2022. február hónap bejegyzései

UTÓSZÓ HELYETT

UTÓSZÓ HELYETT

„Harmincas vagyok és korszerűtlen. Nem mintha nem érteném ezt a kort, – ó nagyon is értem. Éppen ezért állok vele szemben, ezért tudom egyre kevésbé elfogadni. Azt hiszem, sokat vétkezem ellene – hála Istennek. Vannak törvényszékek, melyek előtt dicsőség vádlottnak lenni” – írta 1937-ben a Jégtáblák könyvek koldusok című könyvében „előszó helyett”, a „különleges munkaszázadba”, Ukrajnába kényszerített és ott 1943 január 21-én (meggyilkolt) meghalt Bálint György.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

„Hetvenes vagyok” Budapesthez közel, egy kisvárosban élek és már én is korszerűtlen vagyok – írom én is. Talán én sem azért, mert nem értem a kort, hanem mert elfogadhatatlan számomra. Folyamatosan vétkezem ellene én is, szerencsére „csak” vegzálásig, de (még) törvényszékig nem jutottam. Én sem hiszek abban, amiben a kor, a ”HAZA HATALMASAI” hisznek: a múlt föltétlen és lelkes példamutatásában; a kritikátlan a múlt felé fordulásban; a hagyományok föltételek nélküli ajnározásában. Mert azok nem mást, mint mintaképek a „hátralépések igazolásához”. A mai hatalom csak a múlt segítségével akar tiszteletet szerezni magának. Pedig tisztelet annak jár, aki képes elhagyni, megtagadni a bűnös múltját. Én el akarom hagyni, meg akarom tagadni azt a bűnös múltat – ezért vagyok a szemükben vétkező bűnös.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

De van még „több is”: nem fogadom el igazságnak a hatalom egyoldalú kinyilatkoztatásait; „bajainkra” adott borzalmas válaszait; hogy ellenség mindenki, aki nem velük van; hogy a nemzetállam ma is a fejlődés motorja; hogy elválasztani kell, becsukni a kapukat és nem kinyitni; hogy nem gondolkodó embereket kell nevelni, hanem bólogató „szerszámokat”; hogy nem megérteni, megbeszélni, hanem hallgatni és figyelni kell a „vezért”; „semmilyen inkvizíció előtt sem fogom kijelenteni, hogy a nap forog a föld körül”.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

„Visszautasítom” én is a leegyszerűsítő, magyarázatnak tűnő, de mégsem az megnyilatkozásokat, kormányfői „szózatokat”, hogy minden fekete-fehér, hogy minden mögött Soros, Gyurcsány, Brüsszel áll, hogy a cigány bűnöző, hogy „Elk*rtuk”, hogy „csak” a magyar tudja, mert ezek annyira „igaz” állítások, mint „amennyire az asztal azonos a szamárral azon a címen, hogy mindkettőnek négy lába van”.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

Tényleg „korszerűtlen” vagyok: nem veszek részt a gyűlölködésben; nem vagyok hajlandó utálni a „migránsokat”, csak azért, mert elmenekültek élhetetlen otthonukból; nem hiszek abban, hogy azért, mert az alaptörvény preambulumába beírták „keresztény Magyarország”, Magyarország keresztény ország és azt sem hiszem el, hogy az elmúlt években, Felcsúton a miniszterelnök háza mellé és máshová is ennyi stadiont kellett építeni.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

Hetvenes vagyok, nemzedékem kimenőben, pusztulóban. Mire hazudjunk (tovább)? Nem tagadom, már az unokák, a simogató napsütés, a cirógató meleg, a lábamhoz térdeplő kutyám a fontosak, és kevésbé „a haza minden előtt”. Majd a fiaim talán? Vagy az unokáim? Ők már „Uj nép, másfajta raj”, ők már másként ejtik a szót, a mi „fejünkön másként tapad a haj”. Talán. Ők hisznek-e valamiben, tesznek-e majd érte, vállalják-e az ütközést, vagy …

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

„Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalhatok” – írta Bálint György 1937-ben írta, amit írt. Azóta mekkorát fordult a világ?! És mégis, mintha…

Csak nehogy …

  1. 02. 11. csütörtök

ÉVÉRTÉKELŐ(M)

ÉVÉRTÉKELŐ(M)

 

Nyugdíjas társaim!

Hozzátok szólok most, kik „félszavakból megértjük egymást”, legalább is eddig.

Akiken átgázolt (már) és most megint átgázol a könyörtelen történelem.

Akiknek a szülei Auschwitzból, a Don kanyarból mégis hazajöttek.

