(100.)

„Ma végre jó a kedvem” – oly’ szívesen dúdolnám Koncz Zsuzsával, de (szerencsére) a postás sem csengetett rám, (az utóbbi időben csak „rossz hír” leveleket kapok); „és délelőtt az utcán” egy lánynak sem szóltam „utána”, (az is milyen régen volt…). Viszont Thessza ma is vidám, itt ugrál mellettem, hív játszani vagy sétálni, pedig odakinn „kicsit szomorkás a hangulatom máma”-idő van, nem a hó esik, hanem csak szitál valami se hideg, se meleg, olyan megfoghatatlan, elfogadhatatlan szmog, víz és porkeverék.

Megint olyan „semmilyen idő van”, amikor csak zenét hallgatni és elmélkedni; olvasni vagy beszélgetni lehet, hát odafordulok Thesszához és hozzáfogok: „amikor egyetemre jártam és matekot, függvénytant tanultunk, mindig izgatott a kérdés, hogyan mozdul át az inflexiós ponton a görbe, általánosabban még jobban izgatott a kérdés, mitől fordulnak azon a ponton a folyamatok más irányba vajon?” – de hogyan lehet ilyesmiről beszélgetni Thesszával, még ha kis-kutyám az átlagosnál intelligensebb, okosabb is (nem is Fidesz-szavazó). „Tudod, kis-kutyám, amikor menekül előled a szomszédék macskája, mert ugyan te csak játszani akarnál vele, de ő gyanakvó, hát menekül és jobbra-balra kitér, nos olyankor mindig van egy pont, egy pillanat, amikor jobbról-balra vált (vagy fordítva), akkor, mintha nyílegyenesen futna éppen, nos az az inflexiós pont, érted?” – de ő csak néz meleg szemeivel, még a macskát sem érti, hát még az „inflexiós pontot”. Viszont nyugodtan hallgat, mintha „értené”, amit mondok, türelmesen várja a folytatást: „tudod az egész életünk inflexiós pontokból áll, állandóan kitérünk és vissza, miközben azt hisszük, előre haladunk”. Persze: az időben hihetetlenül gyorsan haladunk, de vajon előre is? – kérdem inkább magamtól, de Thessza mintha értené, megmozdul és a fejét a kezem alá fúrja. Persze, hogy megsimogatom, cirógatom, miközben a balkezemet alig tudom mozdítani: tegnap kaptuk meg a harmadik oltást, nemcsak a karom, a fejem is hasogat, de ez legyen a legnagyobb bajom. Öregszem. Rohamosan öregszem. Már túl vagyok az „inflexiós” pontomon, az biztos, de mégis: mivel kezdődött, mikor „vált egyenessé” az a görbe? Talán akkor kezdődött, amikor az „egyetem fura ura” lehetetlenné tette, hogy úgy éljek, ahogyan szeretném? Ez másokkal is megtörtént, vajon ők is így élték meg azt a pillanatot? Vagy akkor, amikor éreztem a hangomon, hogy hamis lett az ének, mert a hallásom egyre romlott? Amikor már nem élveztem a kosarazást? Vagy amikor elmaradtak a viták, az eszmecserék, a világmegváltó ötletek kibeszélése? Sokszor elképzeltem, milyen lesz hetven felett, járom majd a világot, játszom az unokákkal, sokat olvasok, írok, tele leszek majd ötletekkel, megvalósítandó célokkal, csak győzzem! Korábban mindig 10-15 évre terveztem: most beérem rövidebbel is.

Thessza csak fúrja a fejét a kezem alá, érzem a lüktetését: bízik bennem, jól érzi magát, mindjárt viszem sétálni…

2021. 12. 13. hétfő

(99.)

„Ti szoktatok csalni?” – nézek Thesszára miközben kérdezem, de ő csak ül a lábamnál, nem vakkant, még csak a fejével sem bólint; csak ül és néz rám, mintha nem értene, de biztatna: „folytasd csak, gazdikám, hallgatlak figyelmesen, szeretem, amikor halkan és nyugodtan duruzsolva simogatsz a hangoddal, mert az is olyan jó”.

Elmosolyodom magamon és már folytatom is tovább: „persze, te azt se tudod, mi az, hogy csalni, pedig már nektek is van chipkártyátok egy 15 számjegyből álló kóddal, hogy azonosíthatóak legyetek, azzal meg akár csalni is lehetne, igaz ez nektek eszetekbe sem jutna, nem kell, minek, legföljebb a gazditoknak, az adó miatt” – beszélgetek magammal és vele tovább, „aki” most a fejét egy kicsit oldalra billenti, miközben a szemét le sem veszi rólam. Előveszem a pipámat a kerámia-tartóból, óvatosan lehúzom a kazánt; kitisztítom a szárat, aztán berakom a szűrőt; a kazánt egy erősebb fémfurdanccsal „vájom” tisztábbra, tisztára már nem lehet a sok használattól; összeillesztem a darabokat, majd kinyitom a pipazacskót, kicsit szétszálazom a picit még nedves dohányt, behelyezem a kazánba, kicsit megnyomkodom, meggyújtom és hátradőlve megszívom…

