2020. november hónap bejegyzései

A „SZENVEDÉLYBETEG”…

A „SZENVEDÉLYBETEG” (magyar filmdráma)

csak 18 éven felülieknek

 

Rendező:                    Vidnyánszky Attila

Producer:                  Orbán Mihály

Alapmű:                     Napi függőségeink 12.0 (Ismeretlen szerző gyűjtése)

Műfaj:                                    filmdráma

                                    dokumentumfilm

                                    fekete-fehér

Főszerepben:             Orbán Mihály

                                    133 bátor ember

Zene:                          Ákos

Operatőr:                  M1 stáb

Vágó:                          Pintér Sándor

Díszlettervező:          Habony Árpád

Gyártó:                      KESMA

Ország:                      Magyarország

Nyelv:                        magyar

                                   török

                                   azeri

                                   orosz

Forgatás:                   Felcsút

                                   Budapest

                                   Brüsszel

Játékidő:                   bizonytalan

Költségvetés:             EU és TAO függő, de versenyben a legköltségesebb film címéért

Képarány:                 1:1

Forgalmazó:              A magyar kormány és a nép

Bemutató:                  Folyamatos

Bevétel:                      Folyamatos, amíg el nem fogy a türelem

 

A „Szenvedélybeteg” (Napi függőségeink 12.0) a való életben keletkezett, a mindennapok ádáz harcát, küzdelmét bemutató, a magyar történelmi hagyományokat követő, arra épülő igaz(i) filmdráma. A forgatókönyvet Ismeretlen szerző híres könyve alapján, a miniszterelnök vezetésével és irányításával 133 bátor ember és a nép naponta írja. A film – első magyar filmként – esélyes a „fordított” Oscar díjra. A filmben egyszer sem hangzik el az Örömóda (Óda az Örömhöz), mert azt nem Ákos írta.

 

A történet (szerkesztés alatt)

 

A film a XX. század végén és a XXI. század elején játszódik Magyarországon és végigköveti a Legnagyszerűbb Magyar szenvedélybetegségét a kialakulásától egészen… de a poént nem akarjuk lelőni (ugye), inkább nézzék meg a filmet. A történet egyébként Felcsúton kezdődik, egy akkor még stadion-nélküli kis magyar faluban, ahol izgatott pásztorok, írástudatlan (ennek még később nagy jelentősége lesz) földművelők gyűltek össze, no nem egy barlangnál, hanem a faluszáli (fürdőszoba nélküli) vályogháznál, mert híre jött kis Mihály születésének, aki végül nem ott, hanem a Vidi városában, Székesfehérvárott születik meg. Innen az események fölgyorsulnak, peregnek a filmkockák dobpergésszerűen  és nyílegyenesen a végkifejlet felé, a kis Mihály fölcseperedését végig a szerencse és a gondviselés kíséri, csak egy pofon csattan, az is az apjától, de máig nem tudható, hogy ez mennyire volt elég; aztán a szokásos történet: iskolák, gimnázium, egyetem – Kádárnak köszönhetően, de erről inkább hallgat – KISZ, Soros-ösztöndíj, a kis-FIDESZ megalakítása, már a rendszerváltásnál is vagyunk, amit Mihály csinált a film szerint, térdre csuhások is fölhangzik , aztán a focizás a Nándorfehérvár teremben – és aztán a többi, már nagyon ismerős események. Sablonosnak tűnő történet: hogyan lesz a legkisebb fiúból a NAGY KIRÁLY! A film jelenleg a „Szenvedélybetegség ez a meccsnézés” – mondat elhangzásánál tart, amit a magyar nép empátiával és megértéssel hallgat ebben a vírusos, a TEK fegyveres katonáival ellenőrzött, éjszakai kijárási tilalommal megspékelt világunkban…

 

Tanulság: szerkesztés alatt…

 

  1. 11. 13. péntek

NAPLÓSZERŰEN…

(15.)