Akik aztán – csetlőn-botlón, időnként utat tévesztve, mégis reménykedve – építeni kezdték a hazát.

Még élő szüleiknek, maguknak, gyerekeiknek.

Akiknek most már (csak) unokáik aranyozzák be napjaikat.

Akik még élnek, bár egyre gyakrabban kísérnek el másokat a temetőbe.

Megint (a tavalyinál gyorsabban) elröpült egy év.

Még itt vagyunk.

Még látunk, talán még hallunk, talán értünk is valamit.

„Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?” – most nem igaz.

Most mindenki megint a magáét fújja.

Kidagadt erekkel a nyakán.

Most nem éltetjük Rákosit.

Viszont vannak, akik most is éltetnek!

Mi, többiek megint csak „olvasunk a sorok között”.

Viszont nem értjük, alig kapizsgáljuk a csíziót.

Előre megyünk, vagy hátra?

Fölfelé vagy lefele?

 

Megint elröpült egy év.

Most megint szólnak hozzánk.

Üzennek.

Most adnak is.

Mintha az az övék lenne.

Meg akarnak vásárolni bennünket.

Volt már ilyen.

Nem egyszer, nem is kétszer.

Hová vezetett?

Nekünk vannak emlékeink, nekünk emlékeznünk kell!

Öregek vagyunk ahhoz, hogy mindent elhiggyünk.

„Hallgatni arany” – tanultuk nagyapánktól.

„Nem hallgathatsz” – tanultuk apánktól.

„Ez a kérdés, válasszatok!”

Választani fogtok?

Vagy féltek – a választól?

Hisz’ megtanultunk félni is.

Elég öregek vagyunk már.

És mit tanultunk a félelemtől?

Hogy az sem vezet sehová!

Akkor?

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

Megint elröpült egy év.

Mennyi van még hátra vajon?

És mi lesz még?

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.

Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.”

Valóban?

Te mire tanítod az unokáidat?

Mit mesélsz nekik?

Csillog a szemük, amikor hallgatnak?

Figyelnek rád?

Érdemes?!

 

Megint elröpült egy év.

Bár mi totyogunk csak, az mégis rohan.

Haladnunk kell nekünk is: nincs már sok hátra!

Nekünk is vannak, vajon mik a „félszavaink”?

Neked is ugyanazok?

Hisz’ még mindig gyűlnek és gyűlnek.

Abból értjük egymást.

Értjük is?

Mi itt élünk a nyugat-kelet határán.

Azt mondják Európa közepén.

Tényleg?

Azt hiszed?

Megint nagyok vagyunk.

Jégtörők!

Tényleg?

Megint meg tudjuk védeni magunkat.

Stadionokban edzünk hozzá.

A többiek az árokparton.

Mert „ez egy kis ország”.

Neked most húzták ki a politikai nyerőszámodat?

Te most számolhattál le az ellenségeddel?

Ne feledd: „itt a leszámolóval is leszámoltak”.

Akkor meg minek?!

 

Megint elmúlt egy év.

Közeledik.

Az unokáink…

  1. 02. 10. csütörtök

„BÁNAT”

„BÁNAT”

Megint az a fránya József Attila kötet. Ami valahogyan mindig a kezem közelébe kerül. Soha nem bújik el a többi könyv mögé; nem veszik, tűnik el; aztán mindig lapozgatásra, olvasásra ingerel, késztet. Most is. Mert ez mindig segít. Hisz’ annyi minden történik körülöttünk. Hisz’ annyira bonyolult minden. Szinte nem lehet eligazodni. És akkor cselekedni sem.

Megint nem egyszerű hétköznapokat élünk. Emlékszem, amikor készültem a szóbeli érettségire, már túl voltam a magyar írásbelin („matekből” nem kellett írnom), ültem otthon az íróasztalomnál, előttem púposodtak a könyvek, füzetek, hátradőltem a székemen, a fejem fölött összekulcsoltam a kezem és arra gondoltam: „mi lesz, ha nem sikerül jól az érettségi és nem vesznek föl az egyetemre…”. Aztán sikerült és fölvettek. Azok nem egyszerű hétköznapok voltak számomra, sorsdöntőek.

