„XXVI.
Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.”
Ancsel Éva Összes bekezdése 26. Kossuth Kiadó 1999.

Elképzeltem. Nem egy fényképen, a valóságban. Hogy vezeti a metrót. Nem kicsit, nagyon; nem csak úgy, öltönyben: hanem beöltözve, teljes munkaidőben. Nemcsak az átadáskor, kamerás egy-műszakban, hanem váltott műszakokban: hol hajnalban, hol délután. Fizetésért. Azért a fizetésért. Levizsgáztatva. Időnként megszondáztatva. Az alkalmassági teszteken megfelelve.
Ő lenne a leggyorsabb, a legelső. A metróvilágbajnok. Az utasok nem lennének érdekesek: sőt, ellenségek lennének. Az ő járatain nem lenne kettős mérce a fölszálláskor, mindig csak az övéi szállhatnának föl. Az emberektől kapott fölhatalmazás alapján: az emberekkel együtt, az emberek érdekében nem állna meg minden megállóban; aki lemaradt, az maradjon is le végképp. Nem engedné az embereket megszorítani, ezért sem várna meg mindenkit. Azért lenne ő a metróvezető, hogy ő döntsön: mikor indul, mikor, hol és miképp áll meg, milyen gyorsan megy. Az emberek félnének az ő járatán, de ez nem zavarná, hiszen ő lenne a metróvezető. Magyar, nemzeti és keresztény metróvezető lenne, aki nem félne az utasok hangoskodó gyűlölködéstől. Sosem hazudna az embereknek, sosem rejtené szándékait az utasok elől, csak nem mondaná meg: hol fog legközelebb megállni. Ezért nem is lenne érdemes arra figyelni, amit a beszálláskor mond, hogy mi lesz a következő megálló. Tudná, hogy az utasok, az ellenségei kimutatnák foguk fehérjét, hogy hova akarnak utazni; kíméletlen megérkezési szándékukat letörné, mert nem lenne hová hátrálnia a vezetőfülkében. A vezetőfülkében is forradalmat csinálna, küzdene az orosz metró kocsik kivonása ellen.

Elképzeltem. Már csak meg kellene szavazni…

Megszülte válaszát a magyar miniszterelnök. Egy teljes lapot betöltött sokáig vajúdó írása. Ha igaz, kellett hozzá kormánya, kommunikációs szakértői segítsége is. A közvélemény, a zsidók, a gondolkodó magyarok, a világ véleménye nem érdekes: mit szólnak bele a „nagyok” dolgába.
De ha már válaszolt, akkor nem is egy választ, hanem kettőt is írt azonnal: egyet a Mazsihisznek, egy másikat meg – kormányhatározatként – a talpasoknak. Az elsőben elnapol, a másodikban konkrét dátumot mond. Az elsőben tárgyalni hív, a másodikban már meg is mondja a tárgyalás eredményét. Az elsőben együtt érez, a másodikban érzelemmentesen dönt: mindent elutasít. Az elsőben elhazudja véleményét, a másodikban leleplezi önmagát.
Kell ennél több?
A magyar miniszterelnök válaszolt…