Itthon jó, még ezen a szomorkás, szürkés, hűvös novemberi napon is: a kertünk most is zöldell, a kis tavunkra apró gyűrűket rajzolnak aranyhalaink fölbukkanásai, a szél se mozdul, csak a pipám füstje bodorodik itt a szobámban benn a notebookom körül.

Pomázon, a Szőlőtelep utcában nem dübörögnek, nem zavarják meg a csöndet a TEK harckocsijai, elrettentésül nem sétálnak állig fölfegyverkezett, ujjukat a ravaszon tartó, terepruhába bújt szigorú katonák, csak a kutyák ugatnak föl néha, ha egy-egy macska oson el a kerítés mellett.

Minden csöndes. Késő-őszies. Van benne valami báj: „Szoktatom szívemet a csendhez./ Nem oly nehéz -/ idesereglik, ami tovatűnt,/ a fej lehajlik és lecsüng/ a kéz.” – mormolom magamnak a költőt és hátradőlök a széken, leveszem a szemüvegemet, megdörzsölöm a szemem és keresem azt a régi érzést, a borzongást, az el nem múló nyughatatlanságot, a ”semmiért egészen” kegyetlen és kérlelhetetlen önzőséget; hiába, a „pillanatok zörögve elvonulnak … Csillagok gyúlnak és lehullnak”.

Milyen szép volt! De hát „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”: megöregedtem, már én lettem a PAPA, jól van ez így, nincs is semmi baj, mert nekem most is „Csobog a langyos víz, fürödj meg!/ Ime a kendő, törülközz meg!/ Sül a hús, enyhítse étvágyad!/ Ahol én fekszem, az az ágyad.)”.

Hisz szép ez a nap is, csak úgy kell nézni! Hát úgy nézem: „Légy ostoba.”, hát ostoba leszek; „Ne félj. A szép szabadság/ csak ostobaság.”, hát nem félek; „A jóság és a béke/ csak ostobaság. Ami rend lehet,/ majd így ülepszik le szíved felett”, akkor majd leülepszik; „Hogy megszólnak, ne reszkess,/ bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.”, nem reszketek már és persze, hogy nem leszek vesztes.

Mert itthon jó, még ezen a szomorkás, szürkés, hűvös novemberi napon is: a kertünk most is zöldell, a kis tavunkra apró gyűrűket rajzolnak aranyhalaink fölbukkanásai, a szél se mozdul, csak a pipám füstje bodorodik itt a szobámban benn a notebookom körül.

  1. 11. 12. csütörtök

(Kép: Szabad Európa)

KÉT FIDESZES BESZÉLGET…

 

  • Dicsértessék!
  • Mi van?
  • Köszöntem. Mától így.
  • Ja, hi!
  • Mi van?
  • Én is.
  • Mit szólsz?
  • Nyert a Trump.
  • Nyert, csak ne olvass libcsi sajtót.
  • Csak nem gondolod?
  • Nem, pedig azok színesek és érdekesek.
  • Ne bomolj…
  • Viszont az a sok gyanús levél-szavazat.
  • Az.
  • Mintha konzultációs levelezés lett volna.
  • Mintha.
  • Pedig nem is székelyek.
  • Hát ez az.
  • Te, ez a Soros megint belepofázott.
  • Bele.
  • Pedig Donald rendes ember, néha-néha adózott is.
  • Mint a Bayer Zsolti.
  • Mint a Zsolti.
  • Hanem a miniszterelnök úr!
  • Hát bizony, ha Ő nem lenne, de jó volt az Úr hozzánk, hogy Őt adta nekünk!
  • De jó.
  • De ezek a gazok nem látják.
  • Nem.
  • Mert nekik csak a szabadság, az autonómia.
  • A hülyék.
  • És tovább javul az Alaptörvényünk!
  • Javul.
  • Ja.
  • Gyerek?
  • Elkapta.
  • Asszony?
  • Ő is.
  • És?
  • Mi rendes család vagyunk: férfi vagyok, az asszony nő: nem félünk.
  • Nem.
  • Viszont már nagyon köhögnek.
  • Teszt volt?
  • Még nem értek ki.
  • De te jól vagy?
  • Persze.
  • Akkor Áldjon Isten.
  • Ja…
  1. 11. 11. szerda

VÍRUSHELYZET: A SAS INTÉZKEDETT?