Miről is beszélgettünk? Persze: a csalásról. Arról, amivel mi, emberek annyiszor találkozunk, ami miatt dühösek vagyunk és tehetetlennek érezzük magunkat. Amitől szenvedünk, de azért sokan eljátszottak már a gondolattal: mi lenne, ha… Közben éljük tovább az életünket, semmi nem történik, minden megy tovább a maga útján, de azért mi érteni akarjuk a világot: mi-miért történik körülöttünk, lehet-e változtatni a dolgok folyásán – Thessza csak hallgat mellettem, nem segít, a füst is csak száll a magasba, a nyitott ablakon át menekül a szabadba. A csalás már kinn van, „az álnok rászedés; a rosszindulatú tévútra vezetés; más látszat keltése alantas érdekek alapján” szabadlábon grasszál. Most olvastam egy tanulmányt Romhányi Balázstól a magyar költségvetés átláthatóságáról, amiben megállapítja: „Ha a kedves olvasó most frusztráltnak érzi magát, mert végigvonszoltuk a felsőoktatás költségvetési árkain-bokrain azért, hogy a végén bemutassuk: nem tudunk semmit arról, hogy jövőre mennyivel lesz tényleg jobb az egyetemeknek, akkor igaza van. Talán elhiszi, hogy hasonló „szellemi kalandokat” bemutathattunk volna az egészségügy, a sport-beruházások és még egy sor más kormányzati funkció területén is. Ez csak egy, bár igen fontos vetülete a költségvetési átláthatóság hiányának”. Mert miről is szól az, hogy nem lehet tisztán látni, mire-mennyit költ az állam? Csakis arról, hogy titokban akarja tartani, hogy ne tudja meg az egyszerű „kutya-gazdi”, mire költik a pénzét, abból mennyi megy ténylegesen a feladatra, funkciókra, és mennyi a „haveri” zsebekbe. De nem is értem magam: ugyanez van a Covid 19 járvány adatainál is: semmitmondó, semmilyen elemzésre nem alkalmas információkat kapunk – azokat sem időben, megfelelő bontásban – arra hivatkozva: az információ kiadása akadályozza a védekezés hatékonyságát. (Megnéztem néhány országot: ők vajon milyen adatokat hoznak nyilvánosságra, csak az adatok ismertetésének a tartalomjegyzéke hosszabb volt, min a magyar adatok összessége, lásd Németország, Ausztria). Megint szívok egyet, de ez most nem esik jól, krákogok, Thessza hirtelen fölkapja a fejét, mert közben leheveredett és kérdően vizslatni kezd, „csak nincs megint valami baj” – kérdik a szemei, „eddig olyan „simogatóan” mondtad a magadét, gazdikám, hát miért nem lehet így folytatni napestig?” Nem lehet, mormogom befelé, mert annyiféle csalás van, hisz látod, ott van a lakcím-bejelentésekről szóló törvény, a különféle nyomozások elutasításának a kérdései, a jövő-évi választásokon a levélben történő szavazásokkal kapcsolatos pofátlanság, miért nem vagyunk kutyák inkább, mint Thessza, ő nem csal!

Megint rám néz csillogó szemekkel, tüzel belőle a bizalom, mintha azt mondaná: ”Gazdám, te itt vagy nekem, sohasem csaptál be, nem csaltál meg, kell ennél több? A bizalom a legfontosabb, hiszek neked, tudod, mert bízom benned!”

Csak rágom a pipámat, már nem is szelel, megint igaza van Thesszának: hiába a sok csalás, hazugság, szemfényvesztés, ha a bizalom már oda…

2021. 12. 07. kedd

(98.)

Ma hajnalban végre havazott! Thessza reggel boldogan hempergett egyet a hóban, majd elkezdett föl-alá rohangászni a kertben, én kezembe vettem a lapátot, kimentem a kapu elé és hozzáfogtam a hó-eltakarításhoz; közben megjelent a hókotró autó is, komótosan elnyomta a havat az út két oldalára, így a kapunk elé is, amit én gyorsan és szuszogva átlapátoltam a szemközti árokba. A kert másik oldalánál is letakarítottam az utat, közben üdvözöltük egymást Antival, a szomszédommal, aki szintén hetvenes és lapáttal a kezében serénykedett; röpke fél óra alatt végeztem, addig Thessza „is élvezkedett”, majd egy gyors kávé: jól indult a napom!