Talán most is sorsdöntő, sorsfordító napokat élünk. Talán mégsem. Meglátjuk. Hogyan döntünk majd, mi lesz, mivé válunk azután?! „Aggancsom rég elhagyám,/ törötten ing az ágon./ Szarvas voltam hajdanán,/ farkas leszek, azt bánom…” – írta 1930. júniusában a költő magáról (akkoriban lépett be az illegális kommunista pártba), talán egy kicsit szomorúan, talán fájó szívvel, mégis tárgyszerűen, tényszerűen: ő bizony farkas lesz szarvasból. „Farkas leszek, takaros./ Varázs-üttön megállok,/ ordas társam mind habos;/ mosolyogni próbálok…” – folytatja kicsit szomorúan, bánatosan, nem oly vérszomjasan, habosan, inkább „egy hűséges ebként követi és „marogatja” az embert”. És most, 2022. februárjában megint elmélázom: „mi lesz, ha nem sikerül…” – kérdem magamtól halkan, akkor is, most farkasnak kell lenni?! Hogyan is írta Dante: sok rémisztő állat mellett a farkas is a „szabad lélek útjába áll”, akkor mi végre lett mégis farkas a költő, mi végre legyek farkas én is? Hisz’ milyen „jó” szarvasnak lenni: futni, száguldozni, békésen barangolni … aztán elhullatni az agancsot.

Nem jó mostanában. Nagyon nem jó.

Mindenhol hazug csapdák, vérszomjas, habzó pofájú farkasok. És vadászok. Akik nem a „szarvasságot” nézik, csak a trófeát látják. És azért semmi sem drága. Ráadásul „nekik” jár, megkérdőjelezhetetlenül dukál.

Akkor inkább farkas leszek. „S ünőszóra fülelek./ Hunyom szemem álomra,/ setét eperlevelek/ hullanak a vállamra”.

Bánatos vagyok.

Mégis vidámmá tesz a döntésem…

  1. 02. 09. szerda

„A BALGA KÖLTŐ”

„A BALGA KÖLTŐ”

Balgákként élünk most mi is, vagy csak tettetjük? – kérdezem, súgva magamtól olvasva a verset, hallgatva a híreket, böngészve a Facebookot. De hát „Nem adatott meg mindenkinek/ A balgaság, mely a füvekben ég” – folytatom tovább az olvasást, pedig az milyen nagyszerű lenne, védelmet adna, talán biztonságot és megnyugvást is.

Tényleg: balgák vagyunk mindannyian?

Miért ne lehetnénk balgák, élhetnénk balgákként? Hisz’ a „balgaság” nem megfizethetetlen, mint Varga Judit (számunkra drága) Cartier Cle de Cartier órája vagy Rogán Antal Louis Vuitton luxushátizsákja, Tiborcz István német rendszámos Mercedes-AMG G63 terepjárója?! Nekünk nincsenek luxus-jachtos, helikopter-tulajdonos „csókos” barátaink, a mi lányaink nem az út szélére dobják a „@arospelenkát”, nekünk még a „balgaság” se jusson?!

Az se a „miénk”.

Pedig mi vagyunk az a „kőműves”, aki „Mikor ölel,/ Megroppantja az asszony derekát -/ Házat, börtönt és templomot épít magasra”; a „könyvelő”, „Akinek vannak főnökei”; „Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,/ Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya -/ Sokat dolgozik, de sztrájkol,/ Ha kicsi a bér…”. Viszont nem vagyok a „szónok is, szellemes, aranyszájú!/ Aki fönn áll az emelvényen,/ Kis pocakját megveregeti/ S beszél a nép nagy nyomoráról,/ Melyet csak ő tud eltiporni…”.

Viszont én nem vagyok Varga Judit, aki úgy tesz, mintha balga lenne és „sok szeretettel” várja az EBESZ megfigyelőit, akit a magyar baloldal „affektálói” hívtak be, mert április harmadikán „egy szabad, tiszta és demokratikus választásnak lehetnek majd” – és büszkén, pironkodás és szégyen nélkül mosolyog rám, mintha én lennék az együgyű, balga …

„Mert magamat kigúnyolom, ha kell,/ De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” – jutnak eszembe Cyrano szavai, én döntöm el: balga vagyok vagy sem! Velem ne beszéljen, levelezzen úgy a „keresztapa”, mintha Bözsi néni lennék, a Varga asszonyság is jobb lenne, ha leszállna a magas lóról és rendet rakna az istállóban, mert már a (Völner-féle) ló@ar bűzlik mindenütt…

„Nem mondhatsz gyakran nemet azoknak, akiket szeretsz. Ez a titok. És ha mégis megteszed, annak úgy kell hangoznia, mintha igent mondanál. Vagy el kell érned, hogy ők maguk mondják ki a nemet” – hangzik el a Keresztapában. Mintha szó szerint ez zajlana most is: tizenkét éve folyamatosan úgy mondott nemet a hatalom, a keresztapa mindenkinek (kivéve a csókos-siserahadának), mintha szeretne, támogatna bennünket, mintha napról-napra az érdekünkben cselekedett volna – együgyűnek, balgának nézett bennünket.