(egy dühös vélemény)

“Ha így mennek tovább a dolgok, akkor ötven százalék esélye van annak, hogy a kórházakban el tudjuk látni a betegeket. Nem lehetett tovább várni a döntéseket most kellett meghozni” – mondta a miniszterelnök az M1-en.

És „habozás nélkül” benyújtotta a

  1. Magyarország gránitszilárdságú Alaptörvényének kilencedik módosítását, amelyben többek között javaslatot tesz a CSALÁDFELFOGÁSRÓL „mint egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött” életközösségről; a GYERMEKEK AZON JOGÁRÓL, hogy megkapják a „keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”; a HADIÁLLAPOTRÓL, ami szerint „nagykorú magyar állampolgárok számára … honvédelmi munkakötelezettség írható elő”; HÁBORÚRÓL ÉS BÉKÉRŐL „a háborús helyzet kinyilvánításáról és a békekötésről”; a KÖZPÉNZEKRŐL; a MAGYAR HONVÉDSÉG kormányzati irányításáról; az ORSZÁGGYŰLÉS FELOSZLATHATÓSÁGÁRÓL;
  2. a T/13679. számú, az egyes választási tárgyú törvények módosításáról szóló törvényjavaslatot.

Ezeknek a javaslatoknak a következtében az ötven százalékos esély nem változott.

ui: sunyi, alattomos, gyáva javaslatok.

2020. 11. 11. szerda

NAPLÓSZERŰEN..

(14.)

Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, így hetvenév felett – hogyan is mondta egykoron a költő „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” –, hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok és – amíg tehetem – továbbra sem fogom be „pörös, ékes” számat.

Már ritkábban merészkedek a frontvonalba, ott és akkor se az élen haladok, de tömegnek, nehezéknek, petíció-hordozónak, véleménynyilvánítónak még jó vagyok. Ma már inkább a virtuális világban kiabálok, ott is inkább öregesen, bár amikor más mondja rám, hogy nagy az orrom, azt nem engedem.

De hát az mégiscsak pótcselekvés, mégse az igazi.

Pótcselekvés?

Hiszen a Facén és a Twitteren többezer követőm, olvasom van, akikkel naponta „megtudom beszélni”, vitatni „közös dolgainkat”, néha-néha jókat „tudunk” nosztalgiázni, nevetni is a múltunkon, a jelenünkön (bár azon inkább sírósan röhögni) és ami még hátravan.

Néha hiányzik a „szakma”, nagyon hiányzik. De néhány éve bele kellett törődnöm abba, hogy a mai világ, a mai hangzavar, ez az illiberális, neres katymaz nem engedi a valódi vitát, nem tűri az érvelést, irtózik a gondolattól, a statisztikától, a „más”-tól: csak skatulyák vannak…

Nem baj. Minden napra jut feladat akkor is, így is.

Írok hát tovább, ha nem is mindig tetszik Nektek (néha magamnak se), amit írnom kell…

Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, így hetvenév felett – hogyan is mondta egykoron a költő „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” –, hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok és – amíg tehetem – továbbra sem fogom be „pörös, ékes” számat.

  1. 11. 10. kedd

NAPLÓSZERŰEN…

(13.)

A köd mindent beborít. Alig látok ki az ablakon. De legalább itt benn meleg van.

Minden csatornán a vezető hír Biden győzelméről és a koronavírus irgalmatlan magyarországi terjedése miatt bevezetendő „orbáni” szigorításokról szól.

