Milyen volt ez az év? – teszem föl szűk családi körben, karácsony harmadik napján az ilyenkor szokásos hülye kérdést. Ízlelgetem, forgatom a számban, magam se tudom: kiköpjem-e, vagy lenyeljem.
Hát milyen lett volna, lefutottam a félmaratont – jön hirtelen a vidám válasz a fiatalabb unokahúgtól, aki idén áttért a futásra. Ugyan csak 2 óra felett sikerült teljesítenem a távot, pedig alatta akartam, de majd legközelebb – folytatja élénken a választ. Nekem sem volt rossz évem – hallom most a nővért, sokat láttam itt is, ott is, bebarangoltam fél Európát. Nekünk is elment, csak a Tara gyógyuljon meg – kapcsolódik be anyám húga is.
Tényleg, milyen is volt ez az év? – csócsálom magamban a kérdést. Hiszen élek – súgom magamnak, csak maradj nyugodtan, csak semmi idegesség. Kaja van bőven a frigóban, könyvek a könyvespolcokon, meg a fotelom mellett egymáson, a lábamnál is, sőt: a kutyák is megvannak, meg a meleg is a lakásban, amikor kell – szóval? Még sí is volt, meg Párizs is az unokával – hát akkor? De idén is „ment el valaki” a családból, meg van készülődő is – morfondírozok tovább magamban, szóval akkor milyen is volt ez az év?
Elakad a beszélgetés, már a kávéscsészék zörgése hallik, ahogyan kevergetjük a most lefőzött kávét, miközben fiamnak kellene összehoznia a mini ipadon a video-hangot és a képet segítve a rokon filmnézését. A kávé is finom, a hang is passzol a képhez. Jó ez az év!
De mégis, igazából, milyen volt? Hiszen jó is, akár szép is lehetett. Talán hiányzott valami is? Vagy lemaradtam valamiről, amiről nem akartam volna? Hiszen ma már itt van a világ, a szobámban, benne a dobozomban, a számítógépemben. Hiszen csak megcsörrentem a Skype-ot és már látom is, beszélek is vele, velük. Nincsenek is (olyan) messze: „nem is messze már a messze”! Szóval akkor?
Milyen volt ez az év? – dobol mégis, egyre idegesítőbben a fülembe, ahogy nézegetem a rokonokat, akik kipirulva mosolyognak felém: talán az én válaszomat is várják. De én csak belül lapozgatok tovább: papiékat is meglátogattuk Farkasréten, Babukát is, meg Pétert, Pista bá’-t is – folytatom az előbb elkezdett sort, de minek. Hiszen mi, megvagyunk. Hiszen mi, itt vagyunk. Isszuk a kávénkat, leesszük a fáról a habcsókokat, még álmodozunk is, amikor éppen úgy adódik a kedvünk. És, nálatok, hogy telt a szenteste? – hallik a kérdés, tudod, hogy nem vagyunk olyan jóban, Ő másképp látja a világot, jobb ez így, távolabbról – érkezik a válasz azonnal.
De én már nem vagyok itt. Más jár a fejemben: „Milyen volt ez az év?”, a kérdésem nem hagy továbbra sem nyugodni. Mintha nem akaródzna magamnak sem válaszolni, mintha valami nem stimmelne a válaszolóval. Csak félrenézek, csak zavartan kavargatom a kávémat, pedig cukor nélkül iszom, csak nem akarok belevágni. Még gondolatban sem. Mit mondhatnék? Hiszen már igazán jó tervem, ötletem sem volt. A túlélés nem terv, nem cselekvési program! „Im itt a szenvedés belül,/ám ott kívül a magyarázat.” – de ma nem kell a magyarázat! Hiszen jól van az úgy, hogy „… csilló véletlen szálaiból törvényt/ szőtt a mult szövőszéke … s láttam, a törvény szövedéke/mindíg fölfeslik valahol.”
Hiszen volt már olyan, hogy legyen egyenlőség; aztán inkább esély-egyenlőség; aztán majd teremtünk szociális piacgazdaságot; még később jött „az előbb a vállalkozók kapjanak”; majd nincsen ingyen-ebéd, meg rohadt potyautasok – na, elég, „mára már nem hasad tovább”!
Ő legalább mégiscsak lefutotta a félmaratont…
2016. 12. 28.
Hideg van. Mínusz 4 fok. A kutyámra is kabátot adtam már. Mert sétálunk. Ahogyan minden reggel, most is. Ropog a lábunk alatt: no, sajnos nem a hó, az ónos, össze-dzsuvásodott eső, meg a hegy felől lemosódott mindenféle szmötyi. A kis kavicsok, gyanús hordalékrögöcskék, hányadékok beragadnak a cipőtalpam recéi közé és minden lépésnél bántó karistolással (ahogyan mi is) csikorogják: itt vagyunk!
Az ATV volt az igazi forrás. Minden reggel – munkába indulás előtt, később a nyugdíjas évek kezdetén is – azzal keltem, este azzal zártam a napot. Hétvégén az ismétlések is mentek. Függő voltam, betegesen függő. Az lett az origó. Az etalon. 2010 után (egyre inkább) már csak az maradt. Legalábbis azt gondoltuk. Benne bíztunk. Mert jó kis csapata volt. Mert nem tűnt megalkuvónak. Mert kimondta azt, amit gondoltunk. Vagy amiről azt hittük, hogy gondoljuk. Élő volt! Mindig aktuális. De jó is volt!
„