Hogyan írta József Attila 1925. áprilisának a végén: „… én szebben tudnék bolondítani!”

Mégis inkább „ Fogadjátok hát balgán, együgyüen/ Balga, együgyü szivemet”.

  1. 02. 07. hétfő

KÉRDÉS

A KÉRDÉS

„Valójában az a kérdés, hogy a már ismert utak közül melyiken haladjunk tovább. Visszaforduljunk-e (1.) oda, ahol már egyszer voltunk, és ahonnan nagy nehezen, óriási erőfeszítések árán, rengeteg energiát mozgósítva végre letértünk (2.), az a vesztes országoknak (3.) az útja, az a szegényeknek az útja, az a munkanélküliség útja, az a kiszolgáltatottság útja, az a nemzeti függetlenség (4.) elvesztésének az útja, az az az út, amikor mások uralkodnak Magyarország fölött” – kérdezte Orbán Viktor a sajátjaitól, a sajátjai körében.

Hát nézzük:

  1. Visszaforduljunk-e? Hiszen ez nem kérdés, már visszafordultunk: az államadósság GDP-hez mért arányában már magasabb, mint 2010-ben volt; az infláció meghaladja „az elmúlt nyócévet”; az egészségügy, az oktatás költségvetési támogatásának az arányában nemhogy visszafordult, mélyebbre süllyedt; a lakosság rétegei között a jövedelmi egyenlőtlenség hatalmasra nőtt; a halálozási ráta katasztrofális – viszont az egy főre jutó labdarúgó stadionok, kézilabda csarnokok számában jó lenne, ha tényleg visszafordulnánk.
  2. Letértünk-e? A rengeteg energia (értsd: pénz) az Európai Uniótól jött, csak nem (egészen) oda ment, ahova azt szánták, hát nem jutottunk „messzire” az életszínvonalban, a szociális-egészségügyi-oktatási különbségek csökkentésében, Ausztriához sem kerültünk közelebb: nem tértünk le a korábbi útról, a sebességünk sem növekedett, a különbség a környező országokkal szemben – hátrányunkra – nőtt!
  3. A vesztes országok útja helyett a győztes országok útját járjuk? Őszinte szakmai elemzések (ilyenek ma ritkák, nem kapnak nyilvánosságot, a hivatalos kormányzati megnyilatkozások nem tekinthetők szakmai érveknek (kimerülnek a „gyurcsányozásban”, ellenőrizhetetlen állítások szajkózásában: a nyugdíjasoktól az elmúlt tizenkét évben többet vettek el, mint most visszaadnak, a szegények lemaradása sokkal nagyobb, mint korábban volt, a születéskor várható életkor rosszabb, mint az európai átlag – ez lenne a „győztes ország útja” miniszterelnök úr?
  4. A nemzeti függetlenség útján vagyunk? Komolyan gondolja, hogy a magyar honvédség képes lenne önerőből megvédeni (Szijjártó Péter) az országot? Komolyan gondolja, hogy Magyarország fölött a magyar kormány függetlenül „uralkodik”, akarom írni: a magyar kormány függetlenül cselekszik??? Föl kéne ébredni már a hosszú álomból…

Tényleg az a kérdés: merre menjünk tovább.

Arra nem kéne, amit kitaposott … belőlünk.

  1. 02. 05. szombat

(Ui: Csányi Sándor most ígérte meg, a magyar csapat kijut a legközelebbi labdarúgó BV-re.)

 

 