Orbán is gratulált végül Bidennek, bár – nekünk legyen szólva – „jókívánságait” Biden nem teszi majd az ablakba. Nem is lenne ezzel baj, hiszen mindenkinek (még Bayernek, Deutschnak, Szijjártónak is) állampolgári joga (vajon minden magyar állampolgárnak van ilyen joga?) véleményét szabadon kifejteni, de amikor Orbán „üdvözli” a leendő amerikai elnököt, akkor azt nem egyszerűen, mint magyar állampolgár teszi…

Eszembe jut, hát rákeresek a nemzeti konzultáció a koronavírusról… című kormányzati összefoglalóra: „Ön az alább javasolt intézkedések közül melyiket támogatná? – szólt az első (ál)kérdés és mutatja is az összesített választ, amiből kiderül(?) A KIJÁRÁSI KORLÁTOZÁS KAPTA A LEGKEVESEBB SZAVAZATOT, az ingyenes parkolás is gyengén teljesített, a védekezéshez szükséges eszközök kivitelének a korlátozása már a középmezőnybe tartozik – de kinek is érdekes ez, csak arra kellett, hogy a propaganda-gépezet néhány percre használja, aztán felejtsük is el az egészet. Hogy közpénz, sok közpénz ment a „lecsóba”, ki nem sza@ja le.

Állítólag 1 575 492 válaszadó szerint „a járványügyi készültséget mindaddig fenn kell tartani az egészségügyben, amíg fennáll a járvány visszatérésének kockázata”. Hogy hogyan, arról nem volt szó, hogy már ma is a teljesítőképeségük határán vannak az orvosok, ápolók – nem érdekelte a konzultációt szervezőt.

Most meg holnaptól jön este 8-tól a kapuzárás.

Valahogyan és valamiért a WHO tesztelési protokolljára való hivatkozás kiment a mosásban, már nem hivatkozási alap, miközben a mai számok is azt mutatják a növekedési faktor 1,05%; az új pozitív tesztek aránya az új mintavételekben 31,68%, miközben a WHO felső határa 12%!

De jön a rendeleti kormányzás megint. Meg állampolgári jogaink korlátozása, tüntetni sem lehet majd, meccsre sem, viszont azt nézni lehet a tévében. Az SZFE tiltakozásnak is annyi.

A köd még nem oszlik, ma sem oszlik …

  1. 11. 10. kedd

MA LENNE 100

Tizenkét évvel ezelőtt behívott a szobájába, ahol már napok óta szenvedve feküdt: gyere, elköszönök tőled, vigyázzatok egymásra – mondta alig hallhatóan, eres kezét egy pillanatra – alig érezhetően, talán simogatóan – rátette a kezemre, ugyan PAPA, fogunk mi még együtt meccsre menni, rebegtem kicsit krákogva, de erre már nem tudott figyelni, visszafordult a fal felé és egy nehezet sóhajtott, két nap múlva elment…

Ma lenne 100 éves.

