IBOLYÁN INNEN, IBOLYÁN TÚL
A fővárosi főügyész halált és közröhejt megvető bátorsággal súlyosbítást kért az elvetemült Gulyás Mártonék ellen az Állami Számvevőszék narancssárgára (hallatlan: narancssárgára!) festése miatt.
Ahogyan azt már a korabeli sajtó (közte az MTI, a Pesti Srácok, a 888 megírta, a közizé bemondta) 2018. január 17-én a kora délutáni órákban – arcukat sállal el nem takaró, kigyúrtnak és kopasznak egyáltalán nem mondható, jobboldali szemmel azonnal észrevehető – veszedelmes, a közrendes Fidesz-KDNP(?) tagok és szimpatizánsok nyugalmát veszélyeztető (föltehetően 31 és 59 év közötti), férfiaknak látszó emberek, előre megfontoltan érkeztek a számvevőszék székházához.
Tiltakoztak. Az ÁSZ tendenciózusan az ellenzéki pártokat vegzáló vizsgálatai miatt.
A festés nyomán a műemléki védettség alatt álló épület 1 napon túl viselte a „sérülés-nyomokat”, aminek a meggyógyítása meghaladta (közbeszerzési eljárás nélkül, közvetlen meghívással, vagy éppen azér’ is) a 3,2 millió forintot, nem is beszélve a festékszín meggyalázásáról.
A bíróság az egyik vádlottal szemben 240 óra közérdekű munkát és 120 ezer forint pénzbüntetést, egy másikkal szemben 240 ezer forint pénzbüntetést szabott ki, a többi „elvetemült gazfickót” 3 év próbára bocsátotta.
A fővárosi főügyész enyhének találta a büntetést és tárgyalás tartását kérte.
Közben Simonka György, Tiborcz István, Borkai Zsolt (stb.) boldogan szopogatja whiskyjét: ki itt, ki ott.
A mesének nincs még vége…
2020. 01. 17. péntek
2020. január 17. nap bejegyzései
A JUDIT!
A JUDIT!
(80.)
Megcsörrent a telefonom, „Mindjárt kapcsolom” – hallottam a titkárnő hangját, majd rögtön utána Judit (akkor még nekem Csehák Judit miniszterelnök-helyettes) kérdését: „át tudna most jönni hozzám?, természetesen, akkor várom”. Gyorsan összekaptam magam, ami azt jelentette, hogy azonnal indultam az Arany János utcába. Gyalog mentem és a nagy meleg ellenére „mégis” siettem. Páterrel föl a hatodikra, jobbra a hosszú miniszteri folyosón keresztül, majd be a titkárságra, a titkárnő rögtön betessékelt – a másik titkársági szobán is át – a hatalmas miniszteri szobába, Ő fölállt a hatalmas íróasztala mögül (csodálatos „ősi darab” volt, később elmesélte, hogy a pincében porosodott, onnan hozatta föl), rögtön elém jött, a kezét nyújtotta és kávéval kínált. A dohányzóasztalhoz invitált. A kávé után még jobban csurgott rólam a víz. Egy kicsit összehúzta szemöldökét, (akkor még nem tudtam, hogy ez nála az intenzív figyelmet jelenti) és rögtön a sűrűjébe vágva újra megszólalt: „meg akarom újítani a tb rendszert, ehhez keresek olyan vezetőt, aki partnerem lenne, vállalja?”.
32 éve történt.
Aztán a munkatársa lettem, és ahogy mindenkivel: összetegeződtünk. Csapatban dolgoztunk, csapattagokként kezelt bennünket, ahogyan magát is. Mindig figyelemmel és érzékenyen reagált mindenre, soha nem az volt az érdekes, ki mondja. Persze Ő döntött. Így volt ez kormányon és kormányon kívül, ellenzékben is.
Egyszer, a világbank meghívására, többek között a magyar nyugdíjrendszer bemutatására (figyelem: az USA kormányát akkor érdekelte a magyar nyugdíjrendszer, de hol van ez már?!) Amerikába utaztunk és amikor Washingtonból New Yorkba mentünk, a hatalmas bőröndjét nem engedte nekem, hogy a csomagtartóba tegyem: „csak nem gondolod, ha azt akarom, hogy egyenlőként bánjanak velem, akkor…”. Ugyanakkor lenyűgözte partnereit, amikor az egyik amerikai minősítő intézetben jártunk és az egyik afroamerikai vezető elbűvölve hallgatta fejtegetéseit, miközben nem volt pénzügyi szakember.
Sok vitánk volt. De nagyon jó volt Vele vitatkozni is: mert azok viták voltak, nem egyoldalú kinyilatkoztatások, ahogyan az ma (is) van. Mert Őt nemcsak a szociális érzékenysége vezérelte (bár természetesen mindig az volt az erősebb), hanem figyelembe vette a lehetőségek, adottságok korlátait is.
Judit! Maradj mindig vidám és bizakodó…
2020. 01. 17. péntek