Anyu azt mondta, hogy vannak olyan pillanatok, amikor tehetetlenek vagyunk, amikor már nem tőlünk függ az események fonala, mi már legfeljebb csomó lehetünk rajta. Ezt ugyan nem értettem, de vannak anyunak ilyen mondásai, amit apu se nem ért meg és olyankor kiabálnak egymással. De most nem erről volt szó, mert apu otthon se nem volt. Inkább arról, hogy anyunak csíphette a szemét a hagyma, amit éppen pucolt és fölvágott és olyankor sírva fakadta magát minden ok nélkül. De most úgy látszott, hogy oka is van a könnyezésnek. De én az okát nem akartam megvárni és elrohantam az iskolába, a régi új osztályomba.
Tovább a folytatáshoz →