Micsoda 88 év volt: amikor megszületett, akkor köttetett meg a trianoni béke, azóta vannak Salzburgi Ünnepi Játékok, és sem mi, sem a németek nem vehettünk részt az Antwerpenben rendezett Olimpián. De PAPA akkor, ott Bucsán erről mit sem tudott, csak sírt és követelte az erőt adó tejet anyjától. Amikor elkezdett iskolába járni, akkor vezették be a pengőt, Lindbergh akkor repülte át – New Yorkból elindulva – az Atlanti Óceánt, de PAPA erről sem hallott semmit, ahogy arról se, hogy Moszkvában egy Sztálin nevű diktátor, leszámolva Lenin még élő társaival (és másokkal) megszilárdította hatalmát. Nem tudta: miért lesz ez fontos „következmény” az életében. Ahogy az iskola befejezése után azt sem sejtette, miért lesz meghatározó számára az is, hogy Hitler hatalomra került, hogy fölgyújtották a Reichstagot és megkezdődött Németországban – a bukásig tartó – rendeleti kormányzás. De aztán jött a háború, a hadifogság, az elképzelhetetlen és elmesélhetetlen borzalmak, az éhezés kora. Akkor még nem volt a PAPA, még nem volt Mama sem, sem a lányok, unokák. Csak az élni akarás, a hazajutás vágya. És – akkortájt, amikor én megszülettem és én is kapkodtam anyám „csecse” után és óbégattam az alig csurdogáló teje miatt – végre hazajutott és elkezdett ÉLNI, „szép” lett a világ, elindult, aztán „szaladt” a szekér, hívogatta a szénakazal és a leendő Mama, apró örömök érték, jöttek a lányok… Aztán az utazásos ingázások a verejtékes-robotoló munka miatt és a költözés föl Pestre, a Honvéd meccsek, az elmaradhatatlan kártyacsaták a Klauzál téren, már színes tévé is van, parabola antenna is, már én is bekerültem a családba (pedig az nem munka, amit te végzel, az olyan irodai semmittevés) és jöttek az unokák, a meccsre járások…

„Papa! Mindig maradjon meg a mosoly az arcán!” – írtam húsz évvel ezelőtt, a 80-dik születésnapjára, amit Szentendrén ünnepeltünk egy kis borozóban, Ő csak mosolygott tovább, amikor fölolvastam a levelet, amit Neki írtam, mert már akkor alig hallott valamit, hát akkor is, azért is mosolygott.

Ma lenne 100 éves!

Vajon akkor, amikor én leszek 100 éves, mit írnak majd az elmúlt száz évről…

  1. 11. 08. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN…

(12.)

Ma megint egy nyúlós-ragadós napra ébredek, a szürkeség bambán bámul vissza rám, és ez – az előrejelzések szerint – így lesz egész nap. Pedig a fenyőnk már „oda”, már hajnalban is világosabb van a hálónkban, mint korábban délben; most már akár is süthetne a nap: mi lesz velünk nyáron, a rekkenő meleg éjszakákon?

Addig el is kéne jutni, azt még meg is kell(ene) élni!

„Hurráh, hurráh./ Milyen jó nem-ismertnek lenni,/ Kezdenek már nyakukba venni,/ Kiknek semmijük se vagyok.” – írja ironikusan Ady, borongós hangulatomat kisírhatom magamból én is: a blog és a Facebook elviseli; mondd, legföljebb meg se nyitnak, elkattintanak, minek a virtuális világba is bevinni az életet, nem arra találtatott az ki; éppen ellenkezően, bú-felejtőnek, reménynek, fehér lovon közeledő hercegnek; „Éljenek, akik a miértnek/ Titkaiból semmit se kérdnek…”.

És úgy érdemes?

A homály nem oszlik, a kétely nem enyhül.

Most minden az USA-ról szól, akárhová kapcsolok a tévén, bármire kattintok az interneten, az amerikai elnökválasztás jön velem szemben. Ez így is van rendjén, hiszen ahogyan azt Ágoston László is írja: „lehet, hogy nem gondolnád, de a te életedet is alapjaiban határozza meg a választás kimenetele … hogy mit tehet meg veled Orbán, a „kisfőnök” … Teleplakátozhatja-e az országot egy amerikai állampolgárnak a náci „nevető zsidóra” emlékeztető képeivel … meggyalázhatja-e az emberi jogokat, csinálhat-e orosz talpnyalót egy országból …”. Nekem is erről szól, de Orbánnak is arról, hogy hatalma megtartásához segíthet egy republikánus győzelem, nem véletlenül tette le a garas(á)t Trump mellett. Percről-percre változnak az esélyek, forrósodik a hangulat, és erősödik a veszélye utcai összecsapásoknak – mert az elnöknek semmi sem számít…

Talán világosodik egy kicsit, talán oszlanak azok a ronda sötét fellegek – nem, dehogy: csak a képzeletem játszik velem.

