„A múltat nem tudjuk megváltoztatni,
de meg tudjuk ismerni.
A jövőt meg tudjuk változtatni,
de nem tudjuk megismerni.”
(Teller Ede)
„Tényleg, miért ne lehetne egy zsidó jobboldali?” – kérdezte valaki minap a vacsora után a baráti összejövetelen és rögvest folytatta is „megnéztem tegnap a Cirkóban „A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció” című dokumentumfilmet, ott kérdezték. „Ugye ez az a film, amit 2002-ben Hajdú Eszter készített és 2008-ban mutatták be?” – kérdeztem vissza és gyorsan folytattam „és az egyik szereplőt, amikor belépett a Fideszbe a szadeszos barátja nem hívta meg többé a közösségbe, és a filmben azt mondta, hogy úgy érezte magát, mintha a szoba közepére szart volna, pedig nem is?”, aztán abbahagytam a kérdezősködést, körbe-néztem, próbáltam belesni az arcok „szoknyája alá”, vártam a reakciókat.
De csak a csönd felelt.
Aztán megszólalt egy másik barátom, „nálunk a vidéki rokonságban az egyik nagymama, amikor annak idején meglátta „csápolni” az unokáját a szocik váratlan győzelménél, kitagadta…”.
Megint csönd lett.
Pedig, hogyan is „énekelte” Hofi: „vonyítani még szabad…”.
Ekkor, aki a témát bedobta a mélyvízbe megint megszólalt: „ez a film szerintem arról szól, hogy képtelenek vagyunk elfogadni azt, hogy a közvetlen környezetünkben – közösségünkben, családunkban – más véleménye legyen valakinek, inkább kizárjuk, kirekesztjük őt; a vele való kapcsolatot befejezzük, ahogy a vele való kommunikálást is; szerintem ez nem jó, ez nem vezet sehová, csak kilátástalan konfliktushoz, a konfliktusok további éleződéséhez.”
A máskor oly hangos társaságunkban megint a csönd lett a főszereplő; ,,kinek hozzak kávét vagy kapucsínót?” – kérdezte a házigazda hirtelen és már indult is a konyhába lefőzni a „mentesítő” nedűt.
„Belevágjak, belecsapjak a lecsóba?” – morfondíroztam magamban „és, ha utána még keserűbb lesz a kávé?”, gondoltam tovább, aztán mégis belekezdtem: „tizenkét évvel ezelőtt készült ez a dokumentumfilm, azóta lényegében véve a Fidesz azt csinál, amit akar a hatalmával, és azt is csinálja, él és visszaél a kétharmados többségével; naponta „a szoba közepére szarik”, no nemcsak képletesen, hanem valójában, mert megteheti, senki sem törölteti föl vele a mocskot, nem rúgja ki a lakásból; hát teszi tovább: akik nincsenek vele, azok ellen folyamatosan gyűlöletet kelt, kizárja őket a normális életből; lehazudja a holdat is az égről; naponta árulja el európai szövetségeseit és kvaterkázik diktátorokkal” – egy pillanatra megálltam, nagy levegőt vettem, aztán folytattam „ettől persze még lehet valakinek az a véleménye, hogy elfogadja-szereti a Fideszt, de amikor a belépés mellett dönt, akkor az már nem egyszerűen vélemény, hanem valódi tett, valódi cselekvés, ami választ vált, kényszerít ki az emberből” – hagytam abba, mert „itt a kávé, kikéri cukorral?” hangzott föl hirtelen.
Aztán lassan elhalkultak a kávéskanalak koccanásai, visszatértek a szobába a notórius bagózók is, a terheléstől megint besüppedtek a fotelek párnái, persze volt, aki a karfára ült és akkor felém fordult a házigazda „hol is hagytuk abba, nem folytatjuk?” és akkor beindult a szókavalkád, a történet-cunami, mert mindannyiunknak megvolt a maga története és annak nyomán az értelmezése is: én nem tudtam végig nézni azt a filmet, már az első tízperc után a gyomrom a torkomban volt, azt hittem, elhányom magam; nálunk is szétrobbant – még évekkel ezelőtt, akkoriban – a beszélgető-közösségünk, amikor kiderült, mennyire divergálnak a nézőpontjaink, a véleményünk a Fidesz miatt; nem lehet, hogy megöregedtünk és igazándiból ez a baj?; emberek, így nem lehet élni: ki kell zárni a politikát a mindennapjaitokból, másképp nem lehet, élni kell, örülni!…
„Na ja, így könnyű” – vágtam közbe hirtelen, „amikor ennyire homogén a társaság, de mit csinálnánk, mi is kiközösítenénk azt, aki, ha …”, aztán mégis elharaptam a mondatot, megint csönd lett, „csöndet csinálni már tudok” – gondoltam, de jó válaszokat…
„Miért akarsz mindig mediátor szerepet játszani, te sem állsz „középen” – szólalt meg valaki, senki nem áll „középen”, még az a dokumentumfilm-készítő Hajdú Eszter sem, az egyiket ellenszenvesnek mutatta, határozatlannak, bizonytalannak, a kezeit tördelőnek, a másikról pedig semleges képeket mutatott, mert azt akarta bemutatni-elérni, hogy láttassa, a mai Magyarországon, még a liberálisnak mondott oldal sem képes tolerálni a más-véleményeket…”
„Attól még megérthetjük a konfliktusaink lényegét, a bizalmatlanság-sértettség kiváltó okait, tanulhatnánk a jövő miatt, hátha…” – feleltem rekedten, de tudtam, ez így kevés lesz, „igen, én sem tudok úgy élni, hogy nem veszek tudomást, a szőnyeg alá söpröm a problémát, inkább kizárom ahogy tudom, inkább kerülöm már a konfliktust, de attól még gondolkodhatunk magunkban a problémáról…”.
„Hm, pedig mi a béke szigetén élünk, itt minden fideszes békepárti, mégis úgy érzem magam, mintha háborús övezetben lennénk, ez is a korom miatt van?” – hangzott el a kérdés, de megválaszolatlanul a levegőben maradt; „hát az újabb messiáshoz mit szóltok” – próbált fordulatot adni a beszélgetésnek valaki; „inkább lökj ide egy sört, igyunk egy kortyot” felelte a házigazda és már nyúlt is a söréért.
Még sokáig maradtunk, iddogáltunk, beszélgettünk a gimiről, az unokákról…
„Létezik-e, hogy emberi kapcsolatokat szétszakít az, hogy ki, hova szavaz”; hogy „egy zsidó lehet-e jobboldali” – hangozhatnának el a kérdések, másképpen szólva: szabad-e, lehet-e, kell-e politikamentesen élni Magyarországon.
2002-ben és előtte, 2010-ben és azóta.
Persze, hogy létezik; persze, hogy lehet…
- 04. 28. vasárnap