Már régóta nem írok pénzügyi-közgazdasági kérdésekről, nem elemzem a költségvetés helyzetét sem, nem osztom meg a véleményemet „szakmai” témákban: a mai, kettéosztott világban, a felkorbácsolt gyűlölködés „NER”-ében nem látom értelmét. Ma a „LOJALITÁS” a „szakmaiság”, ha nem vagy eléggé lojális, nem vagy jó szakember (sem): érted te ezt? Annak idején, amikor még a József Nádor téren dolgoztam, egyszer ültünk benn Tibornál, az akkori pénzügyminiszternél, éppen a következő évi költségvetést tárgyaltuk, Tibor szóba hozta az egyik kormánypárti képviselő javaslatát, talán azt el kéne fogadnunk, Bathó Feri (nemrég ment el közülünk), a költségvetésért felelős főosztályvezető halkan közbeszólt, „Tibor, akkor a hiány 0,1 százalékkal nagyobb lesz”, mire Tibor csak annyit mondott: „akkor ezt megbeszéltük, elutasítva”. Ennyi. Semmi kiabálás, semmi rendre-utasítás, semmi morgás: ma is így lenne ez? Olvasom a híreket: „Színházi Olimpia Magyarországon”, „többet fizet az MTVA az OTP Liga meccseiért, mint a bajnokok ligájáért”, ömlik a pénz a „gyűlölet-kampányba”, az értelmetlen kilátókba, tavakba, teraszokba meg tudom is én mikbe. Közben a tesztekért fizetni kell, a pedagógus-béremelésre sem „fussa” … hisz te is tudnád folytatni a sort. Ha szólnék, akkor is minek: „neked semmi sem jó”, „rohadt ellenzéki-migráns-soros-buzi”…

Thessza már bejött, most pihen, őt nem izgatja „Brüsszel árulása”; a szélsőjobbal kokettáló magyar hatalom, Orbán; az óvodásokra leselkedő nemi-átalakító műtétek veszélye; a hatalom irgalmatlan, hatalmas korrupciója; a kisebb-nagyobb árulások garmada: a gazdi itt van mellette, a simi is jön, amikor kell, a kaja is elviselhető…

Most nem havazik, inkább olvad: ez sem marad meg, már latyakos, lucskos, csöpögős minden, bár a halak lehúzódtak a kerti tavunk fenekére, ők már „szunyókálnak”.

De hol vannak a gondolkodók? Hova tűntek a „lelkiismeretünk” megjelenítői? Hol vannak az elemzők, a stratégák, a jósok? Őket is vajon „eltanácsolta az egyetem/  fura/  ura”? Nem hiszem. Talán ők is lehúzódtak a tó aljára, a mélybe, az iszapba vermelték magukat…

Kár.

Amilyen szépen indult a nap, olyan keserűvé vált hirtelen.

Nem baj: ezt is túléljük…

2021. 12. 05. vasárnap

(97.)

„Ma pihenősebb napom lesz” – határozom el nyugdíjasként, mintha nem az lenne minden napom. Thessza itt fekszik a lábamnál, úgy tűnik, ma ő is „kivette a szabad napját”, sokkal csöndesebb, mint szokott lenni. „Talán valami nincs rendben?” – kérdem tőle, mire rám néz, de nem szól semmit, csak figyel, mit mondok még, hátha jön a játék, de most „csak” beszélgetni van kedvem, mert az unokámra gondolok, aki 1600 kilométerre van most tőlünk, Párizsban önkéntesként dolgozik, ismerkedik a világgal, tanulja a felnőttséget és a nyelvet is. Beugrik az első nap, amikor megszületett és berohantam a kórházba, Andi kijött elém, karjában a csöppség, „tessék papa, ismerkedjetek” és már a karomban tartalak, pedig a „mi álmoskönyvünk” szerint ez még korai lenne, de ez már egy új világ, te békésen szunyókálsz tovább, észre sem veszed, hogy egy „új kar ölel téged”, s már pereg tovább a film, a te filmed, ami biztosan Oscar díjas lesz, nem lehet más. „Nálatok, hogy van ez?” – fordulok Thesszához, de látom, békésen szunyókál, nem is horkant közben, egészen máshol jár…

Megmozdul a képernyőm, fölugrik egy szöveg: „Lemond pártelnöki posztjáról és kivonul a politikából Sebastian Kurz”, teljesen visszavonul a korrupciós vádak miatt a politikától – de most ez sem érdekel, most ez sem olyan fontos, ahogy az sem, hogy Gyurcsány „megvédi” Karácsonyt, inkább ne tette volna. Mocskos ez a világ! „Im itt a szenvedés belül,/ ám ott kívül a magyarázat…” – vajon értjük mi ezt?

Thessza fölkapja a fejét, mintha megérezné: a hangulatom megváltozott, idomul a csöndhöz, az egyhangúan kopogó esőhöz, odacammog hozzám fejét a lábamra teszi óvatosan, „ne búsulj édes-gazdi” – mondják a szemei és persze megint igaza van, hisz naponta beszélek az unokámmal, látom is őt, látom, ahogy kicsattan a tenni akarástól, ahogy új és új terveket sző és meg is valósítja azokat, ahogy felnő hirtelen.

Kinn lucskos minden, benn béke van…

2021. 12. 02. csütörtök