2023. október 11. nap bejegyzései

EMBEREK

Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század bűzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.

 

(Mohács, 1944. október 24.)

 

(1.)

Délutáni csöndespihenőm van, fekszem a heverőn.

Végre kisütött, cirógat a napsugár.

Hiába: az agyam zakatol.

Nem tudok elbóbiskolni.

A képek nem hagynak „békén”.

Kutyaketrecben, ketrecük rácsába kapaszkodó, sírós-maszatos arcú gyerekek.

Nem „kutya-viadalra” viszik őket.

Rabok-túszok.

Élő-pajzsok.

Már nem is gyerekek…

 

(2.)

Megszülettek.

Ártatlanul.

Akkor még semmit nem tudtak arról: hová, mibe születtek.

Csak kapkodtak a csecs után.

Ösztönösen.

Aztán megismerték ANYÁT.

Rámosolyogtak.

APÁRA is.

 

Később ránéztek a világra.

Amibe beleszülettek.

Amit készen kaptak.

A házat, a kertet, a konyhát, az utcát, a szomszédot, a mondókákat.

Akkor még nem igazán tudták: mit.

Volt, aki „fejfedőt” kapott.

Mások „burkát”.

Egyikük JHVH-t, másikuk Allahot.

Iskolát, sivatagot.

 

Lassan-lassan eszméltek.

Már nem is „csörög a dió”.

Már itt vannak a „miért”-ek.

És a válaszok is.

Amit kaptak: innen is, onnan is.

És választani kezdtek a válaszok közül…

 

Talán akkor kezdődött.

Talán előbb, talán később.

Amikor megismertek egy fiút vagy egy lányt.

Talán akkor, amikor meghalt ANYA és APA.

Ki tudja.

JHVH vagy Allah?!

 

És gyerekük született/lett nekik is.

Akik ártatlanul…

Akik semmit nem tudtak…

 

És ez így megy az idők végéig…

 

(3.)

Valami nagyon kisiklott,

Megint.

Elszabadult a pokol.

Már megint.

Hol van JHVH és Allah?!

Mindenütt „véres nyál”.

Csak itt és most „a rétek szélein megülve némán” nem pipálnak riadt pórok.

Nem is ülnek: menekülnek.

„… vad ágyuszó gurul,/ a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;/ torlódik ember, állat, szekér és gondolat,/ az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.”

 

(4.)

„Nos, itt a hétfő, és továbbra is azt kívánom, hogy lőjék agyon az összes mocskos terroristát. Egyszerűen nincs, nem lehet indok arra, hogy bemennek emberek házába, legyilkolnak komplett családokat, elvisznek százakat. Erre csak erővel lehet reagálni.”

„Holott most, ebben a pillanatban kell a végsőkig kitartva kiállni, védeni az emberi jogokat, emberi méltóságot. Amit nem lehet semmilyen indokkal fölülírni. Soha, sehol, senkiét. Mondjuk másképp: mindig, mindenhol mindenkiét tiszteletben tartani. A tegnap délután még volt bennem egy illúzió, hogy kialakul valamiféle gyászközösség. Abbamarad a hergelés, az ujjal mutogatás. De ma már világos: most kezdődik csak igazán a leszámolás.”

„A Hamász vérgőzös, gyilkos terrorista szervezet, ez nem vitás, de ha ilyen-olyan okokból (sok oka lehet ennek) nem vagyunk képesek felismerni a terrorháború vallási alapjait és összetevőit (vagy azért, mert világló aufklérizmusunkba belefeledkezve azt gondoljuk, hogy a szekularizáció győztes és ellenállhatatlan buldózerként söpörte el véglegesen és visszavonhatatlanul a „denevér babona! bagoly vakbuzgóság!” (special thanks to Csokonai Vitéz Mihály) roppant sötétségét, vagy azért, mert vallástörténeti és vallástudományi ismereteink odáig terjednek, hogy a vallást a világbékével és a „szeressük egymást, gyerekek” bukolikus gondolatával azonosítjuk, akkor továbbra is egy totális és reménytelen tévúton botorkálunk.”

 

(5.)

Mi lesz?

Mi fog (még) történni?

Mi lesz a „csecsszopók”-kal, „akikben megnő az értelem”?!

Az ANYÁKKAL és az APÁKKAL?!

„Nem tudhatom”, nem tudom.

 

(6.)

Délutáni csöndespihenőm van, fekszem a heverőn.

Végre kisütött, cirógat a napsugár.

Hiába: az agyam zakatol.

Nem tudok elbóbiskolni.

  1. 10. 11. szerda