LUJZA ÉS JENŐ

LUJZA ÉS JENŐ
(24.)
(utánzat)
– Jenő, utazzunk Moszkvába!
– Lujza, minek utazzunk Moszkvába?
– Mert Szputnyikkal oltottak be minket is, oda mehetünk.
– Ott most nagyon hideg van.
– Nem baj, de legalább leülhetünk egy hosszú, szép asztalhoz egy nagy teremben: ott biztosan meleg van.
– Mi abba a terembe nem mehetünk be.
– Nem? Aztán miért nem: én is tanultam annak idején oroszul, biztosan beengednek, hogy tolmácsoljak a Viktornak.
– Nem engednek be: nem tudsz annyira oroszul.
– Az Orbán Viktor tud oroszul?
– Nem.
– Na ugye.
– De Lujza, te nem vagy megbízható.
– Nem bízol bennem?
– Nem nekem nem vagy megbízható, nem én nem engednélek be.
– Az Orbán Viktor megbízható?
– Ezek szerint.
– Annyira én is megbízható vagyok!
– Ne vágj föl, Lujza: még a közelében sem vagy az Orbán Viktor megbízhatóságának – szerencsére.
– És most mi lesz, Jenő?
– Hogy-hogy mi lesz, mi lenne?
– Gáz van, lesz még több is?
– Ennél?
– Ne viccelj velem Jenő, lesz vagy nem lesz?
– Lesz, ennél több lesz, csak tárgyalnunk kell még egy csomót.
– Akkor mi menjünk ki tárgyalni.
– Lujza! Hagyd abba a viccelődést, hát nem érted?
– Mit nem értek, Jenő?
– Ez világpolitika!
– Az Orbán Viktor egy világpolitikus?
– Azt hiszi magáról.
– Akkor mi világpolitikai tényezők vagyunk?!
– Mint a fociban? Azt olvastam, hogy a magyar bajnokság annyira magas színvonalú, hogy már a spanyolok is tőlünk visznek játékosokat.
– Az Uzumit, aki persze nem magyar, minek olvasol ilyeneket, Lujza?
– Jenő, mit olvassak?
– Petőfit!
– De jó, hogy mondod, azt is olvastam, hogy dicsőséges nagyurak, hát, hogy vagytok, viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Mondd Jenő, a Rákay Philipnek viszket?
– Nem viszket, elrakja majd a négy és fél milliárd forintot, aztán „Jónapot”.
– Akkor ő magánrepülővel mehet majd Moszkvába!
– Lujza!!!
– Jenő, menjünk mi is Moszkvába…
2022. 02. 02. szerda

NAPLÓSZERŰEN

(111.)

Nem lehet Thesszára haragudni, nem is tudok. Pedig néha-néha rosszalkodik: ugat, elcsen ezt-azt az asztalról; a délutáni szunyókálásomból fölriaszt, menjünk már „vadászni”; este sem hagyja, hogy nyugodtan nézzem a meccset, mert közben is „simiznem” kell, de olyankor is kedvesen vigyorog rám.

Szóval: nem tudok rá haragudni. Én ezt választottam, döntöttem vele kapcsolatban, és kész. Más másképpen döntött volna, ahogyan például – nézve a képviselők, kormánytagok hivatalos vagyonbevallásait – dönthettek és döntöttek is: az igazat mondják-e vagy a valódinak tűnőt. Választottak. Például Völner Pál is, akit mindaddig megillet az ártatlanság vélelmezésének a joga, amíg…; és mivel itt (még) nem tartunk, írhat, amit csak akar, nem érdekes, hogy hanganyag van a hazugságáról. Mert ugatni(a) még szabad. Persze a többiek sem „kutyák”: írnak, amit írniuk kell, ahogyan a miniszterelnök is, akinek annyija van, amennyit ér – de mégse annyija.

Hát nem kéne haragudni rájuk?!

Hogy is írja a költő: „elleneimmel békülni,/ hosszú késsel mind megölni,/ vizsgálni, a vér hogy csordul,/ nézni, hogy egy kislány fordul -/ vagy csak így megülni veszteg -/ fölgyujtani Budapestet…”. Választások. Döntések. Rajtam, rajtunk múlik: „ÜLNI, ÁLLNI, ÖLNI, HALNI”. Pedig ezeket a sorokat még 1926 nyarán írta, nem ’37-ben: „jóízű bablevest enni,/ sár van, lábujjhegyen menni,/ kalapom a sínre tenni…”.

Thesszára nem haragszom, nem lehet rá haragudni. Ő nem csap be. Nem hazudik nekem. Ha kell neki valami, jelzi; ha baj van, hiányzik valami, azt is; de soha nem hazudik, nem csap be engem.

Olvasom a „balhét”: „Hivatalos javaslatot nyújtott be egy XV. kerületi fideszes, hogy a Csokonai művelődési központot nevezzék át, és azt ajánlja, hogy „Conchita Wurst” legyen az új neve”, mert „homoszexuálisnak nézett egy sótartót”. Vajon a népszavazás miatt „hülyült el” ennyire, vagy anélkül is? Persze: az ő döntése. Viszont önkormányzati képviselő, aki megválasztottak. Az emberek. A kínálatból. Ő jutott.

Thessza is választott: bízik bennem, szeret a maga módján. És az sem semmi!

A háttérben megjelenik egy kép, majd egy videó: egy hatalmas teremről, egy hosszú fehér asztalról, aminek a két végén egy-egy ember ül, közel hozzájuk a tolmácsok, láthatóan jó hangulatban beszélgetnek, talán a békéről…

  1. 02. 01. kedd