Belebotlok egy Parragh interjúba, amit a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara „örökös elnöke” Magyar Nemzetnek adott: „… csak azok kerülnek ki nyertesen a világjárványból, akik már a jelenlegi, rendkívül bizonytalan helyzetben is a járvány utáni időkre készülnek, és a világban zajló átrendeződést figyelembe véve reagálnak…”. Neki és a hatalmat kiszolgáló csatlósainak semmi nem drága, az, hogy addig ki és hogyan tart ki, az (éhező, fázó, gyerekeikért aggódó) emberek miből élnek majd meg csak egy letűnt kor sirálmai, az árok arra van, hogy odalökje azokat, akikre nincs szükség…

Minek írok erről? Mi értelme az egésznek: hisz aki benne él, aki elszenvedi, az tudja; a többit meg nem érdekli, hogyan írta Ady: „Milyen kevés öröme volt/ Ennek a bolond dalolásnak … Bús vétók és víg vallomások,/ Nótás nyögések, mély sebek … Most már minden, mindenki éljen,/ Éljenek az ékes szavak…”

Ma megint egy nyúlós-ragadós napra ébredek, a szürkeség bambán bámul vissza rám, és ez – az előrejelzések szerint – így lesz egész nap…

  1. 11. 05. csütörtök

NAPLÓSZERŰEN…

(11.)

Ma be kellett mennünk a Nagyvárad térre a feleségemmel, korábban műtött szeme gyengült, az orvos kisebb, lézeres szemműtétre ítélte. Persze a környék föltúrva, mindenfelé terelések, a navigációt nem használtam (ismerős a környék), jó nagy kerülővel, a csicsás Fradi-pálya felől érkeztünk, a lezárások miatt megint a balra nagyívet kihagytam, de végül időre megérkeztünk. „Két óra múlva újra veled ugyanitt” – lépett ki a kocsiból és már el is tűnt a kórház főbejáratán.

Mindenfelől és megszakítások nélkül szirénahang hallatszik, annyi mentő száguld, hogy azt hinné az ember tömegkatasztrófa történt valahol; de nem.

Kikászálódom én is a kocsiból, akkor most egy nagy séta lesz – gondolom, csak az irányt döntöttem el, a cél majd jön magától. Hm, ahogy az életben is, elindultam valamerre és aztán jött a cél, a feladat, s onnan már nem volt menekvés. Most is így történik, ballagok az Üllői úton a Klinikák felé, emberek alig, ők is „arctalanul”, maszk mögött sietnek, ki erre, ki arra.

A szirénahangok továbbra sem csökkennek, sőt, annyi a mentő…

A Ludovika mellett sétálok már, fölugrik egy emlék: valamikor itt egy mozi volt abban voltunk a srácokkal, előtte kosaraztunk a BEAC pályán, a kerítésen kívül néhány csaj megállt, vihorászva néztek minket, persze mi is azonnal észrevettük őket, értettünk a „vihogásból”, rögtön leraktuk a labdát, odacaplattunk a kerítéshez, szó-szót követett, s délután már a moziban voltunk, hogy mi volt a film, arra nem emlékszem, de a csókok, azok bizony nagyon édesek, a domborulatokat kutató-kereső simogatások hű de izgalmasak, bizsergetőek voltak. Hazafelé a villamoson a csajok is, mi is külön-külön „értékeltük a filmet”, bizony felejthetetlen, életre-szóló élményt adott…

Közben szakadatlanul hallatszanak a süvítő szirénahangok, a mentők hada nem csökken: persze, itt annyi a kórház…

De hisz itt vagyok a Tűzoltó utcánál – ugrik be, mert nekem nem „térkép e táj”, persze, hogy tudom: Szabó István hányszor megmutatta, meg „a dolgozót is, ki dolgáért remeg”: a Tűzoltó utca 25., az Apa, a Szerelmesfilm kockái peregnek előttem, gyerünk a Tűzoltó utcába, hogyan néz most ki a 25-ös ház, vajon „Apa karórája”, a kádban úszó hal, Kata átellenben egy kapualjban remegő alakja (Jancsi, én most elmegyek…) megvan-e még…

