Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érettük kicsufoltan,
Kezdek most már nagyon is
Kötődni, nem törődni
A világgal.

Vállalom, ami sorsom,
Vállalom, ami átkom,
Vétkeimet nagy büszkén
Biborba öltöztetem
S magyar bünnél nincsen szebb
A világon.

Ilyen vagyok, igy van jól,
Ez a szemem, igy látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.
1909.