külföldi migráns-helyzet anomáliáiról is ugyanúgy be kell számolni. Mondjátok meg a kötiviseknek, hogy jó volt a belgrádi katonai migráns-gyakorlat híre és az elemzés is briliáns volt! Az Ipadok képernyőit a jelenlévők izzadt ujjai nyomogatták, már mindegyik olyan foltos volt, hogy alig vette be az utasításokat. De ez legalább lefoglalta őket, nem gondoltak arra, hogy mi jöhet még, hova, ne adj isten beléjük csap majd a mennykő. Vörösinges – fordult a tejfölös-képű einstandolóhoz, jó volt ez a helikopteres sztori, címlap lettél, gratulálok, látjátok: így kell ezt csinálni, számtalanszor kértem tőletek, terelés, terelés! Persze mindenki tudta, hogy kérésről soha nincs szó, parancs, utasítás van, aztán kíméletlen ellenőrzés. És akkor most térjünk a lényegre: hol tart a Népszabadság ügye, ugye rendben kimentek a motorosfutárok, déltől senki sem tudott rácsatlakozni az elektronikus levelezésére, az interneten a troll-csapat üzemel és keveri a moslékot, hogy minél folyósabb legyen? – jött az újabb pörölyös kérdés. A szakállas megnyugodva fogott hozzá beszámolni a folyamatokról, de az elnök közbevágott: már mindent tudok. Az is jó, hogy több helyen is lesz tüntetés, nem kell róla sokat beszélni, az lesz a legjobb, ha nem ad hírt róla senki sem. Nem akarok még egy Erzsébet hidas képet a CNN-en! Érthető? Mindenki bólintott, de inkább halkan mordult egyet, hogy értettem. Na, akkor most térjünk rá az alapszabályra – vett elő egy újabb, az eddigieknél is meghatározóbb, nagy témát, de előtte menjetek nyugodtan pisilni, mert ez hosszú lesz.
2016. 10. 08.