Csak azok a szirénák, azok ne szólnának ilyen élesen…

Már a Páva utcában vagyok, régebben azt hittem, azért áll itt a Holokauszt Emlékközpont közelében annyi rendőrautó, hogy védje a központot, csak később vettem észre, hogy a kerületi Rendőrkapitányság épülete van átellenben, de most nem a Holokauszt ugrik be, Bécs jelenik meg a szemem előtt, a tegnap esti terrortámadás helyszínét már megkerestem a Google-Map térképén, miden olyan ismerős, hisz hányszor sétáltunk arra, hányszor kávéztunk arrafelé, most minden kihalt, ember alig az utcákon, egyperces csönd, háromnapos gyász, „Európa összefog” és megvédi magát, mondja a külügyér, miközben Erdogannal paroláznak, a baltás gyilkost kiengedik…

A mentőautók csak robognak, szirénázva robognak a „céljuk” felé…

Megcsörren a telefonom: végeztem, itt vagyok a kocsinál – hallom az asszony hangját, s már rohanok…

A kórház előtt éppen lassít a mentő, a sziréna már nem szól, de a villogó piros-kék lámpa beleég a szemembe…

  1. 11. 03. kedd

NAPLÓSZERŰEN…

(10.)

A kertünk nagyon szép (hála feleségemnek): tele van fákkal, virágokkal, a kerítés mellett tujákkal, van egy kis kerti tavunk is piros-fekete és fehérre mutálódott aranyhalakkal, minden zöldben pompázik, bár most, a novemberi reggeli fagyokban – itt-ott – már megjelentek barnás foltok is. A kert „permanens” megújulásban él, újabb kis-kertek varázsolódnak mindig valahová, ahol eddig csak fű termett: hol egy újabb borostyán-fa tekeredik elő a semmiből.

A kutyáink viszont már nem rohangálnak, nem heverésznek, nem emelik föl fejüket, néznek ránk okos szemeikkel…

Nagyon szép a kertünk.

A házunk előtt, V. fiam első karácsonyfája még égbenyúlóan magasodik, de már kopaszon, csak a csúcsán van még néhány fenyőág; emberek sürögnek körülötte, időnként fűrész-motor zaja robban be a „halottak napi” csöndbe; újabb ágak – kötelekkel körülölelve, méltóságteljes lassúsággal – hullanak a mélybe; a levágott borostyán-test már halomban, karvastagságú kúszó-kapaszkodó törzsének szétvágott darabjai élettelenül hevernek mindenfelé: a megváltoztathatatlan vég szomorú nyomai.

De hát miért? – kérdeném fennhangon, hisz a fenyő is csak élni, növekedni akart, miközben gyökerei a házunk alá bekúsztak már, megemelve a járdát is. De hát miért? Mert én vagyok az erősebb, már nekem több jár, neki meg coki?

Ilyen világban élünk – súgom magamnak, így kell ennek lennie, hisz erőt kell mutatni, mától „új világ kezdődött”, ahogyan azt a hatalom sugallja, miközben semmi nem változik, csak a szöveg lesz egyre sutább, a cselekvés lesz egyre hiteltelenebb és a komisz fák, amelynek gyökerei bekúsznak az alapok alá is pusztulnak…

Nagyon szép a kertünk. A másik fenyőnk, a távolabb álló, a sokkal fiatalabb holnaptól szökhet az ég felé. Legalább Ő! Legalább neki jobb lesz: „Világok pusztulásán/ Ősi vad, kit rettenet/ Űz, érkeztem meg hozzád/ S várok riadtan veled.”

Nagyon szép a kertünk…

  1. 11. 02. hétfő